A tékozló fiú reinkarnációja

Nem az a baj, hogy nem tudjuk merre kéne elindulni (azt általában csak hazudni szoktuk), hanem az, hogy az út arra fájdalmas. Számtalan korábban biztosnak hitt pont elvesztésével - vagy minimum nagyon viszonylagossá válásával - rengeteg "ígéretes" távlat, kivetítés szétfoszlásával, és általában jó adag megszégyenüléssel jár. Saját személyiségünkkel, a minket ért bántásokkal és az arra adott reakcióinkkal kapcsolatosan sok váratlan és megrázó "részlet" kerül napvilágra ilyenkor, kérdőjelek igen csak zavarba ejtő elszaporodásával kell szembenéznünk azokon a területeken, ahol korábban egész biztosak voltunk magunkban. (Ennél tényleg nagyságrendekkel egyszerűbb magunkon kívül keresni a bajok forrását, de hát attól nem történik semmi velünk, meg mással sem, csak folytatódik a hiábavalóságok ördögi körforgása.) Nincs ember, akinek nem kéne ilyen rendű csalódásokon valamilyen formában keresztül esnie, sőt azt hiszem, hogy ezek a csalódás hullámok az emberi élet teljesen normális részét képezik. Vagy inkább azt mondanám, hogy a teljesen normális élet mindig a hullámok másik oldalán kezdődik el, és minden egyes szörfözés után egy kicsit többet ismerünk meg belőle...