Aki még nem látta a Viharsziget című filmet, viszont szeretné megnézni, az itt hagyja abba az olvasást, ugyanis a bejegyzés további soraiban a grandiózus alap poént tulajdonképpen lelövöm. Aki viszont nem akarja megnézni, az nyugodtan olvassa tovább, különösen akkor, ha abban a kényszer képzetben él, hogy tisztában van saját magával. Aztán legfeljebb megnézi mégis.
A film azzal kezdődik, hogy egy kis komphajó tart egy szigetre valahol a Bostoni öbölben. A szigeten valaha erőd állt, amelyet mostanra speciális elmegyógyintézetnek alakítottak át. Az itt kezeltek nagyon súlyosan sérült emberek, többségük embert is ölt már. A hajón ketten utaznak, mind a ketten nyomozók, akiket állítólag azért hívnak a szigetre, hogy egy eltűnés, az egyik beteg eltűnésének esetét kivizsgálják. A fogadtatás már egy kicsit érdekes, és ez az érdekesség a film folyamán tulajdonképpen egyfolytában fokozódik. Eléggé az elején kiderül például, hogy a főszereplő nyomozó felesége már nem él, mert a lakást egy piromániás gondnok felgyújtotta, akiről az a hír járja, hogy ebben az intézményben kezelik őt is. Sőt utána az is kiderül, hogy a nyomozó tulajdonképpen azért kérte magát erre a misszióra, mert látni akarta a felesége gyilkosát. Persze ez még nem minden, a rejtélyek folyamatosan gyarapodnak, és ezzel párhuzamosan a gyógyintézetben uralkodó szörnyű állapotok is egyre jobban feltárulnak. Ám az igazi csattanóra csak a film végén kerül sor, akkor ugyanis kiderül, hogy mindabból, ami addig történt, tulajdonképpen semmi sem igaz, illetve csak nagyon kevés. A nyomozó nem is nyomozó, hanem egy beteg, akit már nagyon régóta a szigeten kezelnek, mert egy rettenetes tragédiában ő maga is rettenetes dolgokat követett el. Hadbírósági végzéssel utalták ide, és mindaz, amit a megelőző jelenetekben láttunk, csak az ő képzeletvilága volt, amelyet azért konstruált magának, hogy a valósággal ne kelljen szembenéznie.
A film ennél persze kicsit szövevényesebb, és a végkifejlet is tartogat meglepetést, viszont az a viselkedési minta, amely a sztori magját alkotja, azért magában is megdöbbentő. Engem például annyira megdöbbentett, hogy rögtön elkezdtem gondolkodni azon, hogy ennek milyen reális alapja lehet, mennyire valószínű, hogy ilyesmi megtörténjék a való életben is. Kérdésemet harmadéves pszichológia szakos lányommal is megosztottam, aki kiskorúságára, illetve egyetemi hallgatói státuszára hivatkozva kitért ugyan a szakvéleménye hivatalossá minősítése elő, ám mégis megerősített abban, amit én is gondoltam, az emberi önbecsapás távlatai beláthatatlanok. Nagyon durva elhárító mechanizmusokat már én is láttam, de ez azért azokon is túltesz, viszont hajlok rá, hogy még ennek a lehetősége sem puszta fikció. Ancsel Éva mondja, hogy az ember minden bűnt hajlandó elkövetni azért, hogy a bűnével ne kelljen szembenéznie, és ebben egész biztos, hogy nagyon sok igazság van. Azt hiszem, hogy ez az egyik legnagyobb bajunk. Sok elsőre nagyon nemesnek tűnő dologról derül ki, ha egy kicsit megkapargatjuk, hogy színtiszta pótcselekvés, és ez elég szomorú, és nem is tudom, hogyan lehet kivédeni. Talán meg kell próbálni kegyetlenül őszintének maradni magunkkal szemben. Egy tudott, beismert, elfogadott deviancia tulajdonképpen nem is deviancia, viszont mihelyt valamit letagadunk, az úgy szétszed minket, hogy a végén semmi sem marad a valódi életünkből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése