Sok mindent kell átélni (levélrészlet)

Hogy mi a létrend, azt nehéz megmondani, és nem is nagyon kell, hisz mindnyájan "csak" megyünk a megértése felé. (Ez nagyon fontos. Nem jó a gnosztikusság, és nem jó az agnosztikusság sem, hiszen nem igaz az, hogy tudjuk, de az sem igaz, hogy nem tudjuk, az igaz, hogy zarándokként tartunk valahová, de még ez sem egészen jó, mert leginkább a kibontakozás, a személlyé válás résztvevői vagyunk, illetve még ennél is jobb azt mondani, hogy az ember nem más, mint a kibontakozás nevű folyamat maga.) Abban viszont elég biztos vagyok, hogy mi itt a földön az egyik káprázatból a másikba zuhanunk, projekciók kísérnek el mindenkit, a saját projekciói, és ami igazán nehéz, az nem más, mint a képek mögé nézni, és ott meglátni valamit a valóságból és főleg magunkból. Odüsszeusz utazása, Dante pokoljárása, a népmesék hőseinek vándorlásai, a nagy felfedezők élete, Radnóti élete, Jézus élete erről szól, de sorolhatnám akármeddig, mert tele van velük a világ. Leszámolni a káprázatokkal, és lecsupaszodni csontig. És az a vicc, hogy ezt nem is lehet megúszni, mert egyszer úgyis odajut mindenki. A kérdés csak az, hogy sokáig gyönyörködsz-e valamelyik tüneményben, vagy inkább mész az úton azzal a vággyal, hogy megérts valamit magadból. A fent felsoroltak az utóbbit választották, a férfiasságnak egyébként különösen is fontos része az az érés, amely csak utazás közben történik meg. Csak akkor, ha az ember nem dekkol le szellemi biztonságot jelentő kellemes kis gondolat szigetkéken (mint például a kapitalizmus meg a nyugati világrend teljesen önkényes piedesztára állítása), meri elhagyni, meghaladni a tegnapelőtti felismeréseit (legalább ma, ha már tegnap nem tette meg), mert tudja, hogy még sehol se tart, pedig a vég közeledik, és addig még nagyon sok mindent kell átélnie.