Fáradt majom

Nem növekednek olyan gyorsan a kettő hatványai,
Mint ahogy szapodornak a bűvészek mutatványai

Nem tudom, mi lesz a vége ennek a rákos burjánzásnak,
Még áll a bál, de a lét határán valakik már gödröt ásnak

A téren egy fáradt majom lustálkodik, önmagát majmolja,
Nem áll neki össze a kép, a puzzle darabokat szétszórja

A sötétség csomósodik, az éj beáll,
De a lélek azért - ha hagynák - ébredne,
Csak akkor kezdődik el az élet,
Amikor az ember nem tudja, hogy mi lesz,
Írja Tolsztoj, és nem hiszem, hogy tévedne

Axióma

Saját útján mindenkinek végig kell mennie, nincs kivétel...
Ez így egy axióma, mondhatjuk, alaptétel

Az Olajfák hegyén

Nem tudod, hogy aki kardot ránt,
Az kard által vész el?
Tedd el hát vasad...
Az a csodálatos vélemény,
Amelyet magadról táplálsz,
Egyszer úgyis ketté hasad

Ne támadj!

Ne támadj! A lázadó csak újrateremti más alakban
Azt a hiányt, azt a bajt, amelyet karöltve együtt hordozunk,
Míg el nem égünk, s létünk nehezét ott nem hagyjuk a szürke porban,
A kifosztott, haszontalanná vált, kihűlt salakban

A paradoxon

Aki életet megnyerni vágyik,
Mindent elveszít, sivár világra jut,
Mert az életnyerés vágy a skála alja
Bölcs az, aki saját létét nem élvezni,
De kibontani és szolgálni akarja

Minden és semmi

Minden és semmi vagy,
Fény és árnyék, öröm és fájdalom,
Tűz, forró kívánság, lángoló lehelete az égnek,
Te vagy a földműves, a polgár, a nép és a nép dicső feje,
Az udvartartás, a szerető, a király, a király bolondja és a szolga...
Mindből hordozol egy-egy csipetnyi részt, s ezt nem könnyű szintbe hozni,
Szelíd, kötések nélküli viszonnyal érintsd a körülötted lévő tér lakóit,
Kicsit furcsa lesz az álmok nélküli, bizonytalan jelenlét,
Kicsit szenvedni fogsz attól, hogy mindenki más,
De nem baj, mert az embernek
Az egyedüllét kínját
Elviselni dolga

Féltem

Féltem elfogadni, hogy köröttem semmi sincs még készen,
És mindenhez nekem kell hozzátenni azt,
Amit a sorstalan fél-lét eltakar

Féltem az erőközéppontban maradni,
Mert az erőközéppont széthúz, szétszed, éget,
Lerombol minden büszkeséget,
Minden hiú tervezgetést,
Mert az mást,
Engem akar

Mocsok az ember

Mocsok az ember,
Tulajdonképpen a világ alja,
De sokat tisztulhat mégis,
Ha azt a mocskot vállalja

Elég nehéz

A magány elég nehéz,
Még az egyedüllét is éget
Ám szeretni csak azt tudod,
Akire már nincs szükséged

Talán

Talán egy pici részt elvégeztem
Abból, amit tennem kellett volna,
Ha megkérdeznék rólam a létet,
Talán-talán válaszolna

Különös virágok nyílnak erre,
Szél zúg, de ha nem nézek hátra,
Talán nem temet be az ég
Hatalmas, leomló földi sátra

Az emberben

Az emberben erő van,
Az erőben fájdalom,
A fájdalomban béklyó,
A béklyóban szabadulás

Te meddig jutsz el?

Áldozat és zsoltár

Fogalomrendszerekben fészkelődni könnyű és érdemtelen mutatvány,
A sodró, világokon átívelő jelenlét, és benne Te, az egyszer élő,
A megismételhetetlen valóság tükre: fény és sötétség,
Szerelem és bánat, élet és halál, áldozat és zsoltár,
És főleg mindezek gondosan kimért aránya...
Fájdalmas kiküzdeni, de ezért jöttél,
S mi megköszönjük majd,
Hogy velünk voltál