Nem nagy dolgokat

Nem kell nagy és különleges dolgokat művelni,
Sok nagyon kicsi és egészen egyszerű dologgal kell foglalkozni
Tisztán és természetesen...

A tűz, a szenvedély, a szerelem is attól fog fellobogni...

A szenvedés szerepe - befejezés

Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ha van valaki a földön, aki ezeket a dolgokat hitelt érdemlően le tudja írni, akkor az én vagyok. Egyszerűen azért, mert "adottságként" hiperérzékeny vagyok minden körülöttem végbemenő szenvedésre. Ez nem érdem, semmi köze sincs bármilyen belőlem fakadó szándékhoz, vagy törekvéshez, egyszerűen így van, mert ilyen lettem. Amikor unokatestvérem balesetéről értesültem, potyogtak a könnyeim, telefonálás közben küszködnöm kellett, többször hosszú másodperceken át képtelen voltam megszólalni. És ez nem először fordul elő, nagyon gyakran elsírom magam idegen emberek fájdalmán is, a kórházat pl. végigbőgtem, és nem csak azért, mert fájt a karom, hiszen annyira nem is fájt. (Persze, csak magamban, hogy érzékenységemmel ne zavarjak meg másokat.) A múltkor volt egy könyv, amelynek a végét egyszerűen nem bírtam elolvasni, annyira megrázott. Nem arról van szó tehát, hogy részvéttelenül viszonyulok mások fájdalmához, hanem arról, hogy próbálom normálisan és természetesen felfogni a fájdalom szerepét az életben, mert azzal még a betegeken is többet segítek, mintha szimplán káromolnám az eget a bajuk miatt. A fájdalom hozzánk tartozik, és fontos, hogy milyen viszonyba kerülünk vele. Ha lázadunk ellene, akkor is utolér minket, viszont abban az esetben elveszítjük legfontosabb üzenetét, és tulajdonképpen szegényebbek, sőt sokkal szegényebbek maradunk. A modern élet egyik legnagyobb baja az, hogy a fájdalom és a szenvedés tabuvá vált saját magunk előtt is. Még a lehetőségét is próbáljuk elhessegetni, ameddig csak lehet, és amikor megérkezik mégis, izolálva kezeljük, és pusztán sorscsapásnak tekintjük. Pedig a valódi kép ennél biztosan sokkal árnyaltabb, és összetettebb, hiszen, ahogy már írtam is, a fájdalom nélküli élet egyben örömtelen is lenne, sőt mi több, a legkevésbé sem lehetne életnek nevezni. Popper Péter csinált egyszer csinált egy tesztet, megkérdezte egy csoportban, hogy hányan választanák a halhatatlanságot, ha lehetne. Nem azonnal kellett válaszolni, hagyott nekik időt, hogy jól meggondolják. Természetesen vagy nem, megdöbbentő módon, vagy nem, de a nagy többség végül köszöni nem kért a halhatatlanságból. Ez sok mindent elmond. Persze, a kis ördög ott van, és elkezd szervezkedni mindig: jó-jó, legyen akkor egy kis szenvedés, de több ne, mert az már mégis csak túlzás lenne! Na hát, erre én meg mást nem tudok mondani, mint azt, hogy ácsi, akkor most ki kavarja a levest, én vagy a Jóisten? Ki akarja megmondani, hogy mennyi a helyénvaló szenvedés, és mennyi a túl sok, én vagy a Jóisten? Elég bizarr, ha valaki ilyenkor jelentkezik, és azt állítja, hogy ebben a kérdésben neki illetékessége van.

A szenvedés szerepe - folytatás

Az összetört életek sokszor értékesebbek, mint azok, amelyek egy darabig még úgy tűnnek, mintha egészben lennének. Van amikor annyival, hogy kottázni se lehet a különbséget. A csatornákról, amelyen keresztül a kegyelem terjed, jó részt nem is tudunk, amit látunk, az csak felszín, a jéghegy csúcsa, és abból csak nagyon kevés következtetést lehet levonni. Nyilván nem törném össze senki életét direkt, sőt... De nem kezdek el cirkuszolni a Jóistennél, hogy miért van szenvedés, illetve azt gondolom, hogy a szenvedés, mint olyan, egyszerűen az ember általános bajához kapcsolódik. Kiestünk valahonnan az elején, mert ki is kellett esnünk, hogy visszataláljunk oda máshogyan, a magunk fejlődése által. Ez zajlik, ez a sorsunk, ez a világban betöltött szerepünk. Persze, hogy fáj, mért ne fájna?! Embermilliárdoknak fájt előttünk, és ugyanannyira fog fájni az utánunk jövőknek is. Fájdalom nélkül egyszerűen sehová nem jutnánk, megállna minden, az a tökéletes nihil lenne, a szép új világ kábasága, az élet valóságának tagadása, nem tudom, mért olyan nehéz ezzel szembenézni! Oda kell állni mindenki mellé, persze, de szenvedés lesz, lennie kell, az az élet része, és nem kell meglepődni rajta. Jézus megmutatta, hogy mit kell vele csinálni, most már egy szavunk se lehet. Ha neki jutott belőle annyi, nekünk hogy ne jutna? El kell fogadni, hogy van, nem lehet vele kezdeni semmit, csak el lehet viselni. Lehet sírni, lehet vérrel verejtékezni, azt Ő is megtette, aztán pedig vállalta a sorsát. Nem különb a tanítvány a mesterénél...

A szenvedés szerepe

Az nem kérdés, hogy minden szenvedést, amennyire csak lehet, csillapítani kell. Semmi nem igazol minket akkor, amikor ezt elmulasztjuk, vagy ha mi magunk okozunk fájdalmat. Ennek viszont egyáltalán nem mond ellent az, hogy a szenvedés, a fájdalom soha nem hiábavaló, sőt kitüntetett jelentősége van az ember eszmélésében, tudatára ébredésében, vagyis abban a folyamatban, amely az emberiség létének legalapvetőbb kibontakozása, és amelyre a katolikusok az üdvtörténet szóval szoktak utalni. Ha ebben nem hinnék, nemcsak szeretni lennék képtelen, de valószínűleg élni sem tudnék. Nincs olyan szenvedés, amely senkit semmire sem indít. Lehet akármeddig beszélni azokról a jelenségekről, amelyek nehezítik a szenvedés valódi jelentőségének a felismerést, van belőlük bőven, de attól nem változik meg a jellegük, az ilyen példák elterelések, hamis hangsúlyok maradnak. Az SS tisztet lehet, hogy nem indította meg az általa falhoz vágott csecsemő halála, de másokat igen, késztetést jelentett számukra, hogy egy másmilyen világ megépítésén kezdjenek el fáradozni. Lehet, hogy nem pont ez az egy esemény, de az események láncolata, amelynek az ő halála is része volt, igen. Lehet azt mondani például, hogy Jézus hiába halt meg (és mondhatnék ezer más nevet is), de az igazság inkább az, hogy egyetlen halál sem hiábavaló, mint ahogy egyetlen élet sem az. Hiszem, hogy a szenvedésben megváltó erő van, olyan, amilyen semmi másban sincs. Gyönyörű a vad hattyúk című mese, már gyerekkoromban megfogott, a fájdalommal, csalánból készített ingek az utolsó pillanatban visszaváltoztatják a kedves testvéreket hattyúból emberré (Andersen). De ez a motívum nemcsak itt található meg, számtalan formában tűnik fel a különböző szellemi hagyományokban, se szeri se száma az átváltozásos történeteknek, például az evangélium is egy azok közül, illetve talán az a csúcs. Minden valódi törekvésben kulcsfontosságú a fájdalom elviselése, mert fejlődés, változás, átalakulás soha nincs fájdalom nélkül. E jelentőségtől meghatódva, megrendülve kell tekintenünk minden olyan szenvedőre, akin nem tudunk máshogyan segíteni. Nagy tisztelettel, hisz közös átalakulásunk ráeső részét értünk is végzi, szenvedésével azt a közeget teszi érzékenyebbé, emberségesebbé, tisztábbá, amelyben mi magunk is élünk. Szenvedése, fájdalma hiábavalóságának hamis tudatát pedig vétek lenne erősíteni bárkiben is, mert azzal nem segítenénk rajta, hanem megzavarnánk, rossz irányba hangolnánk őt.

Az már csak a hab a tortán, hogy fájdalom nélkül öröm sincs, mint ahogy számtalan egyéb ellentétpárban (fény-árnyék, csend-hang, férfi-nő) is megmutatkozik, hogy minden csak ellenpólusának tükrében válik felismerhetővé. Többek között a nyolc boldogság is gyönyörűen leírja ezt...

Tiszta pillanatok

A tiszta pillanatok a legértékesebbek. Azok a pillanatok tiszták, amelyekben pont az történik, aminek a létezés kibontakozásának belső törvényszerűségei szerint ott és akkor a leginkább történnie kell. Nem több, nem kevesebb és nem más. Ezeknek a pillanatoknak különleges illatuk van, sőt színük és fényük is. Nagyon szelíd, visszafogott ez a fény, de nem lehet összetéveszteni semmivel, és aki egy picit is érzékeny rá, rögtön észreveszi. Ott világít a gyermekek nevetésében, a fiatalok lányok mosolyában, feltűnik a felnőttek érett tekintetében, megcsillan a szenvedők könnyén, megjelenik az öregek arcán, bárhol is tartson valaki élete útján, ez a világosság látható lesz rajta, ha azt éli, amit élni dolga. Sok ilyen pillanat van, ám még sokkal többnek kéne lennie, mert a világ egyetemes rendjének friss hajtásai leginkább az ilyen pillanatok során tudnak fejlődni, növekedni.

Az illetékességünk korlátai

Az élethelyzetek felett nincs illetékességünk
A tűz sem döntheti el, hogy lobogjon-e vagy sem,
Mert a "nem" számára az elmúlását jelentené...
Mi, emberek sem tehetünk mást,
Mint ami sorsunkból következik,
Mi itt a földön ugyanígy csak égünk

Elegendőnek bizonyult (variációk)

Én nem hittem, hogy sikerülni fog, de ő hitt bennem, és az elegendőnek bizonyult.
Ő nem hitte, hogy sikerülni fog, de én hittem benne, és az elegendőnek bizonyult.
Mi nem hittük, hogy sikerülni fog, de ők hittek bennünk, és az elegendőnek bizonyult.
Ők nem hittek bennünk, de mi hittük, hogy sikerülni fog, és az elegendőnek bizonyult.

2x az igazságról

Nem baj, ha valakinek igaza van, és az sem baj, ha nincs,
De baj, ha valakinek túl fontos az, hogy igaza legyen

------------------------------------------------------------------------------------

Az igazságért küzdj, szenvedj, áldozz,
De azért, hogy Neked legyen igazad, ne!

Ha valakinek egy dolog nincs

Ha valakinek egy dolog nincs (nem tudom, hogy miért nincs, talán azért, mert nem mondta neki senki, vagy mondták neki páran, de nem elég tisztán, nem elég érthetően, nem elég hihetően, vagy sok sérülés érte, és a gyógyuláshoz szükséges sebfeltárást nem meri vállalni, vagy sok más egyébbel együtt tévedésből kiszortírozta az életéből, vagy csak annyi történt, hogy egyszer, valamikor régen megtagadta magában, és utána már kínos lett volna visszakozni, illetve ahogy telt-múlt az idő. úgy vált számára egyre kínosabbá és ezért egyre inkább elhessegetendővé a visszakozás lehetősége, vagy ezek közül több is együtt, nincs ember rajta kívül, aki meg tudná mondani), és emiatt mással próbálja megművelni életének azt a területét, amelyiket azzal az eggyel kéne, és természetesen nem sikerül neki, és utána újból megpróbálja az arra alkalmatlan eszközökkel, és, persze, akkor sem sikerül, és aztán megpróbálja harmadszor is, és amikor harmadszor is kudarcot vall, bánatában ott hagyja az egészet, mert azt hiszi, hogy a zavar állapotából képtelenség kiszabadulni... Ha valaki ezt teszi, és közben senki sem tud segíteni rajta, hát, az nagyon szomorú!

Műsorváltozás

Pár hétig én voltam a családban az ügyeletes áldozati bárány. Kerékpárral mentem a város felé, egy autó balról belém jött, szimpla könyöktörés (a bal karom tört el, vagyis az ügyesebbik kezem ép maradt), azon kívül egy karcolás se ért. Senki más nem sérült meg, anyagi kár nulla. Mindez a lakóhelyemen történt, abba a kórházba kerültem, ahol egy csomó ismerősöm van, ahová családtagjaim, barátaim bármikor könnyen bejöhettek látogatóba, tejben-vajban fürdettek, néha már szégyenkeztem, annyira kedvesek és segítőkészek voltak hozzám e rendkívül szerencsés kimenetelű baleset után.

Aztán ma jött a hír, az unokatestvéremről és a férjéről. Nyaralni indultak, 200 km-t már megtettek, 5 autós karambol, mind totál káros lett, bordatörések és gerincsérülések, a férj olyan súlyos agyrázkódást szenvedett, hogy egyelőre nem merik felébreszteni. Idegen kórház, sehol egy ismerős, minden lélegzetvétel fáj. Bármilyen jót megérdemeltek volna, évekig, haláláig ápolták gyógyíthatatlanul beteg unokájukat, szüleim is rengeteg segítséget kaptak tőlük, így aztán magam is annyit köszönhetek nekik, hogy azt elmondani sem lehet. Mentek volna Németországba végre pihenni egy kicsit, de csak a szombathelyi kórházig jutottak. Én itt sajnálgatom magam, hogy fél kézzel nehéz begyújtani a gázt, közben ők ott, mindenkitől távol fel se tudnak kelni az ágyból. Így változnak meg az arányok, így válnak plasztikussá a kiszolgáltatottság fokozatai közti különbségek, így kerül le az ember saját műsoráról is egyik percről a másikra.

Ne merje állítani senki, hogy valami jó vagy rossz, mert tényleg csak azon múlik, hogy honnan nézzük, és semmi máson.

Üzenet keresztfiamnak sikeres érettségije alkalmából

Férfi embernek egy dolga van a világban, egyetlen egy: hozzásegíteni magát és mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerül, hogy egyre tisztábban lássa a valóságot, ezért a minket körülvevő világ összefüggéseit fáradhatatlanul és egész lényével kell kutatnia. Elsősorban nem a különböző diszciplínák egysíkú megközelítéseire gondolok, hanem azoknak az egyetemes és mindent átható folyamatoknak a megismerésére, amelyek az emberi létezés legalapvetőbb és legegyetemesebb jellemzőire fókuszálnak. Annyi hazugság vesz körül minket, hogy azt el sem hiszed, de majd meglátod. Törekedj arra, hogy a ezekből a hazugságokból a lehető legkevesebb épüljön be az életedbe, azokat pedig, amelyek már beépültek, próbáld felfedezni és meghaladni. Az életed történései ehhez az úthoz hozzá fognak segíteni, ha hagyod, ha akarod. Ha nem hagyod, ha nem akarod, akkor nagy és komoly válságok próbálnak majd visszavezetni rá. Az utóbbiakat sem lehet teljesen elkerülni, mert az ember túl makacs ahhoz, hogy két mosolytól megváltozzék, viszont a főcsapást a válságok ideje alatt sem szabad elfelejteni, hisz a figyelmeden és az éberségeden fog múlni, hogy hova jutsz majd onnan tovább.

Annyi máz van

A világra annyi máz van kenve, és ez nem jó,
Mert a máztól a dolgok nem tudnak jól elrendeződni,
Csomóssá, nyúlóssá, ragadóssá válnak

Próbálj meg érezve, tisztán, levegősen élni,
Tánccal, verssel, több zenével, és kevesebb gőggel...
A meghatóan szép, egyszerű pillanatok régóta visszavárnak

Könnyű szerelem

A könnyű szerelemben nem hiszek...
Az valahol fejre áll, egyszerűen azért, mert az ember
Nem könnyű szerelemre van kitalálva

A világ, az élet tündérmesékből épül,
És a tündérmesékben a szerelmes ember
Sokáig nagyon árva

A maradék 2%

Az emberi lét 98%-a halálos önzés, ez teljesen egyértelmű. A kérdés nem ezt a részt, hanem a maradék 2%-ot illeti, hisz azon dől el minden. Az a 2% ugyanis rést üthet a falon, és azon a résen keresztül valamennyi fény beszűrődhet. Nem sok, de az a kevés is sokkal több a semminél, mert a távlattalan sötétségben a legkisebb fény is óriási változást tud hozni. Aki volt már teljesen elveszve, az tudja, hogy egy pici remény is képes arra, hogy az ember belső világát gyökeresen átformálja. Aki reménykedik, azzal tulajdonképpen még bármi megtörténhet.

Az igazságért

Az igazság piciny szilánkja, ennyi csak, nem több a tűz,
Mely oly nagy hévvel lobban, mely Téged űzve hajt,
De azért a piciny, tűhegynyi igazság szilánkért,
Lehet, hogy meg kell halni majd.

Nincsenek válaszok

Nincsenek válaszok. Vannak döntési helyzetek, amelyeket az élet eléd tár, és van pár irányfény, korábbi élményeid emlékei, hasonló helyzetek kimenetelei, tapasztalatai, és azok a tanulságok, amelyeket leszűrtél belőlük. Ezen kívül vagy Te, megismételhetetlen és egyszeri valóságodban, érzékenységeiddel, vágyaiddal, törekvéseiddel, az eszeddel, a szíveddel, a szerelmeddel, és Neked kell kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés, mert senki más nem fogja megmondani Helyetted. Ez az élet természete, és az élet ellen vétkezik az, aki ezt nem fogadja el.

Inkább ne!

Azt mondom, törött karral inkább ne menj fel a háztetőre,
Az ember könnyen zavarba eshet, s utána nehéz kikecmeregni belőle

Csillagállások

Mindig bedőlünk annak a csábító, de teljesen valótlan szuggesztiónak, hogy életünk megoldását külső körülmények kedvező csillagállásában kell keresnünk, és feladatunk éppen bizonyos külső körülmények (lehetőség szerinti) számunkra kedvező irányba történő befolyásolása. Pedig azok a csillagállások csak merő káprázatok, és még ha olykor-olykor jó közelítéssel a kívánságaink szerint valóknak mutatkoznak is, nem kerülnek lényeges kapcsolatba azzal a területtel, amelyre feszítő kérdéseink vonatkoznak, mert ott a választ, a fényt, a csillagot mi magunk jelentjük. Azzal az egyszeri, megismételhetetlen életünkkel, amely azért lett, hogy egy térrészt bevilágítson, hogy az univerzum egy adott szeglete fényesebb, tisztább, érthetőbb, szebb és élhetőbb legyen általunk.

Rosszat tesz

Rosszat tesz az, aki nem él élete minden síkján egyforma szenvedéllyel,
Szerelmet öl, aki szerelmét nem tekinti egynek, részekre bontja,
S a részek közt válogat szeszéllyel

Nem magánügy

Nagyon jó, hogy jogilag senkit sem lehet felelősségre vonni személyes fejlődésében mutatkozó elmaradásaiért, viszont dőreség az individualizmus túlhangsúlyozásából fakadó torz képzet, mely szerint mindenki önálló, szuverén és független lényként lenne értelmezhető. Láthatatlan szálak ezreivel kapcsolódunk egymáshoz, és a személyes fejlődésünk síkján is felelősséggel tartozunk egymásért ugyanúgy (vagy még jobban), mint a mindennapi érintkezések egyszerűbb vonatkozásaiban. Azt, ami potenciálisan bennünk van, de megjelenését még ki kell küzdenünk, felmutatásához még erőt kell kifejtenünk, vagy figyelmet kell szentelnünk, a körülöttünk lévő világ sóvárogva várja. Hogy saját kibontakozásunkat megérjük-e vagy sem, az nem csak a mi kis magánügyünk, mert magánügyek, amíg valaki nem egy lakatlan szigeten él, nem is léteznek. A legbensőbb, legintimebbnek területeken való viselkedésünk is leképződik, valamilyen képpel megjelenik mások előtt, foghatóvá és érzékelhetővé válik számukra. Nincs olyan, hogy valaki csak magáért dolgozik, hisz mindig minden továbbadódik, továbbvetül. Sokszor rejtetten, ám az üzenet a szív, a tudattalan érzékelés számára attól még nagyon világos és egyértelmű lesz.

Lomb és gyökér

Az élet elmúlás, de nem csak...
Az újjászületést is foglald bele!
Nem az él sokáig, aki a múló idővel dacol,
Hanem az, aki bölcsen változik vele

Müller Péter nyomán

Kórházi egyperces

Fiamnak általános iskolás korában volt egy osztálytárs barátja, Gergő, akivel többek között együtt sportolt (kerékpározott). A versenyekre sokszor a szülők is elkísérték csemetéiket, így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy köztük is kialakultak kisebb-nagyobb barátságok. A fél-egy-kétnapos rendezvények során a futamok között rengeteg üresjárat volt, ilyenkor az amúgy sem túlfoglalkoztatott szülők szinte automatikusan beszélgetni kezdtek egymással. Néha pár pohár sör is legurult, igazán szép emlékek élnek bennem azokról a spontán kialakult, kedves, oldott helyzetekről, és a gyerekek egyre szaporodó sportsikerei csak fokozták a hangulatot.
Gergő szüleit is így ismertem meg. Nem mondanám, hogy barátságunk hatalmas mélységekig hatolt, de elég jól elszórakoztattuk egymást általában, és - úgy gondolom - azért ez sem megvetendő. Gergő édesanyjának ráadásul olyan foglalkozása volt, hogy abból nem csak a Kerékpár Egyesület, de jóformán az egész osztály hasznot húzott akkor, amikor valamelyik gyermeket orvosa laborvizsgálatra utalta. Laborasszisztensként dolgozott, és szükség esetén mindig meg lehetett keresni, hogy segítségével soron kívüli "kiszolgálásban" részesüljön az érintett gyermek. Egyik vagy másik gyermekemmel én is többször jártam jól általa, közreműködése értékes félórákkal rövidítette meg a nyomasztó várakozás időtartamát.
Teltek-múltak az évek, a gyermekeink nőttek, és a nyolcadik osztály után bizony szétrebbent a kis csapat, ám a kórházi laborban a helyzeti előnyünk azért megmaradt, illetve a városban számtalanszor futottam össze Gergő édesanyjával, és olyankor mindig nagy örömmel üdvözöltük egymást sokszor beszélgetésbe elegyedve is. A hangulatos és egyben előnyös kapcsolatnak akkor fellegzett be, amikor elváltam Évától, a feleségemtől. Gergő édesanyjánál ezzel valahogy kiestem a dobozból, többé nem ismert meg az utcán, ha köszöntem neki tüntetőleg más irányba nézett. Sajnos, ilyen van, elszomorított a dolog, de nem tudtam nagyon haragudni rá, annyi mindent él meg az ember sokféleképpen, illetve mindenki máshogy, nyilván ez is azok közé tartozott.
Pár napja baleset ért, megsérült a karom, mentő vitt be a kórházba, és az első vizsgálatok között laborvizsgálat is szerepelt. Nyomom a csengőt az ügyeleten, ahogy kell, hát, mit ád Isten, pont Gergő édesanyja nyitja ki az ajtót! Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy Te, jó ég, most mi lesz! Ránéztem, és azt hiszem, hogy neki pont ugyanez a gondolat suhant át az arcán. De ez csak egy tizedmásodpercig tartott, mert rögtön utána gyönyörű dolog történt. Felülkerekedett benne a betegápoló, és az, ami négy-öt évig főleg belőle kiindulva falként magasodott köztünk, neki köszönhetően egy pillanat alatt leomlott. Ez a kedves asszony olyan szelíden, és olyan segítőkészen hívott be, mint a barátságunk fénykorában, és olyan gonddal és olyan szeretettel látott el, mintha soha nem is lett volna semmi nyomasztó köztünk.
A könyökömet végül meg kellett műteni, rutin beavatkozás volt, tulajdonképpen szót sem érdemel, viszont engem azért picit megviselt, illetve az is, amit egyre inkább érzek, hogy a teljes felépülésig még lesz pár figyelmet és erőfeszítést követelő forduló. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a kórházban töltött idő (nagyon régóta nem voltam már kórházban) számtalan megható, mélyen megérintő pillanatot is tartogatott, melyek sora talán pont az itt leírt gátszakadással kezdődött. A szenvedő, kiszolgáltatott helyzetbe kerülő ember szándékától függetlenül is olyan változásokat válthat ki, amelyekre "normál" körülmények közt nincs érzékenység a körülötte élők szívében, és olyan szeretetet kaphat, amelyet "elvben" talán egyébként is megérdemelne, ám úgy tűnik, hogy az élet belső logikájából adódóan mégis csak akkor válik rá igazán jogosulttá, ha fájdalma elviselésével ő maga is hozzájárul környezete átlényegítéséhez.

(A történet valódi, ám néhány - a mondanivaló szempontjából lényegtelen - elemét szándékosan megváltoztattam, hogy a jelzett kórházi dolgozót, Gergő édesanyját, véletlenül se lehessen egyértelműen beazonosítani.)

Példa

Életed mindenképpen példa lesz, csak az a kérdés, hogy elrettentő-e.

Szünetjel

Egy viszonylag szerencsés kimenetelű közlekedési baleset miatt valamennyi ideig nem lesznek új bejegyzések. Megértéseteket köszönöm!

Amikor a világ szétszakad

Amikor a világ szétszakad, szinte bűn egészben maradni.

Halál, hol a te fullánkod?

A szenvedés soha sem fog egészen eltűnni, de válhat egyre érthetőbbé, világosabbá, az élet végtelen sok árnyalatát tartalmazó palettáján egyre könnyebben elhelyezhetővé. És miközben ez az összefüggés feltárul előttünk, a szenvedés igazi mérge lassan elenyészik. "Halál, hol a te fullánkod?" - kérdezi az apostol, és kérdezhetjük vele együtt mi is, ha a mindennnapok megszokottabb tevékenységeinek végzése mellett merünk elmozdulni saját létünk rejtettebb tájai felé is, annak ellenére, hogy azoknak a területeknek a megismerése sok türelmet, az átlagosnál több alázatot és nagyobb figyelmet követel.

Gyógyulás

Az élet egy gyógyulási folyamat, amely akkor tud beindulni, ha felismerjük, hogy eredendő vagy szerzett féloldalasságaink, illetve abból fakadó egysíkú megközelítéseink milyen mélyen megsebeztek minket, és elkezdjük engedni, hogy a világban mindig is létező gondos és figyelmes kiegyensúlyozó törekvések gazdagítsák látásunkat, tegyenek minket érzékennyé az általunk lakott tér-idő sokszínűségére, távlatainak változatosságára.

Az Egyház valódi küldetése

Az Egyház valódi küldetése nem egy ideológikus gondolatrendszer működtetése, hanem az, hogy felébressze az emberben a zarándokot. Nem megoldást kéne kínálnia az élet nevű kérdésre, hanem el kéne indítania az embereket azon az úton, amelyen haladva, felnőve, kibontakozva ők maguk válhatnának saját életük megoldásává.

Falak

A tér attól nem fog tágulni, hogy a falakat más színűre festjük, ám lebontani sem érdemes azokat, amíg újjáépülésük nem zárható ki elég nagy biztonsággal. Megoldás van, de nem vehető el készen, Benned érik, kertje vagy, gondozd, gyomláld, öntözd szorgalmasan, és egy nap majd gyümölcsöt teremsz.

Hiányérzetek

Szeretem és általában védem a környezetet, de azt hiszem, hogy ha valakivel soha nem történnek olyan események, amelyek felülírnák a hulladék szétválogatásáról vagy a telefontöltő konnektorból való eltávolításáról szóló követelményt, ha nincs neki soha semmi olyan, ami időlegesen elvonná, illetve ezeknél fontosabb dolgok felé terelné a figyelmét, akkor az az ember még nem teljesen készült fel arra, hogy bátran belevesse magát élete karneváli forgatagába.

---------------------------------------

A lakberendezési katalógusok precizitásával berendezett lakásokba lépve, látva azt a belső teret, ahol mindig van idő az utolsó hajtásig eligazítani mindent, általában egy kis szomorúság lesz úrrá rajtam. Hiszen valami nincs rendben, valami el van hangolódva, ha az ott lakóknak nincs fontosabb dolguk, mint pedáns rendet tartani maguk körül...

Hiánycikk?

A boltokban rengeteg minden kapható, amivel saját kényelmünket vagy biztonságunkat fokozni tudjuk, ám olyasmi, amivel mások felé nyitó emberi érzékenységünk, a rájuk, sorsukra, problémáikra, vágyaikra, reményeikre törekvéseikre fordított figyelem növekedhetne bennünk, alig-alig. Pedig az ember életének valódi minősége a másodikon sokkal jobban múlik, mint az elsőn.

A szerelem az

A szerelem az, hogy férfi és nő léte legtragikusabb titkát, lénye legnagyobb féloldalasságából fakadó sebzettségét mutatja meg ellentétes nemű társának, teszi le azt elé bízva abban, hogy a másik megérti kitárulkozásának mélységeit, és csillapítja fájdalmát, miközben ugyanolyan mélységű "viszont" kitárulkozásával ő is gyógyításért esedezik, és egyben elkerüli egy torz és egyoldalú jóság alaptalan látszatának kialakulását. Ők ketten ugyanolyan minőségű sebzettségben fordulnak egymás felé, és ez lehetővé teszi találkozásukat, hiszen ebben már egyek, és ez - ha mindketten megértik, és elfogadják - a legjobb alapot biztosítja egységük további fejlődéséhez.

A nemiségről

A nemiség az ember legmélyebb, legkegyetlenebb, legszívszaggatóbb megvalósulatlansága, nem csoda tehát, hogy hatalmas erő van benne. És nem csoda az sem, hogy minden olyan kísérletnek, amely leegyszerűsíteni próbálná, makacsul ellenáll. Már annyi mindent megpróbáltak vele. Próbálták beszorítani erkölcsi normarendszerek keretei közé, megkísérelték tudományosan magyarázni, szerepét próbálták biológiai, szociológiai érvekkel indokolni, és nem utolsó sorban vásári árucikké sorvasztva sokan igyekeztek jó pénzért kiárusítani. Ám egyik próbálkozás sem vitt közelebb senkit ahhoz, hogy megértse a nemiség valódi természetét. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a nemiség nem más, mint egy mély seb, a legmélyebb, a legfájóbb, a legérzékenyebb sérülés, amely valaha is érte az embert. Mindenki annyira szeretne kiegészülni, annyira hiányzik mindenkinek lénye másik fele, annyira nincs ott az, akinek annyira ott kéne lennie, és nincs ember, akinek ez ne fájna nagyon. És ha fáj, ha sérülés, akkor egyetlen egy dolgot lehet vele csinálni: tisztítani, gyógyítani egymásban együttérzéssel, beleéléssel, szeretettel, tudván, hogy egyformán hordozzuk, egyformán sajog, lüktet, mar mindkettőnkben. Férfi a nővel, nő a férfival egyedül sebzettsége mélységeit bejárva tud találkozni.