Pár hétig én voltam a családban az ügyeletes áldozati bárány. Kerékpárral mentem a város felé, egy autó balról belém jött, szimpla könyöktörés (a bal karom tört el, vagyis az ügyesebbik kezem ép maradt), azon kívül egy karcolás se ért. Senki más nem sérült meg, anyagi kár nulla. Mindez a lakóhelyemen történt, abba a kórházba kerültem, ahol egy csomó ismerősöm van, ahová családtagjaim, barátaim bármikor könnyen bejöhettek látogatóba, tejben-vajban fürdettek, néha már szégyenkeztem, annyira kedvesek és segítőkészek voltak hozzám e rendkívül szerencsés kimenetelű baleset után.
Aztán ma jött a hír, az unokatestvéremről és a férjéről. Nyaralni indultak, 200 km-t már megtettek, 5 autós karambol, mind totál káros lett, bordatörések és gerincsérülések, a férj olyan súlyos agyrázkódást szenvedett, hogy egyelőre nem merik felébreszteni. Idegen kórház, sehol egy ismerős, minden lélegzetvétel fáj. Bármilyen jót megérdemeltek volna, évekig, haláláig ápolták gyógyíthatatlanul beteg unokájukat, szüleim is rengeteg segítséget kaptak tőlük, így aztán magam is annyit köszönhetek nekik, hogy azt elmondani sem lehet. Mentek volna Németországba végre pihenni egy kicsit, de csak a szombathelyi kórházig jutottak. Én itt sajnálgatom magam, hogy fél kézzel nehéz begyújtani a gázt, közben ők ott, mindenkitől távol fel se tudnak kelni az ágyból. Így változnak meg az arányok, így válnak plasztikussá a kiszolgáltatottság fokozatai közti különbségek, így kerül le az ember saját műsoráról is egyik percről a másikra.
Ne merje állítani senki, hogy valami jó vagy rossz, mert tényleg csak azon múlik, hogy honnan nézzük, és semmi máson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése