Kórházi egyperces

Fiamnak általános iskolás korában volt egy osztálytárs barátja, Gergő, akivel többek között együtt sportolt (kerékpározott). A versenyekre sokszor a szülők is elkísérték csemetéiket, így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy köztük is kialakultak kisebb-nagyobb barátságok. A fél-egy-kétnapos rendezvények során a futamok között rengeteg üresjárat volt, ilyenkor az amúgy sem túlfoglalkoztatott szülők szinte automatikusan beszélgetni kezdtek egymással. Néha pár pohár sör is legurult, igazán szép emlékek élnek bennem azokról a spontán kialakult, kedves, oldott helyzetekről, és a gyerekek egyre szaporodó sportsikerei csak fokozták a hangulatot.
Gergő szüleit is így ismertem meg. Nem mondanám, hogy barátságunk hatalmas mélységekig hatolt, de elég jól elszórakoztattuk egymást általában, és - úgy gondolom - azért ez sem megvetendő. Gergő édesanyjának ráadásul olyan foglalkozása volt, hogy abból nem csak a Kerékpár Egyesület, de jóformán az egész osztály hasznot húzott akkor, amikor valamelyik gyermeket orvosa laborvizsgálatra utalta. Laborasszisztensként dolgozott, és szükség esetén mindig meg lehetett keresni, hogy segítségével soron kívüli "kiszolgálásban" részesüljön az érintett gyermek. Egyik vagy másik gyermekemmel én is többször jártam jól általa, közreműködése értékes félórákkal rövidítette meg a nyomasztó várakozás időtartamát.
Teltek-múltak az évek, a gyermekeink nőttek, és a nyolcadik osztály után bizony szétrebbent a kis csapat, ám a kórházi laborban a helyzeti előnyünk azért megmaradt, illetve a városban számtalanszor futottam össze Gergő édesanyjával, és olyankor mindig nagy örömmel üdvözöltük egymást sokszor beszélgetésbe elegyedve is. A hangulatos és egyben előnyös kapcsolatnak akkor fellegzett be, amikor elváltam Évától, a feleségemtől. Gergő édesanyjánál ezzel valahogy kiestem a dobozból, többé nem ismert meg az utcán, ha köszöntem neki tüntetőleg más irányba nézett. Sajnos, ilyen van, elszomorított a dolog, de nem tudtam nagyon haragudni rá, annyi mindent él meg az ember sokféleképpen, illetve mindenki máshogy, nyilván ez is azok közé tartozott.
Pár napja baleset ért, megsérült a karom, mentő vitt be a kórházba, és az első vizsgálatok között laborvizsgálat is szerepelt. Nyomom a csengőt az ügyeleten, ahogy kell, hát, mit ád Isten, pont Gergő édesanyja nyitja ki az ajtót! Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy Te, jó ég, most mi lesz! Ránéztem, és azt hiszem, hogy neki pont ugyanez a gondolat suhant át az arcán. De ez csak egy tizedmásodpercig tartott, mert rögtön utána gyönyörű dolog történt. Felülkerekedett benne a betegápoló, és az, ami négy-öt évig főleg belőle kiindulva falként magasodott köztünk, neki köszönhetően egy pillanat alatt leomlott. Ez a kedves asszony olyan szelíden, és olyan segítőkészen hívott be, mint a barátságunk fénykorában, és olyan gonddal és olyan szeretettel látott el, mintha soha nem is lett volna semmi nyomasztó köztünk.
A könyökömet végül meg kellett műteni, rutin beavatkozás volt, tulajdonképpen szót sem érdemel, viszont engem azért picit megviselt, illetve az is, amit egyre inkább érzek, hogy a teljes felépülésig még lesz pár figyelmet és erőfeszítést követelő forduló. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a kórházban töltött idő (nagyon régóta nem voltam már kórházban) számtalan megható, mélyen megérintő pillanatot is tartogatott, melyek sora talán pont az itt leírt gátszakadással kezdődött. A szenvedő, kiszolgáltatott helyzetbe kerülő ember szándékától függetlenül is olyan változásokat válthat ki, amelyekre "normál" körülmények közt nincs érzékenység a körülötte élők szívében, és olyan szeretetet kaphat, amelyet "elvben" talán egyébként is megérdemelne, ám úgy tűnik, hogy az élet belső logikájából adódóan mégis csak akkor válik rá igazán jogosulttá, ha fájdalma elviselésével ő maga is hozzájárul környezete átlényegítéséhez.

(A történet valódi, ám néhány - a mondanivaló szempontjából lényegtelen - elemét szándékosan megváltoztattam, hogy a jelzett kórházi dolgozót, Gergő édesanyját, véletlenül se lehessen egyértelműen beazonosítani.)