A szenvedés szerepe - folytatás

Az összetört életek sokszor értékesebbek, mint azok, amelyek egy darabig még úgy tűnnek, mintha egészben lennének. Van amikor annyival, hogy kottázni se lehet a különbséget. A csatornákról, amelyen keresztül a kegyelem terjed, jó részt nem is tudunk, amit látunk, az csak felszín, a jéghegy csúcsa, és abból csak nagyon kevés következtetést lehet levonni. Nyilván nem törném össze senki életét direkt, sőt... De nem kezdek el cirkuszolni a Jóistennél, hogy miért van szenvedés, illetve azt gondolom, hogy a szenvedés, mint olyan, egyszerűen az ember általános bajához kapcsolódik. Kiestünk valahonnan az elején, mert ki is kellett esnünk, hogy visszataláljunk oda máshogyan, a magunk fejlődése által. Ez zajlik, ez a sorsunk, ez a világban betöltött szerepünk. Persze, hogy fáj, mért ne fájna?! Embermilliárdoknak fájt előttünk, és ugyanannyira fog fájni az utánunk jövőknek is. Fájdalom nélkül egyszerűen sehová nem jutnánk, megállna minden, az a tökéletes nihil lenne, a szép új világ kábasága, az élet valóságának tagadása, nem tudom, mért olyan nehéz ezzel szembenézni! Oda kell állni mindenki mellé, persze, de szenvedés lesz, lennie kell, az az élet része, és nem kell meglepődni rajta. Jézus megmutatta, hogy mit kell vele csinálni, most már egy szavunk se lehet. Ha neki jutott belőle annyi, nekünk hogy ne jutna? El kell fogadni, hogy van, nem lehet vele kezdeni semmit, csak el lehet viselni. Lehet sírni, lehet vérrel verejtékezni, azt Ő is megtette, aztán pedig vállalta a sorsát. Nem különb a tanítvány a mesterénél...