Ha valakinek ez a cím nem tetszik, akkor lehet nyugodtan Pokoljárás is. Hiszen a kettő majdnem ugyanaz, illetve úgy vélem, hogy nem is létezhet az egyik a másik nélkül. Egyébként meg nem az számít, hogy az ember éppen hol van, hanem az, hogy onnan, ahol van, akar-e tovább menni.
2014. július 30., szerda
A szenvedés szerepe - befejezés
Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ha van valaki a földön, aki ezeket
a dolgokat hitelt érdemlően le tudja írni, akkor az én vagyok.
Egyszerűen azért, mert "adottságként" hiperérzékeny vagyok minden
körülöttem végbemenő szenvedésre. Ez nem érdem, semmi köze sincs bármilyen
belőlem fakadó szándékhoz, vagy törekvéshez, egyszerűen így van, mert
ilyen lettem. Amikor unokatestvérem balesetéről értesültem, potyogtak a könnyeim, telefonálás közben küszködnöm kellett, többször hosszú
másodperceken át képtelen voltam megszólalni. És ez nem először fordul
elő, nagyon gyakran elsírom magam idegen emberek fájdalmán is, a
kórházat pl. végigbőgtem, és nem csak azért, mert fájt a karom, hiszen
annyira nem is fájt. (Persze, csak magamban, hogy érzékenységemmel ne zavarjak meg másokat.) A múltkor volt egy könyv, amelynek a végét
egyszerűen nem bírtam elolvasni, annyira megrázott. Nem arról van szó
tehát, hogy részvéttelenül viszonyulok mások fájdalmához, hanem arról,
hogy próbálom normálisan és természetesen felfogni a
fájdalom szerepét az életben, mert azzal még a betegeken is többet
segítek, mintha szimplán káromolnám az eget a bajuk miatt. A fájdalom
hozzánk tartozik, és fontos, hogy milyen viszonyba kerülünk vele. Ha
lázadunk ellene, akkor is utolér minket, viszont abban az esetben
elveszítjük legfontosabb üzenetét, és tulajdonképpen szegényebbek, sőt
sokkal szegényebbek maradunk. A modern élet egyik legnagyobb baja az,
hogy a fájdalom és a szenvedés tabuvá vált saját magunk előtt is. Még a
lehetőségét is próbáljuk elhessegetni, ameddig csak lehet, és amikor
megérkezik mégis, izolálva kezeljük, és pusztán sorscsapásnak tekintjük.
Pedig a valódi kép ennél biztosan sokkal árnyaltabb, és összetettebb,
hiszen, ahogy már írtam is, a fájdalom nélküli élet egyben örömtelen is
lenne, sőt mi több, a legkevésbé sem lehetne életnek nevezni. Popper Péter
csinált egyszer csinált egy tesztet, megkérdezte egy csoportban, hogy
hányan választanák a halhatatlanságot, ha lehetne. Nem azonnal kellett
válaszolni, hagyott nekik időt, hogy jól meggondolják. Természetesen
vagy nem, megdöbbentő módon, vagy nem, de a nagy többség végül köszöni
nem kért a halhatatlanságból. Ez sok mindent elmond. Persze, a kis ördög
ott van, és elkezd szervezkedni mindig: jó-jó, legyen akkor egy kis
szenvedés, de több ne, mert az már mégis csak túlzás lenne! Na hát, erre
én meg mást nem tudok mondani, mint azt, hogy ácsi, akkor most ki kavarja a
levest, én vagy a Jóisten? Ki akarja megmondani, hogy mennyi a
helyénvaló szenvedés, és mennyi a túl sok, én vagy a Jóisten? Elég
bizarr, ha valaki ilyenkor jelentkezik, és azt állítja, hogy ebben a
kérdésben neki illetékessége van.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése