A szenvedés szerepe - befejezés

Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ha van valaki a földön, aki ezeket a dolgokat hitelt érdemlően le tudja írni, akkor az én vagyok. Egyszerűen azért, mert "adottságként" hiperérzékeny vagyok minden körülöttem végbemenő szenvedésre. Ez nem érdem, semmi köze sincs bármilyen belőlem fakadó szándékhoz, vagy törekvéshez, egyszerűen így van, mert ilyen lettem. Amikor unokatestvérem balesetéről értesültem, potyogtak a könnyeim, telefonálás közben küszködnöm kellett, többször hosszú másodperceken át képtelen voltam megszólalni. És ez nem először fordul elő, nagyon gyakran elsírom magam idegen emberek fájdalmán is, a kórházat pl. végigbőgtem, és nem csak azért, mert fájt a karom, hiszen annyira nem is fájt. (Persze, csak magamban, hogy érzékenységemmel ne zavarjak meg másokat.) A múltkor volt egy könyv, amelynek a végét egyszerűen nem bírtam elolvasni, annyira megrázott. Nem arról van szó tehát, hogy részvéttelenül viszonyulok mások fájdalmához, hanem arról, hogy próbálom normálisan és természetesen felfogni a fájdalom szerepét az életben, mert azzal még a betegeken is többet segítek, mintha szimplán káromolnám az eget a bajuk miatt. A fájdalom hozzánk tartozik, és fontos, hogy milyen viszonyba kerülünk vele. Ha lázadunk ellene, akkor is utolér minket, viszont abban az esetben elveszítjük legfontosabb üzenetét, és tulajdonképpen szegényebbek, sőt sokkal szegényebbek maradunk. A modern élet egyik legnagyobb baja az, hogy a fájdalom és a szenvedés tabuvá vált saját magunk előtt is. Még a lehetőségét is próbáljuk elhessegetni, ameddig csak lehet, és amikor megérkezik mégis, izolálva kezeljük, és pusztán sorscsapásnak tekintjük. Pedig a valódi kép ennél biztosan sokkal árnyaltabb, és összetettebb, hiszen, ahogy már írtam is, a fájdalom nélküli élet egyben örömtelen is lenne, sőt mi több, a legkevésbé sem lehetne életnek nevezni. Popper Péter csinált egyszer csinált egy tesztet, megkérdezte egy csoportban, hogy hányan választanák a halhatatlanságot, ha lehetne. Nem azonnal kellett válaszolni, hagyott nekik időt, hogy jól meggondolják. Természetesen vagy nem, megdöbbentő módon, vagy nem, de a nagy többség végül köszöni nem kért a halhatatlanságból. Ez sok mindent elmond. Persze, a kis ördög ott van, és elkezd szervezkedni mindig: jó-jó, legyen akkor egy kis szenvedés, de több ne, mert az már mégis csak túlzás lenne! Na hát, erre én meg mást nem tudok mondani, mint azt, hogy ácsi, akkor most ki kavarja a levest, én vagy a Jóisten? Ki akarja megmondani, hogy mennyi a helyénvaló szenvedés, és mennyi a túl sok, én vagy a Jóisten? Elég bizarr, ha valaki ilyenkor jelentkezik, és azt állítja, hogy ebben a kérdésben neki illetékessége van.