Az nem kérdés, hogy minden szenvedést, amennyire csak lehet, csillapítani kell. Semmi nem igazol minket akkor, amikor ezt elmulasztjuk, vagy ha mi magunk okozunk fájdalmat. Ennek viszont egyáltalán nem mond ellent az, hogy a szenvedés, a fájdalom soha nem hiábavaló, sőt kitüntetett jelentősége van az ember eszmélésében, tudatára ébredésében, vagyis abban a folyamatban, amely az emberiség létének legalapvetőbb kibontakozása, és amelyre a katolikusok az üdvtörténet szóval szoktak utalni. Ha ebben nem hinnék, nemcsak szeretni lennék képtelen, de valószínűleg élni sem tudnék. Nincs olyan szenvedés, amely senkit semmire sem indít. Lehet akármeddig beszélni azokról a jelenségekről, amelyek nehezítik a szenvedés valódi jelentőségének a felismerést, van belőlük bőven, de attól nem változik meg a jellegük, az ilyen példák elterelések, hamis hangsúlyok maradnak. Az SS tisztet lehet, hogy nem indította meg az általa falhoz vágott csecsemő halála, de másokat igen, késztetést jelentett számukra, hogy egy másmilyen világ megépítésén kezdjenek el fáradozni. Lehet, hogy nem pont ez az egy esemény, de az események láncolata, amelynek az ő halála is része volt, igen. Lehet azt mondani például, hogy Jézus hiába halt meg (és mondhatnék ezer más nevet is), de az igazság inkább az, hogy egyetlen halál sem hiábavaló, mint ahogy egyetlen élet sem az. Hiszem, hogy a szenvedésben megváltó erő van, olyan, amilyen semmi másban sincs. Gyönyörű a vad hattyúk című mese, már gyerekkoromban megfogott, a fájdalommal, csalánból készített ingek az utolsó pillanatban visszaváltoztatják a kedves testvéreket hattyúból emberré (Andersen). De ez a motívum nemcsak itt található meg, számtalan formában tűnik fel a különböző szellemi hagyományokban, se szeri se száma az átváltozásos történeteknek, például az evangélium is egy azok közül, illetve talán az a csúcs. Minden valódi törekvésben kulcsfontosságú a fájdalom elviselése, mert fejlődés, változás, átalakulás soha nincs fájdalom nélkül. E jelentőségtől meghatódva, megrendülve kell tekintenünk minden olyan szenvedőre, akin nem tudunk máshogyan segíteni. Nagy tisztelettel, hisz közös átalakulásunk ráeső részét értünk is végzi, szenvedésével azt a közeget teszi érzékenyebbé, emberségesebbé, tisztábbá, amelyben mi magunk is élünk. Szenvedése, fájdalma hiábavalóságának hamis tudatát pedig vétek lenne erősíteni bárkiben is, mert azzal nem segítenénk rajta, hanem megzavarnánk, rossz irányba hangolnánk őt.
Az már csak a hab a tortán, hogy fájdalom nélkül öröm sincs, mint ahogy számtalan egyéb ellentétpárban (fény-árnyék, csend-hang, férfi-nő) is megmutatkozik, hogy minden csak ellenpólusának tükrében válik felismerhetővé. Többek között a nyolc boldogság is gyönyörűen leírja ezt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése