Első szintézis

Mottó: Nem az a dolgunk, hogy elbarikádozzuk magunkat a valóság egy szűk szegletébe, ahol jól érezzük magunkat, hanem az, hogy minél többet megértsünk a minket körülvevő világ káprázatos összetettségéből, figyelmes jelenlétünkkel pedig tevőleges részt vállaljunk abban a folyamatban, amely az embert – fejlődését eszközül felhasználva – visszavezeti a hiánytalan megvalósulásba és az azzal járó boldogságba, vagyis az Isten-ember egység valaha lerombolódott, de éppen most újraépülő paradicsomi állapotába.

Az ember az egyetlen olyan lény a földön, akit fizikai, anyagi összetevői nem magyaráznak meg maradéktalanul, az egyetlen olyan létező, akinek sorsa, távlata túlmutat az anyagi világ tartományain, mert szellemi lény is egyben, aki az anyagi valóságba csak részben passzol, és azzal tökéletes összhangba nem kerülhet soha. Sebzettsége azonban nem csupán ebből az inkonzisztenciából fakad, ugyanis szellemi léte sem kész, kerek, befejezett adottság, szellemi értelemben is elárvult, kereső. Hiányjelet hordoz magán, magában pedig az édenkert emlékét. Vágyódik annak a helynek a felhőtlen boldogságára, ahol valamikor volt, és ahonnan egyszer el kellett távoznia. A kétféle törés összefügg egymással, egyszerre jött létre, a paradicsomból való kiűzetés után máris érzékelte, hogy környezete többé nem gondoskodik róla, szükségletei lettek, melyeket attól kezdve csak fáradságos munkája, szenvedése árán tud kielégíteni, és olyan dolgokra kezdett vágyakozni, melyet a körülötte lévő anyagi valóság már nem kínál tálcán számára. Ember és környezete között akkor jött létre az a hasadás, amely azóta is fennáll, amely az előbbinek nem adja meg az utóbbiban való teljes megelégedést, amely miatt az ember – minden szomorúságát elfedni igyekvő próbálkozása ellenére – idegenként, kitaszítottként jár-kel a világban, miközben hontalan vándorlása pont arra ösztönzi, hogy előbbre jusson saját létének megértésében, feszítő ellentmondásainak tisztázásában.

Az ember tehát kitaszítottatott, és arra ítéltetett, hogy saját fejlődésének, kiteljesedésének útját végigjárva jusson el tulajdonképpen oda, ahol kezdetben is volt. Persze, azért mégsem pontosan ugyanabba az állapotba fogunk érkezni, mint ahonnan indultunk, hiszen az első ember készen kapta a paradicsomot, mi viszont csak tudatos választással növekedhetünk felé. Reményeink szerint a zavartalan Isten-ember egységbe térünk vissza, ám nem gyermekként, hanem sorsunkat megharcolva, egy, az egész emberiség történetét átható tudatosodási, érési folyamat betetőzéseként. Azt hiszem, nagyon nehéz, sőt talán nem is lehet teljesen megérteni, hogy mért ez az osztályrészünk, de kétségtelen, hogy az okok megvilágítására irányuló fények meglehetősen bizonytalan, pislákoló volta sem vesz le semmit alapvető létfeladatunk egyértelműségéből. Nem igazán látjuk, hogy mi vezetett ehhez az irányultsághoz, de érzékeljük mégis zarándoklatunk súlyát, hisz egyre tisztábban látjuk, hogy az valóban életünk egyetlen igazi kulcsmomentuma, amelyhez képest minden egyéb eltörpül. Az ember vágyakozik az édenkert harmóniája után, és azért, hogy közelebb jusson hozzá, saját mélységeit kell egyre jobban bejárnia és kibontakoztatnia. Isten és ember „sorsának” csodálatos összefonódását mutatja be ez a párhuzamosság, hiszen ebben a perspektívában Istenhez eljutni és önmagunkhoz eljutni tulajdonképpen ugyanazt jelenti. Isten itt nem úgy jelenik meg, mint egy felhőn trónoló rajtunk kívülálló hatalmasság, hanem úgy, mint a mi saját részünk, mint saját személyiségünk legbensőbb, legtisztább magja, amely arra vár, hogy általunk kihajtson, láthatóvá váljék, és növekedjék, mint a libanoni cédrus. Ugyanaz a meglepetés ér minket, mint Jézus földi életének tanulmányozása során: Isten lemondott független létezéséről, végtelenül kiszolgáltatottá téve magát feltétlen közösséget vállalt velünk, ránk bízta magát egészen. Vándorlásunk így válik grandiózussá, meghatóan, csaknem szédítően emelkedett küldetéssé, hisz a létezés egy primordiális jelentőségű mozzanatához kapcsolódunk utunkon járva, sőt azt sem túlzás állítani, hogy a létezés titkainak kibontogatásában az élet meghatározó szerepet oszt ránk. Az alapvető, minden létező esemény felett átívelő kibontakozás, tisztulás, eszmélés, a mind teljesebb értés, tudatosodás pontosan a mi saját kibontakozásainkon, eszméléseinken, értéseinken, tudatosodásunkon keresztül játszódik le. Bizonyára fel sem tudjuk fogni, át sem tudjuk érezni, hogy milyen hatalmas bizalommal van hozzánk valaki, amikor pályánkat – a lét egésze szempontjából tekintve – egy ennyire meghatározó folyamat végig vitelében jelöli ki. Életünk pontosan annyira válhat értelmessé, amennyire a lét egészében helyünket, szerepünket elfogadjuk, és a kiteljesedés – katolikus szóhasználattal élve – az üdvtörténet tevőleges megvalósítói leszünk. (Ezt a kijelentést picit árnyalnom kell. Itt arról a „értelmességről” beszélek, amelyet az ember maga számára kimondhat, és nem arról, hogy élete a lét egészének mindent felölelő távlatából nézve mennyire beteljesítő. Az utóbbi megítéléséhez természetesen nincs elegendő látása egyetlen halandónak sem.)

Persze, bármennyire is emelkedett ez a pálya, azért fontos, hogy ne vezessen félre minket a ragyogás. Lehet, hogy nagy magasságokra készülünk, de az előttünk álló lépések mindig roppant egyszerűek. Életünk során hatások érnek minket, és mi ezeket a hatásokat tanulmányozzuk, összefüggéseket állapítunk meg köztük, igyekszünk megérteni mechanizmusaikat. Helyzetekbe kerülünk, amelyek kérdéseket támasztanak, és válaszokat várnak tőlünk, döntések elé állítanak minket, és mi ezekre a döntési helyzetekre valahogyan, jól vagy rosszul reagálunk is. Ami ezután, döntéseinket követően lezajlik, azt ugyancsak vizsgálat alá vesszük, és próbálunk visszacsatolni korábbi elképzeléseinkhez, új tapasztalataink birtokában újraépítjük, újrarendezzük magunkban benyomásainkat. Ez zajlik, folytatódik nap, mint nap, mindeközben változik, finomodik, árnyaltabbá válik érzékenységünk, látásunk tisztul, értésünk mélyül, és közben – általunk – az egész emberiség kollektív látása, értése is fejlődik.

Azt gondolom, hogy itt két fontos kiemelést is tennünk kell. Az egyik az egyre mélyülő személyes közreműködés szükségességére vonatkozik. Érhetik az embert hatások, de ha azokat csak mintegy átengedi magán úgy, hogy közben az azoktól jövő lényeges megérintettséget nem szenvedi el, akkor nem teljesíti kötelességét, nem játssza azt a rendező, tisztító, érlelő, tudatosító szerepet, amelyet teremtettségében megkapott. Az ember ama törekvésére célzok itt, amellyel egyre tudatosabban, egyre inkább saját személyiségének arányrendszerében, egyre átéltebben kell feldolgoznia a kívülről érkező „jeleket”. Ez a törekvése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy vándorlása értelmes, gyümölcsöt hozó legyen. A tevőleges részvételt húzom alá megint, amely nem merülhet ki abban, hogy másoktól ellesett gondolkozási és viselkedési formákat alkalmaz, végtelenül szükséges, hogy egyre inkább egyedi, egy csak nála fellelhető érzékenységgel fogadja be és egyesítse az őt ért hatásokat, egy eddig még soha nem volt, és máshogyan nem is lehetséges szintézis jöjjön létre általa. (Ha egy közösség, valóban segíteni akar hozzátartozóin, akkor nem a személyiségükből fakadó különbözőségek halványítására és jelentéktelenítésére, nem kész szabályozások követésére, hanem pont erre az egyszerű követésnél sokkal megtisztelőbb egyedi és megismételhetetlen szintézis teremtésre kell buzdítania őket.)

A másik megjegyzés pedig nem más, mint egy, az előző bekezdésben impliciten beleértett emberi képesség explicit kijelentése. Az ember képes valamilyen fokon különbséget tenni jó és rossz között. Természetesen ez a képessége nem hibátlan, sőt nagyon-nagyon fejletlen, ám az álszerénységből fakadó hamis alázat, amely azt túlságosan is leértékelné, már-már elbagatellizálná, zsákutcába vezet. Az ember több különböző kimenetelt össze tud hasonlítani, és köztük valamilyen értéksorrendet tud felállítani. Természetesen hibázhat, mi több, hibázik is, de tendenciájukban ítéletei javulhatnak, sőt javulniuk is kell. Az embernek ez a képesség valamilyen mértékben kezdettől fogva létezik, és művelése, illetve fejlődése szorosan kapcsolódik a folyamat egészének előrehaladásához. (Azt gondolom, hogy saját személyiségfejlődését, ha az elfogultság miatt nehezen is, de valamennyire mindenki tetten érheti, illetve ha mégsem, az már egy önmagában is elgondolkodtató visszajelzés. Nem hiszem el azt, hogy az ember saját haladását vagy egy helyben járását egyáltalán nem érzékelheti.)

Az embernek tehát egy alárendelődés ad értelmet, az a vállalása, amellyel bekapcsolódik egy nagyobb „áramba”, illetve az a felismerése, hogy eredendően is része annak, és engedi, hogy annak dinamikája mossa át, teljesítse ki életét. Hogy milyen képet alkotunk magunkban erről az alárendelődésről, az másodlagos, mert a tartalom, a szolgálat a lényeges. (Képalkotásaink egyébként is nagyon változatosak, hiszen ezen a téren mindenki a saját tárházában fellelhető formákból építkezik, motívumaink jó része egyébként életünk kezdeti szakaszából raktározódott el, a minket akkor ért, a tudatalattiba is erősen beépült élményvilág jellemzőit tükrözzük ma vissza.) Mindenki olyan képet alakítson, amely a legjobban és legtisztábban segíti őt személyes szolgálatának tejesítésében. Mondhatjuk például, hogy mindenki válassza magának itt és most annak a vallásnak vagy annak a szellemi irányzatnak a szimbólumrendszerét (ha egyáltalán szükségesnek érez egy ilyen választást), amely az alárendelődés és a szolgálat minden valláson felül álló, egyetemes követelményének teljesítésében az adott körülményei között számára a leginkább előrevivő. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen formavilággal is „dolgozunk”, ez a szolgálat valódi és jelentős, sőt minket magunkat is állandóan újraformáló erőfeszítést és figyelmet kíván, és – amit talán még nehezebb tudomásul venni – az úton rengeteg kudarcot, saját gyengeségünk tapasztalásából adódó megszégyenülést kell elviselnünk, valamint újrakezdésben kiegyenlítenünk. Az emberben támadó erők ugyanis nem egyirányúak. Amennyire él benne a tiszta, paradicsomi létbe való tudatos felfejlődésének vágya, ugyanannyira jellemzi függetlenedésének szándéka, lázadása, mellyel mindennemű alárendelődést elutasít. (Olykor még úgy is tűnhet, hogy a második típusú erők bőven felülmúlják az első típusúakat, de arra azért figyelmeztetnék mindenkit, hogy ezt az észlelést óvatosan kezelje. Hiszen a harc a két erőirány között már nagyon régóta tart, és a körülöttünk lezajló jelenségeket őszintén vizsgálva bizton kijelenthetjük, hogy egyelőre semelyik oldal közeli megsemmisülésére sem utalnak jelek.) Az embert a tisztaság és a rend állapotába szolgálata emeli, miközben lázadása a zavart erősíti benne. Nehéz ezt a frontvonalat felismerni, de nem teljesen lehetetlen mégsem, és kitartó figyelemmel, alázattal fogadva a tanító élethelyzetek sorát, lassan-lassan elválhat egymástól a kétféle erő, és a most még keveredő létállapotok is elkülönülhetnek valamelyest. Ismét csak katolikus szóhasználattal élve, az ember Teremtője előtt megrendülve rátérhet arra az útra, amely az üdvösség felé vezeti, miközben Tőle elfordulva csak reménytelen, sivár, tartalmatlan időtöltés várja. Nincs ember, aki ennek a két erőnek a szakításából egyszer s mindenkorra ki tudná vonni magát, sőt – akármennyire is igyekszünk - időnk nagy-nagy százalékát tulajdonképpen a hiábavalóságok kötik le. (Ennek a rengeteg időnek egyetlen - bár nem elhanyagolható - pozitívuma az, hogy közben olyan negatív tapasztalatokat, tanulságokat szerzünk, amelyek rendkívül mértékben megerősíthetik bennünk a haladás vágyát, hiszen mindenkinek vannak olyan területei, ahol eltévelyedéseit képtelen meghaladni az azokból fakadó keserű tanulságokkal való számtalan szembesülés nélkül.) Mégis azt mondom, hogy nem az időnk elfecsérelt nagy-nagy százalék lesz a döntő, hanem az, hogy a fennmaradó kis rész esélyeit mire fordítjuk. Amennyire lehet, törekedjünk a valódi élet igaz pillanataira, amelyekben mind teljesebben és mind inkább alárendelődve, szolgáló lelkülettel lehetünk jelen. Mert ezzel kezdődik egy mély, sőt megrendítő erejű egységtudat kialakulása, sőt ezzel kezdődik a mennyország maga...


Fontos kiegészítő megjegyzés

Akik kicsit ismernek, azok tudják, hogy útkeresésem során sokat gondolkodtam a vallás szerepéről. Római katolikus vallásukat gyakorló szüleim neveltek fel, és ez az örökség valóban megdolgoztatott, sőt valószínű, hogy még nincs is minden lefutva bennem ezzel kapcsolatban. (Ez csak az első szintézis :-)! Nem érdemes letagadnom, hogy életem egyik (bár nem egyetlen) szellemi iszapbirkózása a vallás körül zajlik, és ezt talán még azok is érezhetik szintézisemben, akik egyébként nem sokat tudnak rólam. Azt szeretném kérni mégis olvasóimtól, hogy soraimat ne hegyezzék ki erre a speciális területre, illetve ne tulajdonítsák szintézisemet csak arra vonatkozónak. Azt már gondolom, hogy a vallás bizonyos összetevői könnyen emelhetnek falat bárki elé, azt viszont nem, hogy ilyen rendű falak csak a vallásnak köszönhetően jöhetnek létre. Éppen ellenkezőleg, itt egy sokkal általánosabb jelenségről beszélek, mert azt gondolom, hogy az ember - a tágas ölelésű végtelennel való felkavaró találkozástól való félelme által indíttatva - nem csak vallásában, hanem számtalan egyéb téren is hajlamos elzárkózásra, önmaga korlátozására. Nem jogos tehát szavaimat éles vallásellenes kritikának interpretálni, hisz én magam sem annak szántam. Amit leírtam, az sokkal általánosabb és sokkal átfogóbb értelmű. Attól meg különösen óva intenék mindenkit, hogy külső jegyekből maga próbálja eldönteni embertársai elfalazottságának fokát. Lehet valaki szabad egy pincelyukban, és lehet valaki rab mesés anyagi lehetőségek között tobzódva is, és ez a szellemi körülményekre ugyanúgy vonatkozik. Vigyázzunk arra, hogy ne intézzünk el senkit túl gyorsan, hisz bonyolult az ember, nem nagyon értjük, a róla szóló tudásunk egyelőre még csak a felszínen karcol.

Aki elveszíti életét, megtalálja azt

Az ember élete arra való, arra van kitalálva, hogy a szeretet növekedésének, kibontakozásának szolgálatába állítsa. Egyszerűen nem lehet vele mást csinálni. Ugyanúgy, ahogy a csavarhúzóval nem lehet vizet merni, vagy a kalapáccsal nem lehet gombot varrni. Aki mégis megpróbálja másra fordítani, az semmibe vesz egy alapvető törvényszerűséget, szembemegy a világ alaprendjével, és lázadása szomorú következményei tettein (vagy tettei hiányán) és rajta magán is jól láthatóan tükröződni fognak. Téged is kérlek, hogy ezt vedd figyelembe.

Még egy levél

Szerintem nagyon-nagyon bonyolult ez a helyzet, és egyáltalán nem triviális, hogy mit kell csinálni, ugyanis az egész több sebből vérzik:

• Orbán Viktor teljesítményében van nem kevés olyan elem, amely engem is nagyon elszomorít, és valóban nagy kérdőjeleket vet fel mind a kül-, mind pedig a belpolitikája. A külpolitikában a hintapolitika, a belpolitikában pedig a hatalom összevonás, a demokratikus intézményrendszer visszaépítése nagyon veszélyes, engem mégsem ezek riasztanak meg a legjobban, hanem az, hogy – úgy érzem – elszaladt vele a ló, vagyis már nem ura önmagának, azoknak a helyzeteknek a kimenetelei irányítják, amelyeket ő maga teremtett. Megjegyzem, a legtöbb hatalmasság így végzi, nem ő lesz az első, de azért nagyon bánom őt is.

• Ennek ellenére lehet, hogy még akkor sem küldeném el, ha egy szavamra odébb állna. Egyelőre ugyanis semmi garancia sincs arra, hogy a következő jobb lenne. Sőt, ebben a vákumban, ami most van, majdnem biztos, hogy inkább az ellenkezője történne. Borzasztó, hogy ebben a négy évben a baloldal csak pusztult, borzasztó, hogy Orbán megint kétharmados lett, de ez nem Orbán kritikája, hanem a tehetetlen ellenzéké. Az ilyen-olyan szocik vergődésének semmi köze sincs Orbán despotizmusához, arról, hogy ők most hol tartanak, egyedül ők maguk tehetnek, és ezt ki kell mondani, mert különben a másik oldalon is csak ugyanolyan hőzöngés lesz, mint amit Orbán csinál. Egyébként minden egyébtől teljesen függetlenül én is őket támogatnám pl. a szavazatommal, ha egy kicsit talpra állnának, hogy legyen egy kis vita legalább, mert amíg az nincs, addig senki sincs rákényszerítve egy csöpp gondolkodásra sem. Azt gondolom, hogy aki el akarja zavarni Orbánt, annak először is egy alternatív erő kiépítésén fáradoznia, az ugyanis alapfeltétele az elzavarás jó kimenetelének.

• A kapitalizmussal sok baj van, és azok nem csak elvont filozofikus problémák. Az egyik baj az, hogy önző és kapzsi törekvések hajtják, vagyis tökéletesen ellentétes minden szellemi renddel, és ez már önmagában is elég ahhoz, hogy előbb-utóbb alapjaitól elszakadó, dekadens jelenséggé váljon. Mellesleg az alaplogikája is hibás, hiszen az állandó fejlődés követelményére épül, amely azonban a nyersanyagok, az energiaforrások, a természeti környezet, az ember technológiai képességi és még sok egyéb dolog korlátos volta miatt ugyanolyan blöff, mint a pilóta játék. (Sci-fi rajongók kíméljenek!) Persze fejlődésnek lennie kell, de annak nem ezen az egy tengelyen kéne lezajlódnia, illetve nem lenne szabad ilyen markánsan csak a gazdasági teljesítményt eredménynek tekinteni. Itt egy súlyos arányvesztés van, amelynek egyébként évszázadok óta látszanak a következményei, és azok számára, akik most még nem látják, van egy „jó” hírem: hamarosan biztos, hogy látni fogják, mert gyorsuló ütemben súlyosbodnak.

• Nem szabad lebecsülni, illetve ellégiesíteni a nagyléptékű szellemi erőfeszítéseket azzal, hogy az a jövő, de közben valamiből meg is kell élni. Egyelőre annyi ember foglalkozik a „valamiből meg is kell élni”-vel a „nagyléptékű szellemi erőfeszítésekkel” foglalkozók számához képest, hogy az utóbbi még bőven elbír egy kis növekményt. Sőt nem egy kicsit kéne növekednie, hanem nagyon. És azt azért hozzátenném, hogy a hatások nem csak a távoli jövőre vetülnek, fogható, látható, jól érzékelhető tisztázódások mennek végbe általuk azonnal, rengeteg minden összeáll, kikerekedik, érthetővé válik, ha valakinek van elég bátorsága megküzdeni a mélységek harcait. Ha nem is gyorsan, de szinte automatikusan egész nagy átalakulások következnek be a személyiségfejlődés síkjain, hatalmas falak omlanak le, emberek kerülnek érinthető távolságba, megható, sírnivaló pillanatok százait élhetjük át, regénybe illő, illetve a regényeket bőven túlszárnyaló gazdagságok tárulhatnak fel nap, mint nap. És ha ezen túl vagyunk, akkor jöhet a távoli jövő, amely hatalmas kihívásokat tartogat. Nem tudom mekkorát, remélem, hogy a XXI. század nem lesz borzalmasabb, mint a XX. század volt, de közben attól félek mégis, hogy az lesz, legfeljebb máshogyan, mert az életnek még inkább a gyökereit fogják érni a csapások. Elégetni pár százezer zsidót nem kis botlás volt, viszont azoknak a zavaroknak, tudat és lélekromboló tendenciáknak a terjesztése, amely már-már mindenkit elér, és mindenkit beszennyez, ennél kicsit kevésbé nyilvánvaló, de még nagyobb gazság. Ebből olyan torzulások jöhetnek ki, hogy arról még halvány fogalmunk sincs egyelőre. És erre készülni kell, mert lesznek olyan pillanatok, amikor sok fog múlni rajtunk, illetve azon, hogy végigharcoltunk-e minden szükséges előgyakorlatot, és azzá váltunk-e, akit majd ott, az a helyzet megkövetel.

A fenti bekezdések valóban interpretálhatók úgy, mintha különböző síkokra vonatkoznának, és bizonyos praktikus különválasztás talán tényleg indokolt a rend kedvéért. Az ember viszont nem tud csak az egyik, vagy csak a másik síkon létezni, illetve egyszerre éli, és válaszaiban szintézisbe is hozza azokat. A kérdés csak az, hogy milyen szintézisbe, aránytalan, rosszul súlyozott, félrevezető-e ez a szintézis, vagy érződik rajta egy kiegyensúlyozó szándék. Azt gondolom, hogy egyik síkon sem lehet tiszta választ adni a többi síkok összefüggéseinek figyelmen kívül hagyásával, és azt is gondolom, hogy aki néz Téged, az nem fog Téged szétszedni különböző síkokra, annak az, amit Rajtad lát, teljesen jogosan egy válasz lesz, Bali Jancsi válasza és pont. Egyik mikro világban könnyű nagyot alkotni, de a világ nem mikro, és nem izolálható büntetlenül egyetlen szegmense sem. Praktikusan izolálunk, persze, de ez nem jó, csak a fejletlenségünk következménye. Ahogy már a múltkor is írtam, az lenne az igazi, ha minden cselekedetünket a Teljességre való rácsatlakozás törekvése hatná át, illetve azok az igazán értelmes cselekedetek, amely ennek a törekvésnek az ágyán születnek meg. A szemlélődés és a cselekvés egysége, amelyet már Neked is sokszor leírtam, hát, az pont ez! Amiről a Tao is szól, amikor azt mondja, hogy a bölcs nem cselekszik, hanem bevégez. Igen, bevégzi azt, ami már szellemi igényként létezett, de anyagi megvalósítóra várt. Ezek azok a tettek, amelyeken áldás van, ezekért kell lemenni a mélyre, ezek meglátásáért kell alázatossá, és érzékennyé válni, mert ezek a biztosan nem hiábavaló cselekedetek. Annyira nem azok, hogy tulajdonképpen fel sem merül a kérdés, az ember nem is keres igazolást, mert érzi minden igazolás nélkül is, hogy rendben van úgy, ahogy lett, ahogy történt, mert érzi, hogy ami bennük megszületett, az az élet kibontakozásának részét képezi. Ancsel Éva írja: Azt nem tudom, hogy az életnek van-e értelme, de egy gyermeknek szappanbuborékot fújni, hát annak egész biztosan van. Gyönyörű! Íme, egy olyan pillanat, amely az ő számára úgy, ahogy van teljes, minden egyéb magyarázat nélkül, és innentől kezdve teljes és nagyszerű az én számomra is. Sok ilyen pillanatot kívánok Neked is, egyébként nem hiszem, hogy Veled nem fordul elő millió hasonló :-)!

(Teljes mértékben tisztába vagyok azzal, hogy ezt nem így kéne közreadni, nyersen, levéltöredék formájában, hanem átszerkesztve, blog olvasásra emészthetővé téve. Sajnos, mégsincs módom rá, olyan időhiányban szenvedek, hogy a közeli jövőben a szöveg bármilyen átdolgozása teljesen esélytelen. Bocsássatok meg ezért!)

A rendszerváltásról harmadszor

Aztán délelőtt egy második levél is készült:

Valaki végre értse meg, hogy nem lehet (soha nem is lehetett) sémákban gondolkodni, még akkor sem, ha az a séma nagy kaliberű emberek gondolataiból készült. Egyébként ezzel őket is megszégyenítjük, mert szívük mélyén ők sem azt akarták, hogy ész nélkül kövessük őket, hisz az nem értelmes embernek való időtöltés, és nem is valódi szellemi teljesítmény. A szellemi teljesítmény ott kezdődik amikor életed feszítő ellentmondásainak erőterében mersz szétszakadni, és a szakadékból olyan szintéziseket felhozni, amilyenek még soha nem voltak, és soha nem is lesznek Nélküled. Minden nagy tanító attól lett nagy tanító, hogy ezt csinálta, és nyomdokaikba pontosan azzal lépünk, hogy mi sem teszünk másként. Ennek van értelme a többi szánalmas porhintés, rizsa, híg duma, értelmetlen és emberhez méltatlan fantáziálgatás.

A rendszerváltásról még egyszer

A tegnapi hozzászólás, illetve blogbejegyzés után ma reggel egy levél is született:

Lehet, hogy az alábbi hozzászólásom egy kicsit indulatosra sikerült, de a lényegét azért tartom. Az elmúlt 25 év, vagyis a mi legszebb férfikorunk legnagyobb hibájának a rendszerváltás stratégiai orientációját érzem. Sajnos az értelmiség akkor (és egy jó része most is) elfogultan, illetve túl lelkesen tekintett (tekint) a Nyugat európai államok társadalmi berendezkedésére, és a jövőt abban látta (látja), hogy azt, ami ott van, felépítse Magyarországon is. Nagyrészt biztos jó szándékból fakadt ez a igyekezet, viszont az a naivitásból, illetve tévedés terhelte mindvégig, hogy ami a Lajtán túl működik, az működtethető itt is. Azt gondolom, hogy ez az axióma egész egyszerűen nem igaz. Még mielőtt valaki nagyon felszisszenne, nem azt mondom, hogy nem kell tanulnunk másoktól, csak azt, hogy a ellesett tudás nem elég. A stratégiai orientációban sokkal, de sokkal nagyobb súllyal kellett volna ott lenni annak a gondolatnak, hogy mi itt most egy talán soha vissza nem térő történelmi sanszot kaptunk, amelyre nem sematikus, álom gondolkodások erőltetésével, hanem valódi szellemi munkával, valódi útkereséssel, valódi átalakulással kell reagálni. Valóban azt érzem, hogy ezt kihagytuk, helyette próbáltunk máshol bevált receptekkel főzni, valószínűleg azért, mert azt könnyebbnek hittük. Egyébként biztos könnyebb, csak, sajnos, hiábavaló is, illetve inkább a széthúzás, és az indulat növekszik tőle, mint bármi egyéb. Nagyon világossá kellett volna tenni rögtön az elején, hogy ácsi, itt mi most nem a cseberből vödörbe zuhanás művészetét akarjuk gyakorolni, hanem minőségi változással neki akarunk látni valóban a NEKÜNK JÓ, NEKÜNK VALÓ kitalálásának. Ennek a 25 évnek arról kellett volna szólnia, hogy mi itt a Kárpát Medencében felépítünk egy olyan társadalmi berendezkedést, és egy olyan kapcsolatrendszert a többi országgal, amelynek a gyökereit mi értjük, mi találjuk ki, a mi történelmi örökségünkkel, a mi adottságainkkal, a mi kultúránkkal és még sok minden egyéb olyannal van összhangban, ami mind a miénk. (Orbán Viktor egyébként ezt az űrt remekül észrevette, és természetesen ki is játszotta mesteri érzékkel. Ha más kijátszotta volna előtte, persze, nem populáris retorikával, hanem komoly, célzott, és elkötelezett szellemi erőfeszítéssel, akkor ez az űr egyszerűen nem létezett volna, és nem lehetett volna Orbán sajnos nagyon sok tekintetben megalapozatlan, és kidolgozatlan, vagyis erősen demagógba hajló nyomulása sem. Vagyis nagyon szépen kérem, hogy hagyjuk már ezt az Orbán kérdést egyszer, s mindenkorra abba!!! Illetve hagyjuk abba azt a színjátékot, amellyel Rá akarunk kenni mindent, hiszen pont az értelmiség ügyetlenkedése, sőt tunyasága készítette neki elő a terepet arra, amit most csinál.) E köré kellett volna egy társadalmi konszenzus, és nem a demokratikus átalakulás mellé, amiről a nagy többség még ma se tudja igazán, hogy mi fán terem, és ezért a nem tudásért természetesen nem teljes képtelenség haragudni rá, hiszen honnan is tudná! Az nem módszer, amit egy társadalmi elit körvonalaz anélkül, hogy széles néprétegeket fel tudna sorakoztatni mögé. Fantáziálni könnyű, meg sírni is, hogy a másik nem látja a mi kis felhőinket, de ezzel egyszerűen nem oldunk meg semmit, miközben azt várjuk, hogy mindenki úgy tekintsen ránk máris, mint a megváltóra, és ha nem teszik meg, akkor megbélyegezzük őket, hogy ők a sötét vidék, a szellemi homály, aki képtelenek felnőni a mi zsenialitásunkhoz. Hát, nem, a szellemi homályt mi hoztuk létre, illetve mi nem engedjük eloszlani azzal, játsszuk az okosat, ahelyett, hogy valódi szellemi munkát végeznénk. 25 éve kellett volna egy karizmatikus vezető a jövőcsináláshoz, és néhány száz világos fejű fiatal, akik a szakkollégiumokban nem a kapitalizmust, meg a demokratikus országok intézményrendszerét kezdik el tanulmányozni, hanem azokat a szellemi hagyományokat, amelyekből minden szépen kirajzolódik. Jó, lehetett volna egy tárgy a demokrácia is, de akkor ott messze nem az volt a legfontosabb. Egyébként lehettünk volna pont mi is ők, én azt, hogy akkor nem képviseltem határozottabban ezt a vonalat (pedig körvonalaiban már akkor éreztem), személyes kudarcomnak tartom, sőt talán eddig életem legnagyobb kudarcának.

Rendszerváltás?

http://index.hu/gazdasag/defacto/2014/08/18/hat_ezert_jobb_a_nyugat_mint_a_kelet

Ha finoman akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy felszínes és sematikus ez a megközelítés, ha egy kicsit határozottabban, akkor pedig azt, hogy ideologikus és manipulatív. Egyébként a rendszerváltás tulajdonképpen ugyanazért bukott meg, amiért ez az összehasonlítás semmitmondó, a következtetése pedig teljesen értelmetlen. Mert a többség a kezdet kezdetétől úgy állt hozzá, hogy kiutazott Bécsbe, látta, hogy ott milyen csilli-villi minden, nosza, akkor csináljuk meg mi is ugyanazt pepitában. Egyedül azt felejtették el, hogy ez egy másik ország, más múlttal, más adottságokkal, más társadalmi kapcsolatrendszerekkel, más kollektív tudattal, más kulturális miliővel, stb, stb, stb, és mindezek folyományaként, meg egyébként is teljesen más emberekkel. Halkonzervet és turmixgépet lehet importálni, társadalmi berendezkedést nem. Itt teljesen más az alaphelyzet, mint odaát, és ezen lehet szomorkodni, de figyelmen kívül hagyni nagy butaság. Sajnos, ezt a butaságot mégis folyamatosan műveljük, aztán pedig csodálkozunk, hogy nem jutunk ötről a hatra. Irdatlan energiákat ölünk abba, hogy erőltetjük azt, ami alapból lehetetlen, ahelyett, hogy azon gondolkodnánk együtt, ami NEKÜNK jó, és NEKÜNK fejlődés. Ezt a stratégiai irányváltást 25 év kínlódás után lassan meg kéne lépnie a felvilágosult magyar értelmiségnek. Mert lehet kaparni a falat körömmel, és aztán sírni, hogy a fenének se akar ledőlni, de ne várjuk, hogy ezért majd bárki is megdicsér minket, sőt még az elmarasztalás is teljesen jogos. Vigyázó szemünket most már ne Nyugatra vagy Keletre, de ne is Délre vagy Északra vessük, hanem inkább magunkra, mert a megoldás mi lehetünk, illetve az, amit mi küszködünk ki, és nem egy importideológia, amelyet valamelyik receptkönyvből merítünk. Uff, én beszóltam, de nem győzöm hangsúlyozni!!!

Két rövid vers

Nemek összjátéka

A férfi épít,
A nő szépít

---------------------------

Bárhogy is élünk...

Bárhogy is élünk,
Bármit is teszünk,
Egymáson életünkkel
Végül nyomot hagyunk

Mert mi - emberek - egymásnak
Nem csak haszonélvezői és elszenvedői,
De alakítói is vagyunk

Orbán vagy más?

Egyik (egyébként nagyon kedves) barátommal hosszan tartó levelezésben állok, ugyanazt a témát kerülgetjük évek óta. Ő úgy gondolja, hogy Magyarországon ma egyetlen alapvető probléma van, akit úgy hívnak, hogy Orbán Viktor, és az első és legfontosabb feladat az ő elkergetése. (Tudható, hogy ezzel az irányultságával nincs egyedül, viszont többségben sincs, mint ahogy az nagyon jól látszik pl. a legutóbbi országgyűlési képviselő választási eredményeken.) Levelezésünk újabb fordulója során írtam neki az alábbi sorokat:

Na, akkor ugyanott rekedtünk meg, ahol eddig már annyiszor :-)! Nem lehet mindent jelenséget azzal magyarázni, hogy Orbán-Orbán-Orbán, aki tornyot hord az orrán. Mert ott van mellette minimum ezer év történelme, földrajza, szociológiája, pszichológiája, szellemi, tudati és mentális öröksége, és akkor csak a legfontosabbakat említettem, illetve nem beszéltem például Európa más népeiről vagy az elmúlt pár száz év tekintetében az egész világról. Kétség kívül végletesen a legegyszerűbb és a legplasztikusabb interpretáció az, hogy baj van, és arról ez az egy ember, meg a "baráti köre" tehet. Annyira plasztikus, hogy a valósággal már jóformán semmi kapcsolata sincs. Annak, hogy most Orbán Viktor olyan vitézül uralkodhat a nagy magyar pusztában, egyik nagyon fontos összetevője pont az, hogy az ellenzéke megakad ennél a nagyon plasztikus, de teljesen értelmetlen és használhatatlan felfogásnál.

Azt gondolom, hogy egészen más úton kell elindulni. Először is félre kell tenni a ballasztként magunkon cipelt gondolkodási mintáinkat, vissza kell térni a nagy szellemi hagyományok valódi üzeneteihez, le kell porolni róluk a több ezer éves koszrétegeket, szembe kell nézni azzal, hogy mi magunk is mennyire eltávolodtunk pl. az evangéliumtól, és utána ezeknek a belső tartalmaknak a fényében kell meggondolnunk és mérlegelnünk mindent, ami körülöttünk, és nem csak a Kárpát medencében, hanem az egész világon zajlik. Ha ez megvan, akkor lehet ráközelíteni a szűkebb tartományokra, de csak úgy, hogy a teljes perspektívát is mindvégig szem előtt tartjuk. Ez kétségkívül nehezebb munka, több időt, több reflexiót és több és főleg mélyebb személyes átalakulást követel mindannyiunktól, viszont a mostani nyomulásunkkal ellentétben ettől legalább történne valami.

Akkora válság van körülöttünk, hogy lassan teljesen fejre állunk. Azokra a helyzeteknek a megoldására, amelyek most alakulnak ki, nem lesznek elegendőek a hagyományos eszközök. Nem lesznek elegendőek a régi fogalmi struktúráink, nem lesz elég az, hogy demokrata, meg liberális, meg konzervatív, nem lesz elegendő az, hogy baloldali vagy jobboldali, jogállam, meg terror állam, nem lesz elegendő az, hogy a rosszakat lelőjük vagy legalábbis elzárjuk, a jókat pedig ünnepeljük, és még sorolhatnám. Nem lesz elegendő, mert ezekkel mind csak izolált jelenségeket tudunk leírni és kezelni, és a nagy pofon pont az, hogy a jelenségek itt a földön egyre kevésbé tekinthetők izoláltnak. (Praktikusan sok minden modellezhető magában, sőt sokszor tényleg rá vagyunk kényszerítve, hogy úgy tekintsünk egy bizonyos dologra, mert pl. az egész világmindenséget nem tudom lepörgetni magamban mielőtt kifizetem a reggeli kiflit a boltosnak, de a tetteim valódi értéke azért mégis csak azon fog eldőlni, hogy mennyire széles távlatokban tudom azokat elhelyezni. Az, amit csinálok, mennyire lesz része a mindenben felismerhető, és mindent átható élet fejlődési folyamatnak, illetve mennyire lesz alárendelve annak. Adott esetben a reggeli kifli megvásárlása is.) Teljesen máshogyan, más szemüveggel kell a világra néznünk, és a túlélésünk pont azon fog múlni, hogy erre képesek leszünk-e vagy sem. Teljesen új fogalmi konstrukciókat kell felépítenünk magunkban, teljesen új, soha nem volt szemléleteket kell szereznünk, ez a válság üzenete, ezt üzeni nekünk a Mindenség azzal a kravával, amelyiket magunk körül létrehoztunk, és a civilizáció szóval illettünk. Persze ez nyilván igazságtalan így, hiszen a civilizáció azért nem csak rossz, én is úgy vélem, hogy temérdek jó dolog is fakadt belőle. Azt meg különösen is gondolom, hogy a civilizáció az ember fejlődésének egy nagyon fontos állomása. Tehát nem arról van szó, hogy vissza a fára, hanem arról, hogy kövessük azt a tanulság ívet, amelyet a emberiség egész történelme leír, illetve kicsiben éljük át az egészet saját életünk keretein belül.

A jóval győzzétek le a rosszat

Annyira tudja valaki elfogadni maga körül a rosszat, amennyire hisz abban, hogy az élet végső kimenetelét tekintve jó. Aki nem bízik az élet kerek, egész, értelmes voltában, az a rosszal szembeni tehetetlenségének megtapasztalásából lesújtó következtetésekre jut. Elszomorodik, szomorúsága pedig megakadályozza őt abban, hogy árnyaltan, a valódi súlyok keresésének vágyától érzékenyítve szemlélje a maga körül elterülő világot. Aki viszont mer hinni abban, hogy most éppen a végső jó kibontakozása zajlik, az a rossz láttán nem szomorodik el a szükségesnél jobban. Rég számot vetett azzal, hogy a rossz jelenléte az ember fejlődésének mostani szintjén elkerülhetetlen, tudja, hogy az egy kollektív "nem-készség" következménye, és abban a "nem-készségben" saját hiányjeleivel ő is részt vállal. Számára a rossz (saját rosszaságát is odaértve), nem csak egy lesújtó körülmény, hanem egyben lehetőség is a jobbá válásra. A sötét tér nem elrémíti, hanem arra indítja őt, hogy jósággal mindjobban bevilágítsa. Mert tudja, hogy ez az egyetlen hatékony eszköz a Lét kezében a nem-léttel szemben.

Margarita

Csak a Mester élt szívében,
Gondolni sem tudott másra,
De amikor lehetett választani,
Mégis Frida zsebkendőjét kérte

Azt hittem, megszakad a szívem érte...

Mester és Margarita

Szóval el lehet olvasni például a Mester és Margaritát, ha valaki nem érti, hogy mért van annyi rossz a világban, az szépen kapcsolódik ehhez a kérdéshez. Persze ott van az Isteni színjáték, Az ember tragédiája, de ott van például Odüsszeia, ezek mind annyira ugyanarról szólnak. Most hadd idézzek mégis pár sort az először említett friss élményből (saját fordításom):

Megkérhetnélek, hogy fontold meg ezt a kérdést: mi csinálna a jóságod, ha nem létezne a rossz, és hogy nézne ki a világ, ha minden árnyék eltűnne? Végül is az árnyékokat emberek és tárgyak vetik a földre. Íme, a kardom árnyéka! De árnyéka van a fának és minden élőnek. Megfosztanád a földet minden fától és minden élőlénytől csak azért hogy képzeleted a puszta fényben gyönyörködhessen? Buta vagy!

Nagyon szép idézet, és nagyon jól megragadja azt a fővonulatot, amelyre tulajdonképpen az egész regény épül. Én még csak annyit tennék hozzá, hogy Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Kicsit értettem már előtte is, de Bulgakov ráerősített. És még egy idézet ugyanebből a regényből:

Minden rendben lesz, a világ úgy van felépítve.

Erre meg csak annyi Jézustól: Ne féljetek!

A tények

                         A tényeket hagyjuk. Túlságosan sokfélék ahhoz, hogy
elfogódottság nélkül bármelyikre is építeni lehetne.

Samuel McChord Crothers nyomán

Manipulálni legjobban a tényekkel lehet. Mert úgy tűnhet, hogy abban nincs semmi önkényes. A tény az tény, a tény annyira egyértelmű. Akik így gondolkodnak, olyan egyszerűen csapják be magukat, vagy próbálnak becsapni másokat, hogy az már botrány. Hiszen milyen hatalmas önkény van abban, hogy a tények sok milliárdnyi halmazából az adott helyzetben éppen mely néhányat húz elő valaki vélt igazának bizonygatása végett?!

A mindig változó igazság

Sokszor gondolunk úgy az igazságra, mintha az a minket körülvevő világ egy időtől és tértől független jellemzője lenne. Megtehetnénk, hogy az igazság szót annyira szűken értelmezzük, hogy az valóban csak ilyen tartalmakra utaljon, de nem tudom, hogy ha ezt tennénk, mennyire legitimen módon járnánk el. Khalil Gibran mondja, hogy az igazság nyíló lótuszvirág, és nem biztos, hogy csak az emberi felfogás fejlődésére gondol e kép dinamikáját segítségül híva. Hiszen az ember részt vesz a teremtésben. Amit létrehoz, az lesz, amit nem hoz létre, az nem lesz. Nincs minden, illetve a rajtunk kívül álló dolgok kivételével, tulajdonképpen csak az van, amit megteremtünk, vagyis nem elhanyagolható jelentőségű legalábbis részigazságok felett mi magunk rendelkezünk. Ebből az aspektusból szemlélve az igazság se nem statikus, se nem rajtunk kívülálló jelenség, mi magunk is, minden lehetőségünkkel és esetlegességünkkel együtt az igazság alakítói vagyunk, illetve az igazság a mi kibontakozásunkon keresztül teljesedik ki, válik nyilvánvalóvá. Természetesen ez az igazság fogalom is tartalmaz nem egy időben vagy térben változatlan elemet, ám az egész együtt, az összetevők kapcsolatai, arányai, súlyai állandó fejlődésen mennek keresztül. Innentől kezdve már nem egy kimerevített képet, hanem egy "élő", változó, mindig újraformálódó, újraépülő összetettséget keresünk. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, világossá válhat, hogy sokszor olyasmit próbáltunk felkutatni, aminek a létezése tulajdonképpen elvi képtelenség. Szerettük volna egyszer s mindenkorra bevégezni adott pontokon jelentkező hezitálásainkat, és akkor is, amikor annak lehetőségére vonatkozó reményünk nem volt több hiú ábrándnál. A körülöttünk lévő világ alakulása sokkal nagyobb igazság, mint bizonyos számú kimerevített fénykép róla, mint ahogy sokkal nagyobb igazság az a fejlődésünk is, amelyre a nyitva hagyott kérdések sora ösztönöz minket, mint az a zártság, amely - bizonyára önkényes, és leszűkítő értelmű - megválaszolásuk után állna elő.

Ad-hoc mail exchange

Véletlenül kaptam egy e-mailt, amelyikre először nem is akartam válaszolni, de aztán meggondoltam magam.

Accidentally I received an e-mail that I first wanted to leave unanswered but later I changed my mind.

Anne's mail:

Hi there
I am creative, energetic and cheerful girl. I like to make my days bright,
I like to surround myself with new and intersting people
I like to learn and read a lot. I dream of meeting a man who is ambitious,
determined, who knows how to treat a woman. I would like to have a nice,
cosy home, have opportunity to travel and see the world together with my
beloved man.
So long,
Anne

My answer:

Hi Anne!

You don't need to be very creative, very energetic and very cheerful, you only need to be yourself: sometimes smiling - sometimes gloomy, sometimes enthusiast - sometimes tired, sometimes lovely - sometimes angry, sometimes balanced - sometimes troubled in a very natural way like most human beings. You don't need to decorate yourself with these aberrant labels that this crazy word is trying to hang upon all of us constantly. Relax, relay, realx and get rid of these stupid and phantasmagoric ambitions, which have never been yours and only stuck on you like the dust of the road. You are much more valuable without them, I am pretty sure. Days are bright without your strain, but people around you will only become happy if you put your real effort for them.

I wish you understood...

Hatalmas feszültségek

Általában hatalmas feszültségek vannak az egyes emberek belső világának törekvései és az őket körülvevő közösségek szabályrendszerei között. Az utóbbiak ugyanis külsőséges, praktikus, materiális folytonosságot lehetővé tevő technikai rendet céloznak, míg az előbbiek belsőleg tiszta, tartalmukban rendezett létállapotok kialakítására törekszenek. Rettenetes ficamok, torzulások fakadnak abból, ha valaki ezeket a feszültségeket nem tárja fel, sőt mi több, félelemből, kényelemszeretetből, az egyszerűbb út járásának hamis vágyából kifolyólag különféle léthazugságok alkalmazásával kifejezetten takarja, rejti azokat.

Nem valódi segítség

Nem tekintem valódi segítségnek azt a tanácsot, amelyet valaki nem saját maga által megélt tapasztalata alapján mond ki, hanem csupán egy környezetéből valamilyen úton-módon érkező üzenetet ismételve ad tovább.

Nem az a nagy baj

Nem az nagy baj, ha valaki rossz lelki- vagy tudatállapotba kerül. Az igazi dráma az, ha ott is marad.