A tegnapi hozzászólás, illetve blogbejegyzés után ma reggel egy levél is született:
Lehet, hogy az alábbi hozzászólásom egy kicsit indulatosra sikerült, de a
lényegét azért tartom. Az elmúlt 25 év, vagyis a mi legszebb
férfikorunk legnagyobb hibájának a rendszerváltás stratégiai
orientációját érzem. Sajnos az értelmiség akkor (és egy jó része most
is) elfogultan, illetve túl lelkesen tekintett (tekint) a Nyugat európai államok
társadalmi berendezkedésére, és a jövőt abban látta (látja), hogy azt,
ami ott van, felépítse Magyarországon is. Nagyrészt biztos jó szándékból
fakadt ez a igyekezet, viszont az a naivitásból, illetve tévedés terhelte
mindvégig, hogy ami a Lajtán túl működik, az működtethető itt is. Azt
gondolom, hogy ez az axióma egész egyszerűen nem igaz. Még mielőtt valaki nagyon felszisszenne, nem azt mondom,
hogy nem kell tanulnunk másoktól, csak azt, hogy a ellesett tudás nem
elég. A stratégiai orientációban sokkal, de sokkal nagyobb súllyal
kellett volna ott lenni annak a gondolatnak, hogy mi itt most egy talán
soha vissza nem térő történelmi sanszot kaptunk, amelyre nem sematikus,
álom gondolkodások erőltetésével, hanem valódi szellemi munkával, valódi
útkereséssel, valódi átalakulással kell reagálni. Valóban azt érzem,
hogy ezt kihagytuk, helyette próbáltunk máshol bevált receptekkel főzni,
valószínűleg azért, mert azt könnyebbnek hittük. Egyébként biztos
könnyebb, csak, sajnos, hiábavaló is, illetve inkább a széthúzás, és az
indulat növekszik tőle, mint bármi egyéb. Nagyon világossá kellett volna
tenni rögtön az elején, hogy ácsi, itt mi most nem a cseberből vödörbe
zuhanás művészetét akarjuk gyakorolni, hanem minőségi változással neki akarunk látni valóban a
NEKÜNK JÓ, NEKÜNK VALÓ kitalálásának. Ennek a 25 évnek arról kellett
volna szólnia, hogy mi itt a Kárpát Medencében felépítünk egy olyan
társadalmi berendezkedést, és egy olyan kapcsolatrendszert a többi
országgal, amelynek a gyökereit mi értjük, mi találjuk ki, a mi
történelmi örökségünkkel, a mi adottságainkkal, a mi kultúránkkal és még
sok minden egyéb olyannal van összhangban, ami mind a miénk. (Orbán Viktor
egyébként ezt az űrt remekül észrevette, és természetesen ki is
játszotta mesteri érzékkel. Ha más kijátszotta volna előtte, persze, nem populáris
retorikával, hanem komoly, célzott, és elkötelezett szellemi
erőfeszítéssel, akkor ez az űr egyszerűen nem létezett volna, és nem lehetett volna Orbán sajnos nagyon sok tekintetben megalapozatlan, és kidolgozatlan, vagyis erősen demagógba hajló nyomulása sem. Vagyis nagyon
szépen kérem, hogy hagyjuk már ezt az Orbán kérdést egyszer, s
mindenkorra abba!!! Illetve hagyjuk abba azt a színjátékot, amellyel Rá akarunk kenni mindent, hiszen pont az értelmiség ügyetlenkedése, sőt tunyasága készítette neki elő a terepet arra, amit most csinál.) E köré kellett volna egy társadalmi konszenzus, és
nem a demokratikus átalakulás mellé, amiről a nagy többség még ma se
tudja igazán, hogy mi fán terem, és ezért a nem tudásért természetesen
nem teljes képtelenség haragudni rá, hiszen honnan is tudná! Az nem
módszer, amit egy társadalmi elit körvonalaz anélkül, hogy széles
néprétegeket fel tudna sorakoztatni mögé. Fantáziálni könnyű, meg sírni
is, hogy a másik nem látja a mi kis felhőinket, de ezzel egyszerűen nem
oldunk meg semmit, miközben azt várjuk, hogy mindenki úgy tekintsen ránk máris, mint a megváltóra, és ha nem teszik meg, akkor megbélyegezzük őket, hogy ők a sötét vidék, a szellemi homály, aki képtelenek felnőni a mi zsenialitásunkhoz. Hát, nem, a szellemi homályt mi hoztuk létre, illetve mi nem engedjük eloszlani azzal, játsszuk az okosat, ahelyett, hogy valódi szellemi munkát végeznénk. 25 éve kellett
volna egy karizmatikus vezető a jövőcsináláshoz, és néhány száz világos
fejű fiatal, akik a szakkollégiumokban nem a kapitalizmust, meg a
demokratikus országok intézményrendszerét kezdik el tanulmányozni, hanem
azokat a szellemi hagyományokat, amelyekből minden szépen kirajzolódik.
Jó, lehetett volna egy tárgy a demokrácia is, de akkor ott messze nem
az volt a legfontosabb. Egyébként lehettünk volna pont mi is ők, én azt,
hogy akkor nem képviseltem határozottabban ezt a vonalat (pedig
körvonalaiban már akkor éreztem), személyes kudarcomnak tartom, sőt
talán eddig életem legnagyobb kudarcának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése