Még egy levél

Szerintem nagyon-nagyon bonyolult ez a helyzet, és egyáltalán nem triviális, hogy mit kell csinálni, ugyanis az egész több sebből vérzik:

• Orbán Viktor teljesítményében van nem kevés olyan elem, amely engem is nagyon elszomorít, és valóban nagy kérdőjeleket vet fel mind a kül-, mind pedig a belpolitikája. A külpolitikában a hintapolitika, a belpolitikában pedig a hatalom összevonás, a demokratikus intézményrendszer visszaépítése nagyon veszélyes, engem mégsem ezek riasztanak meg a legjobban, hanem az, hogy – úgy érzem – elszaladt vele a ló, vagyis már nem ura önmagának, azoknak a helyzeteknek a kimenetelei irányítják, amelyeket ő maga teremtett. Megjegyzem, a legtöbb hatalmasság így végzi, nem ő lesz az első, de azért nagyon bánom őt is.

• Ennek ellenére lehet, hogy még akkor sem küldeném el, ha egy szavamra odébb állna. Egyelőre ugyanis semmi garancia sincs arra, hogy a következő jobb lenne. Sőt, ebben a vákumban, ami most van, majdnem biztos, hogy inkább az ellenkezője történne. Borzasztó, hogy ebben a négy évben a baloldal csak pusztult, borzasztó, hogy Orbán megint kétharmados lett, de ez nem Orbán kritikája, hanem a tehetetlen ellenzéké. Az ilyen-olyan szocik vergődésének semmi köze sincs Orbán despotizmusához, arról, hogy ők most hol tartanak, egyedül ők maguk tehetnek, és ezt ki kell mondani, mert különben a másik oldalon is csak ugyanolyan hőzöngés lesz, mint amit Orbán csinál. Egyébként minden egyébtől teljesen függetlenül én is őket támogatnám pl. a szavazatommal, ha egy kicsit talpra állnának, hogy legyen egy kis vita legalább, mert amíg az nincs, addig senki sincs rákényszerítve egy csöpp gondolkodásra sem. Azt gondolom, hogy aki el akarja zavarni Orbánt, annak először is egy alternatív erő kiépítésén fáradoznia, az ugyanis alapfeltétele az elzavarás jó kimenetelének.

• A kapitalizmussal sok baj van, és azok nem csak elvont filozofikus problémák. Az egyik baj az, hogy önző és kapzsi törekvések hajtják, vagyis tökéletesen ellentétes minden szellemi renddel, és ez már önmagában is elég ahhoz, hogy előbb-utóbb alapjaitól elszakadó, dekadens jelenséggé váljon. Mellesleg az alaplogikája is hibás, hiszen az állandó fejlődés követelményére épül, amely azonban a nyersanyagok, az energiaforrások, a természeti környezet, az ember technológiai képességi és még sok egyéb dolog korlátos volta miatt ugyanolyan blöff, mint a pilóta játék. (Sci-fi rajongók kíméljenek!) Persze fejlődésnek lennie kell, de annak nem ezen az egy tengelyen kéne lezajlódnia, illetve nem lenne szabad ilyen markánsan csak a gazdasági teljesítményt eredménynek tekinteni. Itt egy súlyos arányvesztés van, amelynek egyébként évszázadok óta látszanak a következményei, és azok számára, akik most még nem látják, van egy „jó” hírem: hamarosan biztos, hogy látni fogják, mert gyorsuló ütemben súlyosbodnak.

• Nem szabad lebecsülni, illetve ellégiesíteni a nagyléptékű szellemi erőfeszítéseket azzal, hogy az a jövő, de közben valamiből meg is kell élni. Egyelőre annyi ember foglalkozik a „valamiből meg is kell élni”-vel a „nagyléptékű szellemi erőfeszítésekkel” foglalkozók számához képest, hogy az utóbbi még bőven elbír egy kis növekményt. Sőt nem egy kicsit kéne növekednie, hanem nagyon. És azt azért hozzátenném, hogy a hatások nem csak a távoli jövőre vetülnek, fogható, látható, jól érzékelhető tisztázódások mennek végbe általuk azonnal, rengeteg minden összeáll, kikerekedik, érthetővé válik, ha valakinek van elég bátorsága megküzdeni a mélységek harcait. Ha nem is gyorsan, de szinte automatikusan egész nagy átalakulások következnek be a személyiségfejlődés síkjain, hatalmas falak omlanak le, emberek kerülnek érinthető távolságba, megható, sírnivaló pillanatok százait élhetjük át, regénybe illő, illetve a regényeket bőven túlszárnyaló gazdagságok tárulhatnak fel nap, mint nap. És ha ezen túl vagyunk, akkor jöhet a távoli jövő, amely hatalmas kihívásokat tartogat. Nem tudom mekkorát, remélem, hogy a XXI. század nem lesz borzalmasabb, mint a XX. század volt, de közben attól félek mégis, hogy az lesz, legfeljebb máshogyan, mert az életnek még inkább a gyökereit fogják érni a csapások. Elégetni pár százezer zsidót nem kis botlás volt, viszont azoknak a zavaroknak, tudat és lélekromboló tendenciáknak a terjesztése, amely már-már mindenkit elér, és mindenkit beszennyez, ennél kicsit kevésbé nyilvánvaló, de még nagyobb gazság. Ebből olyan torzulások jöhetnek ki, hogy arról még halvány fogalmunk sincs egyelőre. És erre készülni kell, mert lesznek olyan pillanatok, amikor sok fog múlni rajtunk, illetve azon, hogy végigharcoltunk-e minden szükséges előgyakorlatot, és azzá váltunk-e, akit majd ott, az a helyzet megkövetel.

A fenti bekezdések valóban interpretálhatók úgy, mintha különböző síkokra vonatkoznának, és bizonyos praktikus különválasztás talán tényleg indokolt a rend kedvéért. Az ember viszont nem tud csak az egyik, vagy csak a másik síkon létezni, illetve egyszerre éli, és válaszaiban szintézisbe is hozza azokat. A kérdés csak az, hogy milyen szintézisbe, aránytalan, rosszul súlyozott, félrevezető-e ez a szintézis, vagy érződik rajta egy kiegyensúlyozó szándék. Azt gondolom, hogy egyik síkon sem lehet tiszta választ adni a többi síkok összefüggéseinek figyelmen kívül hagyásával, és azt is gondolom, hogy aki néz Téged, az nem fog Téged szétszedni különböző síkokra, annak az, amit Rajtad lát, teljesen jogosan egy válasz lesz, Bali Jancsi válasza és pont. Egyik mikro világban könnyű nagyot alkotni, de a világ nem mikro, és nem izolálható büntetlenül egyetlen szegmense sem. Praktikusan izolálunk, persze, de ez nem jó, csak a fejletlenségünk következménye. Ahogy már a múltkor is írtam, az lenne az igazi, ha minden cselekedetünket a Teljességre való rácsatlakozás törekvése hatná át, illetve azok az igazán értelmes cselekedetek, amely ennek a törekvésnek az ágyán születnek meg. A szemlélődés és a cselekvés egysége, amelyet már Neked is sokszor leírtam, hát, az pont ez! Amiről a Tao is szól, amikor azt mondja, hogy a bölcs nem cselekszik, hanem bevégez. Igen, bevégzi azt, ami már szellemi igényként létezett, de anyagi megvalósítóra várt. Ezek azok a tettek, amelyeken áldás van, ezekért kell lemenni a mélyre, ezek meglátásáért kell alázatossá, és érzékennyé válni, mert ezek a biztosan nem hiábavaló cselekedetek. Annyira nem azok, hogy tulajdonképpen fel sem merül a kérdés, az ember nem is keres igazolást, mert érzi minden igazolás nélkül is, hogy rendben van úgy, ahogy lett, ahogy történt, mert érzi, hogy ami bennük megszületett, az az élet kibontakozásának részét képezi. Ancsel Éva írja: Azt nem tudom, hogy az életnek van-e értelme, de egy gyermeknek szappanbuborékot fújni, hát annak egész biztosan van. Gyönyörű! Íme, egy olyan pillanat, amely az ő számára úgy, ahogy van teljes, minden egyéb magyarázat nélkül, és innentől kezdve teljes és nagyszerű az én számomra is. Sok ilyen pillanatot kívánok Neked is, egyébként nem hiszem, hogy Veled nem fordul elő millió hasonló :-)!

(Teljes mértékben tisztába vagyok azzal, hogy ezt nem így kéne közreadni, nyersen, levéltöredék formájában, hanem átszerkesztve, blog olvasásra emészthetővé téve. Sajnos, mégsincs módom rá, olyan időhiányban szenvedek, hogy a közeli jövőben a szöveg bármilyen átdolgozása teljesen esélytelen. Bocsássatok meg ezért!)