Az iszlám állam terroristái rombolják az ókori műemlékeket

A minap kaptam egy linket, mely az iszlám szélsőségesek elvadultságára volt hivatott ráébreszteni engem:

http://index.hu/kulfold/2015/02/26/okori_leletek_ezreit_pusztitotta_el_az_iszlam_allam/

A ráébresztés talán elmaradt, viszont lett egy levelezés, melynek során az alábbiakat vetettem papírra:

1. mail

El is fogja pusztítani. Csak azt állítani, hogy ehhez nekünk semmi közünk sincs, ugyanakkora megvezetés, mint Pilátus kézmosása. Ha ezt soha senki nem fogja kimondani, akkor úgy fogjuk kinyírni egymást, ahogy már eddig is elkövettünk százezer szörnyű dolgot. Így nem lehet tovább gondolkodni, mert ez nem gondolkodás, hanem a magával szembenézni képtelen ámokfutó, gőgös és elvakult ember tombolása. Az az iszlám harcos Te is vagy, a Te dolgaid is vetülnek bele, és Te is váltod ki benne a pusztítását. És ez elől nem lehet elmenni sehova. Minden menekülés bódult hazugság, és bódult hazugságokból jó még nem származott.

2. mail

Hogy mis is történik? Hát igen...

We see things not as they are, wee see them as we are

                                                                       (Morrie Camhi)

3. mail

Az egészet nem lehet felépíteni darabjaiból, mert a részek együttese még nem az egész. Nekünk az a dolgunk, hogy az egészet keressük, és nem az, hogy a részeket halmozzuk. Kimondhatsz ezer igazságot, de nem mondhatod ki az igazságot, mert arra a szó, a fogalmi konstrukció alkalmatlan Az igazságot keresni kell, nem kimondani Ha ezt értenénk, sokkal kevesebb ember halna meg teljesen értelmetlenül, és sokkal szebb lenne körülöttünk minden.
 

4. mail

 

Hónapok óta állandóan belefutok a fogalomalkotás alapproblémájába, a múltkor összeszámoltam, szeptember óta legalább 30szor írtam erről a blogomban. Hogy a valóság olyan hatalmas, hogy az ember azt képtelen felfogni, de valamit mégis meg akar érteni belőle, és ezért fogalmi struktúrákat hoz létre, vetít, képet alkot, formát használ, sok szó van rá, a lényeg, hogy megragad valamit, de közben százszor annyi kihullik a kezéből. Minden igazság, amit kimondunk ilyen. Már csak azért is, mert az igazság kimondhatatlan. Istennek nem lehet neve, ezt már az ószövetségi zsidók is nagyon jól tudták. Aztán jöttek az újszövetségi zsidók, meg az újszövetségi görögök és rómaiak és nevet, formát, vallást adtak neki mégis, ami nem lett volna baj, ha tudták volna, hogy mit csinálnak, de sajnos, nem tudták, és így aztán az igazság egy ici-pici szeletéről elterjedt az a hír, hogy az a nagy betűs igazság. (Nem Jézust minősítem, meg nem is az evangéliumot, hanem Jézus és az evangélium értelmezését, az üzenet leszűkítését, amely az események után tulajdonképpen azonnal elkezdődött, és amit egyébként az evangélium hallatlan visszafogottsága és az apostoli levelekbe már be-beszűrődő túlhatározottságok finom, de azért nagyon jól kivehető kontrasztja be is mutat.) Nagyjából ezt a hibát követjük el mindnyájan és folyamatosan a különböző nézőpontok szerepének túlhangsúlyozásával. Ezt fejezi ki olyan találóan Morri Camhi (lásd feljebb). Mert ahogy látjuk a dolgokat, abban legalábbis nagyon nagy részben az is benne van, hogy mi milyenek vagyunk, és messze nem csak az, hogy a dolgok milyenek. Te egy nagyon okos és nagyon jó képességű, tehetséges ember vagy, de ezt a kis körülményt legyőzni még Neked sem fog menni. Vannak olyan nézőpontok, amelyek szerint az arabok gazemberek, legalábbis páran közülük. Na és! Vannak olyan nézőpontok is, amelyek szerint mi vagyunk gazemberek, egy-két hónapja sokat írtam az utóbbiakról. És nem azért írtam, hogy az európai kultúrát elássam, vagy a gyehenna tüzére vessem, hanem azért, hogy figyelmeztessek vele a gondolkodásunk, a szemléletünk aránytévesztéseire. Azok ugyanis vannak. Bizonyára szükség is van rájuk egy bizonyos értelemben, hiszen elfogódottságaink nélkül nem tudnánk létrehozni semmit, nem tudnánk formát adni semminek, fejlettségünk jelenlegi fokán viszont nyilván képtelenek lennénk formák nélkül élni. Fejlettségünk mai fokán fel kell építenünk egy civilizációt, és azt meg kell védeni az ellenségtől. Csak az a baj, hogy ez nem az igazság vége, hanem a kibontakozás egy (érzésem szerint) elég alacsony sorszámú fázisa. És erre azok, akik látják ordító belső ellentmondásainkat, tulajdonképpen már rá is döbbentek. Az a gondolkodási, eszmélési sík, ahol vagyunk, nem a végállomás, és ezt az ember előbb-utóbb fel fogja ismerni, mert a saját szara-hugya (bocsánat a csúnya szóért) fogja szembesíteni azzal, hogy innen tovább kell mennie. Mert a létrend szerint ez a megvalósultságnak csak egy alacsony foka. Mert tényleg összetartozunk, tényleg annyira össze vannak gabalyodva a szálaink, hogy lehetetlen elválasztani minket egymástól, lehetetlen megmondani, hogy meddig tartok én, és hol kezdődik a másik ember. Csak ezt ma még nem lehet kimondani, mert a fogalmi gondolkodás azt ilyen fajta szemléleteket ledobja magáról, és azt mondja rá, hogy maszatolás, mint ahogy Te is azt mondtad egyszer valamelyik Orbán Viktoros levelemre. Amikor nagyon hangsúlyozzuk a fogalmi szétválasztásokat, végső soron a materiális oldalt, akkor nagyon nehezen vesszük észre az összefüggéseket, végső soron a szellemi oldalt. Az analizáló mindig materiális, a szintetizáló mindig szellemi, amit legutoljára írtam, az ezt jelenti. Amikor felteszed a kérdést, hogy akkor most én tehetek róla, vagy ő, akkor analizálsz, amikor azt mondom, hogy én és ő tulajdonképpen ugyanaz vagyunk, akkor megpróbálok valamit kifejezni a szintézisből. Persze ez megint ellentmondás, mert megint fogalmit használok a fogalmin túlra, vagyis nem sokat csináltam, de ha ezt az egységet átélem, akkor majd lesznek olyan történések, amelyek konkrétabban is bemutatják az összetartozásunkat. Hogy milyen ember vagy, azt az mutatja meg, hogy az életeddel milyen rezonanciákat hagysz a Körülötted lévők lelkében. Azt hiszem, hogy ezt Neked, mint zenésznek nem kell magyaráznom. Lehet, hogy elküldöm majd a legújabb írásom, amely nem is az enyém, hanem Anthony De Mello-é, aki a vallás ellentmondásaiból kiindulva nagyon becsületesen felgöngyölített egy csomó alapvető kérdést a fogalomalkotással, az ember szabadságával és megvalósultságával kapcsolatban.

A fogalomalkotás határán

A fogalomalkotás határán
Túl nagy szerepet játszik a hasonlóság,
Pár hasznos szabály általában megfogalmazódik,
De közben szilánkokra törik a valóság

A fogalomalkotásról (levélrészlet)

Évek óta küszködöm azzal, hogy feltárjam magamban életem legnagyobb ellentmondásait. Nem azért, hogy megoldjam azokat, hanem azért, hogy legalább tudjak róluk. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb ellentmondás pont a fogalomalkotáshoz kötődik, mely egyben az egész civilizáció alapproblémája is. Fogalomalkotás nélkül nem tudunk rendet tenni magunk körül, nem tudunk szabályszerűségeket kimondani, nincs kiszámíthatóság, és nincs technológiai fejlődés sem, vagyis életbevágóan fontos dolgok maradnának el, ám azt nagyon kevesen veszik észre, hogy közben rettenetes árat kell fizetnünk mindezekért, hiszen környezetünk és egymás konkrét, tapasztalati megismerése helyett olyan kapcsolatokat építünk ki, amely nem a dolgok és az emberek egyediségéhez, vagyis azok lényegi valóságához, hanem csak különféle kategóriákhoz, általánosításokhoz kötődnek. Az ember elkezd osztályozni, dobozolni, és pont ezáltal a legfontosabbról, a személyes összetevőről le kell mondania. Lesz egy képe az átlagemberről, vagy emberek bizonyos csoportjáról, a szőkékről, a barnákról, a fiatalokról, az idősekről, a diákokról, a dolgozókról, a művészekről, a politikusokról, az üzleteberekről, a magyarokról, a németekről, az arabokról, stb, stb, stb, ami nagyon jó, mert rögtön tehet megfigyeléseket, statisztikákat készíthet, elemezhet és az elemzésekből hasznos következtetéseket szűrhet le, ám ezzel párhuzamosan elveszíti érzékenységét a valódi, személyes megismerésre, hisz új típusú közelítéseiben immáron mindenkire csupán fogalmi szűrők alkalmazásával tud tekinteni, azt nézi, hogy melyik jelző stimmelhet az illetőre, és társát a jelzőben foglalt általánosítással, leegyszerűsítéssel azonosítja, nem pedig annak a személyes valóságnak a teljességével, amelyet ő valójában képvisel. Megfigyeléseink alapján különböző elvi modelleket tudunk felépíteni, és lehetőségünk van azok segítségével értelmezni a világot, és benne magunkat és a többi embert is, ám ezzel elvágjuk a valódi élethez vezető, illetve valódi kapcsolatot hordozó szálakat, mert többé már nem leszünk képesek jelen lenni a másik ember valóságában, sőt a sajátunkéban sem, közénk és a valóság közé egy önkényesen kiválasztott fogalmi sík függönye kerül, és ez a függöny kiszűr egy csomó dimenziót, illetve csak nézőpontfüggő síkvetületeket enged át, amely a gondolkodásunkat, a szemléletünket, az eszmélésünket is egysíkúvá teszi, és ennek folyományaként minket  magunkat is kilapít. A tágasságra, az egyensúlyra, a sokirányúságra, az összetettségre való fogékonyságot elveszítjük, és ezzel párhuzamosan életintenzitásunk is lecsökken, sőt előbb-utóbb, de nem is nagyon sokára egy halott, steril, a valósággal semmi lényegi kapcsolatot nem játszó közeg fogja helyettesíteni a világot számunkra. Egyébként ezt a virtuális jelleget nagyon jól megfigyelhetjük számos századunkban feltűnő szélsőséges jelenségben, amelyekre jó példa az interneten terjedő virtuális kapcsolatteremtés, például a blogolás...

Az önazonosságról

Azt hiszem, hogy az önazonosság a legfontosabb, bár egyben a legnehezebb is. Azért nehéz, mert az önazonosság állapotban mindnyájan nagyon kiszolgáltatottak, sőt nagyon sebezhetőek leszünk, ám ennek ellenére azt mondom, hogy nincs alternatívája, mert a valódi élet nem más, mint a mi saját utunk végigjárása, vagy legalább az azon való haladás. Az önazonosságnak rengeteg akadálya van, mert tulajdonképpen életünk első percétől kezdve menekülünk magunk elől, bele a különböző viszonyítási rendszerekbe, amelyek kikerülhetetlenek ugyan, hisz azok által válnak értelmezhetővé és kiszámíthatóvá környezetünk jelenségei, de mégsem szabad elfelejtenünk, hogy e létkönnyítésekért közben súlyos árat fizetünk, pont a környezetünkkel és a környezetünk többi szereplőjével való kapcsolataink kapnak mély sebet, mert a természetes és közvetlen viszony válik az absztrakciók, a fogalmi síkok közbeiktatása által virtuálisabbá és személytelenebbé. Az ősharmónia állapotába való visszavágyakozás önmagában nyilván illuzórikus, viszont itt többről van szó. Itt az ember legmélyebb belső indíttatása mutatkozik meg, illetve az a folyamat, amely során ő maga e belső indíttatás tudatára ébred, és igyekszik életét a lehető legvalóságosabbá és a lehető legkonkrétabbá tenni. Vagy inkább engedi, hogy azzá váljon. Ez a követelmény nem megkerülhető, az egyre jobb közelítésről való lemondás pedig nem indokolható semmivel. Hozzon létre valaki nagyszerű műveket, építsen fel csodálatos palotákat, haljon máglyahalált valamilyen igazságért, ha ő maga nincs igazán benne abban, ami keletkezik vagy végbemegy, ha tetteit csak mások rávetései játszatják le vele, akkor a létrend mélyebb összefüggései szerint - látszatra bármennyire is eredményesnek tűnik - valójában eltékozolja az életét. Minden reggel tűzd ki magadnak célul, hogy azokon az eseményeken keresztül, amelyek aznap Veled történnek, azokon a benyomásokon, tapasztalatokon keresztül, amelyek aznap Téged érnek, kerülj közelebb annak a személyes valóságnak a kibontakozásához, amelyet csírájában már régóta hordozol magadban, de amely a rengeteg gátló körülmény, külső hatás és a belső érettséged nem kielégítő foka miatt oly nehezen tud felszínre törni. Minden reggel engedd el azokat a kényszeres cselekvéseket, amelyeket csak azért végzel, hogy eltereld figyelmedet magadról, valódi feladataidról és arról a szomorú tényről, hogy általában inkább engedelmeskedsz készen kapott, biztonságot adó leszűkítéseknek, mint azoknak a legvalódibb, legemberközelibb, tágasságra nyíló, mindent átölelni vágyó szándékoknak, amelyek személyes valóságod legmélyéről fakadnak.

A legnehezebb

Átvinni az álmainkat egy álom határon
Úgy ébredni, hogy egy se legyen
Többé puszta álom

Mindennek a párját

Megtalálni mindennek a párját
Fellelni a jót a rosszban
S a régit is az újban

Nem tagadni semmit
Tisztán adni mindent
Lenni egyensúlyban

Minden van

Minden van, s mi azt keressük
A régiben s az újban

Minden van, ám az a minden
Maradjon egyensúlyban

Nem a haláltól kell félni

Nem a haláltól kell félni, hanem attól, hogy az életünk nélkülünk múlik el. Attól, hogy megakadunk a fogalmi korlátoknál, megállunk a különböző mások vagy - félelemből - saját magunk által állított tilalom fák előtt, az útjelzőket nem inspiratív, hanem konspiratív módon értelmezzük, nem hagyjuk el egy szűk, steril, szinte virtuális térrész határait, még a velünk megtörténő helyzetek magjától is igyekszünk távol maradni, a történések sűrűjét - amennyire csak lehet - próbáljuk elkerülni, nem vállalunk semmilyen kockázatot, nem éljük át a nekünk kiszabott idő teljességét, és mindezek miatt úgy telik el az életünk, hogy nem is igazán kerülünk kapcsolatba vele.

Problémáink

Problémáinkat általában azért nem tudjuk még feltárni se rendesen, mert nem merünk elég következetesen végigjárni olyan utakat, amelyek azok gyökereihez is elvezetnének minket. Nem merünk becsületesen végigmenni minden szálon, elsősorban azért nem, mert akkor kiderülnének érintettségeink, azok az összefüggések, amelyek egyértelműen bemutatnák, hogy mi magunk is részt veszünk a bajok okozásában. (Hisz, ahogy a nagy folyók a kis folyók összefolyásából jönnek létre, úgy a nagy zavarok is sok kis egyéni zavar összeadódása által keletkeznek.) Helyette inkább úgy tekintünk rájuk, mintha azok tőlünk teljesen független jelenségek lennének, mintha azok létrejöttében nekünk semmilyen szerepünk se lenne. Viszont, ha nem megyünk elég közel az okok okához, akkor látásunk töredékes marad, és a lényegi értésről egész biztosan lemaradunk.

Beszélünk a nehéz gazdasági helyzetről, beszélünk a globális felmelegedésről, a fenyegető terrorizmusról, az ukrán válságról, és a jó ég tudja, hogy még mi minden másról is, ám közben gondosan ügyelünk arra, hogy az elvi, fogalmi sík határait még véletlenül se lépjük át, vagyis mindvégig biztonságos távolságban maradjunk minden olyan probléma összetevőtől, amely személyes kérdést is intézne hozzánk. Igyekszünk megőrizni azt a tökéletesen alaptalan látszatot, hogy ezek mind rajtunk kívül álló dolgok, rajtunk kívül történő események. Pedig, hogyan is lehetnének azok?! Hisz mi magunk is ugyanazoknak a feszítő ellentmondásoknak a terében élünk és cselekszünk, mint minden embertársunk. Ha ezzel a ténnyel őszintén szembenéznénk, ha nem félnénk mélyre tekinteni és érzékelni ezt az egyetemes érintettséget, akkor egy minőségileg más, újfajta megismerésben lehetne részünk, amely új távlatokat adna a megoldások megtalálásához is.

Lehet, hogy ennek a szemléletnek a praktikussága megkérdőjelezhető, de egyre világosabban látszik, hogy a praktikusság nem rendelkezik azzal a vitalitással, amelyre most a xxi. század elején ebben az agyonbonyolított és egyre virtuálisabbá váló világban oly nagy szükségünk lenne. Ha nem változtatunk gondolkodásmódunkon, és továbbra sem vesszük figyelembe azt az összetartozást, amely minden szinten átszövi életünket, ha nem ismerjük fel a globális problémák valódi forrását, és azt nem az ember mindenkire kiterjedő sebzettségében jelöljük meg, akkor egész biztos, hogy nem leszünk képesek megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amelyek körülöttünk szinte törvényszerűen támadni fognak.

Feladatunk

Mindannyian belső feszültségek, megoldatlanságok, ellentmondások tucatjaival vagyunk tele, és azokat kicsit elnyomni csak súlyos önbecsapások, hazugságok árán lehet. Feladatunk az, hogy a csábító és könnyítő leegyszerűsítéseket elkerülve, vagyis megmaradva teljes valónkkal abban a térben, amelyet pont egymással harcoló erőink feszítenek ki, egyre jobban megértsük és átéljük személyes valóságunk összetettségét, megismételhetetlenségét, egyediségét, és a beláthatatlan mélységek felé vezető úton egyre előrébb jussunk.

A tettek értéke

Minden tett értékét az határozza meg, hogy az mennyire fakad annak az embernek a belső, személyes valóságából, aki azt a dolgot teszi. Lehet valami nagyon nemesnek tűnő vagy nagyon látványos, ám kis értékű mégis, ha azt nem az ember saját, személyes törekvése, belső fejlődése, hanem valamilyen külső rávetítés táplálja , míg egy nagyon kis dolog is nyerhet nagy jelentőséget azáltal, hogy az ember, aki azt teszi, összhangban van saját belső valóságával, és cselekedetei abban gyökereznek.

Szolgálat

Szabad akkor leszel, amikor ráérzel arra, hogy az életed szolgálat, talán még rejtőző, de fejlődni, felnőni, kibontakozni vágyó, legszemélyesebb belső valóságod szolgálata. Minden, ami arrafelé visz jó, minden, ami onnan eltávolít, rossz.

Kibontakozás

Ha az ember úgy tekint az életére, mint egy kibontakozási folyamatra, akkor az élete egy kibontakozási folyamattá fog válni. Nem a nézéstől válik azzá, hiszen egyébként is az, de a nézés mégis kell hozzá. Azért kell, mert az élet szelíd, és csak azt teszi velünk, amit már készek vagyunk elfogadni, illetve amit már mi magunk is akarunk. A nézésünk átalakulásának, más szóval a szemléletünk változásának jelentősége az, hogy általa a készségünk, a beleegyezésünk, a szándékunk, a vágyunk mutatkozik be, és jelentkezik arra a "munkára", amelyre kezdettől fogva rendeltetett.

Szabad az ember?

Hát, nem igazán. Élete első pillanatától kezdve kompromisszumokat köt a túlélésért, eltanulja azokat a viselkedési mintákat, amelyek számára a biztonságot jelentik, életét közvetlenül érzékelhető szűk környezete értékítéletei és szabályai szerint rendezi be, szigorúan azokhoz idomul. Ennek a szabadsághoz, az ember növekedéséhez, kiteljesedéséhez, belső és személyes valóságának kibontakoztatásához nem sok köze van. Aztán eljön a kamaszkora, amikor mindenki lázadni kezd, de áttörő változást ezen a téren általában az sem hoz számára. Azért nem, mert a lázadásai is ugyanolyan programozottak, mint a beletörődései. Látszólag eltér a tanulttól, de az eltérésben maga az eltérés válik dominánssá, és nem az ő személyes, hozzáadott értéke. Folytatódik tehát az a kondicionálódási folyamat, amely sok-sok éven át nagyon keményen belemar belső lényébe, és közben e folyamat rá gyakorolt hatásai olyan erősen rögzülnek benne, hogy azoktól később még erős, tudatos figyelemmel is csak nagyon nehezen tud megszabadulni. Az áttörés akkor következhet be, amikor az ember mer külső kapcsolatain lazítani, és mer elindulni a saját magával és a világgal, a léttel való belső összefüggéseinek felfedezése felé. Ez az út nem könnyű, és az elért eredmények sem igazán mérhetőek. Soha senki nem fogja megmondani, hogy egy embernek mennyire sikerült függetlenné tennie magát közege meghatározó diktátumaitól, mert a látszat nagyon sokszor csal. Mindenki könnyedén becsaphatja magát, mindenki nagyon könnyen válhat idegen erők játékszerévé, még akkor is, sőt pláne akkor, ha közben nagyon szabadnak hiszi magát. Némi támpontot az egyensúly kérdés kegyetlenül őszinte megválaszolása jelenthet. Ne azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy egyensúly van-e Benned, mert nyilván nincs. Azt a kérdést tedd fel, hogy érzékelsz-e magadon olyan átalakulásokat, amelyek, lehet, hogy rettenetes viharokon át, de mégis egy kiegyensúlyozottabb létállapot felé visznek Téged. Ha igen, akkor talán elindultál már szabadságod felkutatásának útján, de ha nem, akkor még biztosan kötnek felesleges külsőségek. Olyan külső, formai dolgok, amelyeket egykor fontosnak hittél, és lehet, hogy akkor tényleg fontosak is voltak, de amelyek jelentősége fokozatosan csökken, és helyükbe más, tartalmibb szempontoknak kell lépniük. Ezen az átalakuláson mindenkinek, kivétel nélkül keresztül kell mennie. Ha nem tesz meg belőle semmit a halála pillanatáig, akkor ott sűrítve fogja átélni ezt a "borzasztó" szabadulást. Ám nem ez a cél, illetve ez csak egy elrettentő szélsőség. A cél az, hogy induljunk el minél hamarabb egy nagyon személyes, semmilyen szellemi áramlatra rá nem csimpaszkodó, fogalmakkal alig leírható, tágas horizontok meghódításán át az emberi szív mélységei felé vezető zarándoklatra. Erről az utazásról igazából csak dadogni, esetleg énekelni, táncolni lehet, de leginkább átélni kell azokban az eseményekben, amelyek életünk alakulását nap, mint nap keretezik. Az emberi kapcsolatainkban, alkotó tevékenységünkben, szemlélődésünkben, az érzéseinkben, a hangulatainkban, az örömeinkben, és a fájdalmainkban, a sikereinkben és a bukásainkban, abban, amit megcsinálunk, és abban, amit elmulasztunk, abban, amire nem volt módunk, és abban, amit megtehettünk volna, mindenben, amit életünk számlálhatatlanul sok perce adottságként elénk tesz, vagy korlátozottságként megvon tőlünk, mindenben, amit az esélyek meglebbentenek előttünk vagy az esélytelenségek köddé változtatnak, azokban a tapasztalatokban, amit a feltáruló lehetőségek és az ugyanolyan számban jelentkező lehetetlenségek között haladva nap, mint nap érnek minket.

Viharsziget

Aki még nem látta a Viharsziget című filmet, viszont szeretné megnézni, az itt hagyja abba az olvasást, ugyanis a bejegyzés további soraiban a grandiózus alap poént tulajdonképpen lelövöm. Aki viszont nem akarja megnézni, az nyugodtan olvassa tovább, különösen akkor, ha abban a kényszer képzetben él, hogy tisztában van saját magával. Aztán legfeljebb megnézi mégis.

A film azzal kezdődik, hogy egy kis komphajó tart egy szigetre valahol a Bostoni öbölben. A szigeten valaha erőd állt, amelyet mostanra speciális elmegyógyintézetnek alakítottak át. Az itt kezeltek nagyon súlyosan sérült emberek, többségük embert is ölt már. A hajón ketten utaznak, mind a ketten nyomozók, akiket állítólag azért hívnak a szigetre, hogy egy eltűnés, az egyik beteg eltűnésének esetét kivizsgálják. A fogadtatás már egy kicsit érdekes, és ez az érdekesség a film folyamán tulajdonképpen egyfolytában fokozódik. Eléggé az elején kiderül például, hogy a főszereplő nyomozó felesége már nem él, mert a lakást egy piromániás gondnok felgyújtotta, akiről az a hír járja, hogy ebben az intézményben kezelik őt is. Sőt utána az is kiderül, hogy a nyomozó tulajdonképpen azért kérte magát erre a misszióra, mert látni akarta a felesége gyilkosát. Persze ez még nem minden, a rejtélyek folyamatosan gyarapodnak, és ezzel párhuzamosan a gyógyintézetben uralkodó szörnyű állapotok is egyre jobban feltárulnak. Ám az igazi csattanóra csak a film végén kerül sor, akkor ugyanis kiderül, hogy mindabból, ami addig történt, tulajdonképpen semmi sem igaz, illetve csak nagyon kevés. A nyomozó nem is nyomozó, hanem egy beteg, akit már nagyon régóta a szigeten kezelnek, mert egy rettenetes tragédiában ő maga is rettenetes dolgokat követett el. Hadbírósági végzéssel utalták ide, és mindaz, amit a megelőző jelenetekben láttunk, csak az ő képzeletvilága volt, amelyet azért konstruált magának, hogy a valósággal ne kelljen szembenéznie.

A film ennél persze kicsit szövevényesebb, és a végkifejlet is tartogat meglepetést, viszont az a viselkedési minta, amely a sztori magját alkotja, azért magában is megdöbbentő. Engem például annyira megdöbbentett, hogy rögtön elkezdtem gondolkodni azon, hogy ennek milyen reális alapja lehet, mennyire valószínű, hogy ilyesmi megtörténjék a való életben is. Kérdésemet harmadéves pszichológia szakos lányommal is megosztottam, aki kiskorúságára, illetve egyetemi hallgatói státuszára hivatkozva kitért ugyan a szakvéleménye hivatalossá minősítése elő, ám mégis megerősített abban, amit én is gondoltam, az emberi önbecsapás távlatai beláthatatlanok. Nagyon durva elhárító mechanizmusokat már én is láttam, de ez azért azokon is túltesz, viszont hajlok rá, hogy még ennek a lehetősége sem puszta fikció. Ancsel Éva mondja, hogy az ember minden bűnt hajlandó elkövetni azért, hogy a bűnével ne kelljen szembenéznie, és ebben egész biztos, hogy nagyon sok igazság van. Azt hiszem, hogy ez az egyik legnagyobb bajunk. Sok elsőre nagyon nemesnek tűnő dologról derül ki, ha egy kicsit megkapargatjuk, hogy színtiszta pótcselekvés, és ez elég szomorú, és nem is tudom, hogyan lehet kivédeni. Talán meg kell próbálni kegyetlenül őszintének maradni magunkkal szemben. Egy tudott, beismert, elfogadott deviancia tulajdonképpen nem is deviancia, viszont mihelyt valamit letagadunk, az úgy szétszed minket, hogy a végén semmi sem marad a valódi életünkből.

A férfi léte a küzdés (levélrészlet)

Ami még nagyon fontos, és ami sokszor elsikkad manapság a nemi szerepekkel együtt (mert ugye emancipálódunk), hogy a férfi léte a küzdés. Gyönyörűen bemutatod az életeddel, azt mondom, minden férfinak tanulnia kéne Tőled, de vannak olyan pillanatok, amikor azt érzem, hogy visszarettensz, vagy úgy tekintesz erre a körülményre, mintha az valami természetellenes dolog lenne. Pedig nem az! Hasítani bele az éjszakába, persze, nem az igazságoddal, nem azzal a kis mákszemnyi igazsággal, amelyet már megtaláltál, mert az kutyafüle, hanem a Te személyes átalakulásoddal, a személyiségfejlődési stációk végigjárásával, azzal a tudattal, hogy kint pont attól lesz világosabb, ha Te bent kivilágosodsz úgy, hogy elszakadsz minden szűkösségtől, ideologikus önkorlátozástól, fészekmelegségtől, nyájszellemtől, azoktól az elvektől, amelyeknek eddigi életed során kényelemből behódoltál, ha egyre szabadabb és egyre inkább Te magad leszel, az, aki tényleg vagy, nem a különböző kivetítések, hanem a Te valódi önmagad, mert attól fog felragyogni Benned az a fény, amelynek elhozataláért a Teremtő ideküldött. Ez most lehet, hogy kicsit giccsesnek hangzik, de ebben a pillanatban nem jutnak jobb szavak eszembe. Nem kell letagadni azt, hogy kint nagy sötétség van, nem kell letagadni, hogy tőlünk, emberektől lett, és tudomásul kell venni, hogy szűnni is tőlünk tud, ha majd bennünk is szűnik, mert akkor egyre kevesebb utánpótlást kap a külső rossz a belsőtől. Tudom, hogy ezt lehet rosszul érteni, tudom, hogy kifordítva önmagából egyszerű köldöknézegetéssé is válhat, tudom, hogy ezt is egyensúlyba kell hozni más dolgokkal, tudom, de pont ez a küzdés, az egyensúlyok kiküzdése, azoknak az egyensúlyoknak a kiküzdése, amelyekről állíthatjuk, hogy most nem látszik, de azt semmiképpen sem, hogy by default nem is létezik, ahogy azt néhány fatálasan gondolkodó szélsőséges állítja, például a nyugati civilizációban felnőtt emberek 98%-a. Ez a küzdelem, amely formát ölt, és közeget talál minden praktikus napi küzdelemben, amely például az életben maradásért, az anyagiak megteremtéséért, vagy a szociális, társadalmi, környezeti problémák megoldásáért zajló küzdelemben is visszatükröződik, sőt amely mindig minden praktikus küzdelem belső lényege volt - még a háborúzásoké is - egy nagyon természetes dolog, és nagyon kötődik ahhoz, hogy férfiak vagyunk. A nőknek ugyanis egészen más a szerepük, helyük, de abba most nem megyek bele...