Szabad az ember?

Hát, nem igazán. Élete első pillanatától kezdve kompromisszumokat köt a túlélésért, eltanulja azokat a viselkedési mintákat, amelyek számára a biztonságot jelentik, életét közvetlenül érzékelhető szűk környezete értékítéletei és szabályai szerint rendezi be, szigorúan azokhoz idomul. Ennek a szabadsághoz, az ember növekedéséhez, kiteljesedéséhez, belső és személyes valóságának kibontakoztatásához nem sok köze van. Aztán eljön a kamaszkora, amikor mindenki lázadni kezd, de áttörő változást ezen a téren általában az sem hoz számára. Azért nem, mert a lázadásai is ugyanolyan programozottak, mint a beletörődései. Látszólag eltér a tanulttól, de az eltérésben maga az eltérés válik dominánssá, és nem az ő személyes, hozzáadott értéke. Folytatódik tehát az a kondicionálódási folyamat, amely sok-sok éven át nagyon keményen belemar belső lényébe, és közben e folyamat rá gyakorolt hatásai olyan erősen rögzülnek benne, hogy azoktól később még erős, tudatos figyelemmel is csak nagyon nehezen tud megszabadulni. Az áttörés akkor következhet be, amikor az ember mer külső kapcsolatain lazítani, és mer elindulni a saját magával és a világgal, a léttel való belső összefüggéseinek felfedezése felé. Ez az út nem könnyű, és az elért eredmények sem igazán mérhetőek. Soha senki nem fogja megmondani, hogy egy embernek mennyire sikerült függetlenné tennie magát közege meghatározó diktátumaitól, mert a látszat nagyon sokszor csal. Mindenki könnyedén becsaphatja magát, mindenki nagyon könnyen válhat idegen erők játékszerévé, még akkor is, sőt pláne akkor, ha közben nagyon szabadnak hiszi magát. Némi támpontot az egyensúly kérdés kegyetlenül őszinte megválaszolása jelenthet. Ne azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy egyensúly van-e Benned, mert nyilván nincs. Azt a kérdést tedd fel, hogy érzékelsz-e magadon olyan átalakulásokat, amelyek, lehet, hogy rettenetes viharokon át, de mégis egy kiegyensúlyozottabb létállapot felé visznek Téged. Ha igen, akkor talán elindultál már szabadságod felkutatásának útján, de ha nem, akkor még biztosan kötnek felesleges külsőségek. Olyan külső, formai dolgok, amelyeket egykor fontosnak hittél, és lehet, hogy akkor tényleg fontosak is voltak, de amelyek jelentősége fokozatosan csökken, és helyükbe más, tartalmibb szempontoknak kell lépniük. Ezen az átalakuláson mindenkinek, kivétel nélkül keresztül kell mennie. Ha nem tesz meg belőle semmit a halála pillanatáig, akkor ott sűrítve fogja átélni ezt a "borzasztó" szabadulást. Ám nem ez a cél, illetve ez csak egy elrettentő szélsőség. A cél az, hogy induljunk el minél hamarabb egy nagyon személyes, semmilyen szellemi áramlatra rá nem csimpaszkodó, fogalmakkal alig leírható, tágas horizontok meghódításán át az emberi szív mélységei felé vezető zarándoklatra. Erről az utazásról igazából csak dadogni, esetleg énekelni, táncolni lehet, de leginkább átélni kell azokban az eseményekben, amelyek életünk alakulását nap, mint nap keretezik. Az emberi kapcsolatainkban, alkotó tevékenységünkben, szemlélődésünkben, az érzéseinkben, a hangulatainkban, az örömeinkben, és a fájdalmainkban, a sikereinkben és a bukásainkban, abban, amit megcsinálunk, és abban, amit elmulasztunk, abban, amire nem volt módunk, és abban, amit megtehettünk volna, mindenben, amit életünk számlálhatatlanul sok perce adottságként elénk tesz, vagy korlátozottságként megvon tőlünk, mindenben, amit az esélyek meglebbentenek előttünk vagy az esélytelenségek köddé változtatnak, azokban a tapasztalatokban, amit a feltáruló lehetőségek és az ugyanolyan számban jelentkező lehetetlenségek között haladva nap, mint nap érnek minket.