A fogalomalkotásról (levélrészlet)

Évek óta küszködöm azzal, hogy feltárjam magamban életem legnagyobb ellentmondásait. Nem azért, hogy megoldjam azokat, hanem azért, hogy legalább tudjak róluk. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb ellentmondás pont a fogalomalkotáshoz kötődik, mely egyben az egész civilizáció alapproblémája is. Fogalomalkotás nélkül nem tudunk rendet tenni magunk körül, nem tudunk szabályszerűségeket kimondani, nincs kiszámíthatóság, és nincs technológiai fejlődés sem, vagyis életbevágóan fontos dolgok maradnának el, ám azt nagyon kevesen veszik észre, hogy közben rettenetes árat kell fizetnünk mindezekért, hiszen környezetünk és egymás konkrét, tapasztalati megismerése helyett olyan kapcsolatokat építünk ki, amely nem a dolgok és az emberek egyediségéhez, vagyis azok lényegi valóságához, hanem csak különféle kategóriákhoz, általánosításokhoz kötődnek. Az ember elkezd osztályozni, dobozolni, és pont ezáltal a legfontosabbról, a személyes összetevőről le kell mondania. Lesz egy képe az átlagemberről, vagy emberek bizonyos csoportjáról, a szőkékről, a barnákról, a fiatalokról, az idősekről, a diákokról, a dolgozókról, a művészekről, a politikusokról, az üzleteberekről, a magyarokról, a németekről, az arabokról, stb, stb, stb, ami nagyon jó, mert rögtön tehet megfigyeléseket, statisztikákat készíthet, elemezhet és az elemzésekből hasznos következtetéseket szűrhet le, ám ezzel párhuzamosan elveszíti érzékenységét a valódi, személyes megismerésre, hisz új típusú közelítéseiben immáron mindenkire csupán fogalmi szűrők alkalmazásával tud tekinteni, azt nézi, hogy melyik jelző stimmelhet az illetőre, és társát a jelzőben foglalt általánosítással, leegyszerűsítéssel azonosítja, nem pedig annak a személyes valóságnak a teljességével, amelyet ő valójában képvisel. Megfigyeléseink alapján különböző elvi modelleket tudunk felépíteni, és lehetőségünk van azok segítségével értelmezni a világot, és benne magunkat és a többi embert is, ám ezzel elvágjuk a valódi élethez vezető, illetve valódi kapcsolatot hordozó szálakat, mert többé már nem leszünk képesek jelen lenni a másik ember valóságában, sőt a sajátunkéban sem, közénk és a valóság közé egy önkényesen kiválasztott fogalmi sík függönye kerül, és ez a függöny kiszűr egy csomó dimenziót, illetve csak nézőpontfüggő síkvetületeket enged át, amely a gondolkodásunkat, a szemléletünket, az eszmélésünket is egysíkúvá teszi, és ennek folyományaként minket  magunkat is kilapít. A tágasságra, az egyensúlyra, a sokirányúságra, az összetettségre való fogékonyságot elveszítjük, és ezzel párhuzamosan életintenzitásunk is lecsökken, sőt előbb-utóbb, de nem is nagyon sokára egy halott, steril, a valósággal semmi lényegi kapcsolatot nem játszó közeg fogja helyettesíteni a világot számunkra. Egyébként ezt a virtuális jelleget nagyon jól megfigyelhetjük számos századunkban feltűnő szélsőséges jelenségben, amelyekre jó példa az interneten terjedő virtuális kapcsolatteremtés, például a blogolás...