A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az ember fiának nincs hova fejét lehajtania

Az alkotó számára a legnagyobb kihívást az alkotás folyamatából való kilépés jelenti. Nagyon nehéz azt mondani, hogy akkor most nem foglalkozom vele tovább, és menjen, tűnjön el, ha az a sorsa. Nagyon nehéz önként elhagyni azt a biztonságot, amelyet a műhely konkrétsága ad, mégis végtelenül szükséges, hisz  anélkül az alkotás előbb-utóbb levegőtlenné, nehézzé, fáradttá válik. Nincs az életünknek egyetlen területe sem, amelyhez, mint házhoz, otthonhoz ragaszkodhatnánk, minden esetleges, mulandó, minden olyan, hogy ma még itt van, de holnap talán már nem lesz, és jobb, ha már ma, előre beletörődnünk abba, hogy ha valóban úgy alakul, akkor az a nemlét lesz a jó és helyénvaló következő állapot. Ha az ember nem akar megragadni, bebetonozódni egy adott síkon, nem akar statikussá, önzővé és egyre inkább maga körül bolyongóvá válni, ha akar mindig továbblépni, akar mind teljesebben belemenni a létezés teljességébe, a tűzbe, az izzásba, akkor egyszerűen nincs más lehetősége, mint elengedni mindent, amit ma a kezében tart, és őszinte kiváncsisággal, őszinte kalandvággyal várni, hogy mit hoz a holnap.