Személyesség

Szeretném megőrizni életem markáns személyességét, nem akarok szellemi áramlatként azonosítható erővonalnyalábok irányába beállni. Ez nem azt jelenti, hogy a szellemi áramlatokból nem lehet tanulni, hanem azt, hogy azok közül egyik sem válhat egyeduralkodóvá rajtam. Ha én zászló volnék, sohasem lobognék, mindenféle szélnek haragosa volnék, akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, nem lennék játéka semmiféle szélnek - énekelte Koncz Zsuzsa a színpadon, énekelte édesapám az erdőben, és énekelem Vele együtt én is a tűz mellett, mert melegedni kell és nem háborúzni.

A pillanatok értéke

Minden pillanat abban való tudatos jelenlétünk által válik értékessé.

Üzenetek

Az élet legtöbb pillanata (de lehet, hogy az összes) nagy teljességben élhető, csak általában hiányzik belőlünk az az alázat, amely ezt lehetővé tenné. Próbáld meg mégis nagy figyelemmel szemlélni mindazt, ami Benned és körülötted lejátszódik, ugyanis minden történésben üzenet van, sőt az üzenet a történés fő mozgatója. Ha ezeket az üzeneteket megérted, akkor benne maradsz az élet sodrában, ha viszont engeded, hogy félelem uralkodjon Rajtad, ha eltakarod a szemedet és betapasztod a füledet, akkor a Neked szánt idő is Nélküled, terméketlenül fog eltelni.

A szabadság nehéz

A szabadság nehéz. Azért nehéz, mert magában nem is létezik. (Nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy a szabadsághősök mekkora zsarnokok is egyben...) Persze, ebben nincs semmi meglepő, mert aki emberek között él, arra hat a másik, és akire hat a másik, az nem szabad. De ez nem baj, mert az embernek nem is kell szabadnak lennie. Az embernek törekednie kell arra, hogy szabad legyen, de ne higgye, hogy már elért oda, ahová tart, sőt azt se biztos, hogy valaha is el fog. És ez a törekvés nem azt jelenti, hogy függetlenítse magát a másiktól, hanem azt, hogy lássa meg benne is saját magát. Mert minden emberi kapcsolat tükröt tart, és aki nem akar belenézni a tükrökbe, az soha sem fogja megérteni, hogy ki is ő tulajdonképpen. Mert a szabadság nem akkor kezdődik, amikor elfordulok a felkavaró képektől, hiszen megtehetem, hanem akkor, amikor szembenézek velük, pedig megtehetném az ellenkezőjét is. A szabadság bizonyos külső körülményeit megteremteni egész más és sokkal könnyebb, mint szabaddá válni, pedig a második lenne a fontosabb. Viszont arra egy élet is kevés. Vagy - legjobb esetben - éppen, hogy elég rá.

Mért kell?

Mért kell egyértelművé tenni?
Mért nem lehet azt mondani,
Hogy fellelhető benne minden
A gyűlölettől az önfeláldozásig?

Mért nem lehet azt mondani, hogy bármit tekintesz,
Az csak ellentétével együtt létezik?
Mért csapnak be minket?
Mért mondják nekünk,
Hogy van fix pont magunkon kívül is?
Nézz hát ide! Ez milyen? Ugyanolyan, mint a másik?

Nem vagyok vallásos

Nem vagyok vallásos, mert nem hiszek egyetlen szavakkal kimondható, dogmákkal meghatározható, rituálékkal ábrázolható Isten létezésében sem. Ahogy egy ujj mutathat egy csillagra, úgy egy vallás is - ezer más dologhoz hasonlóan - mutathat a mindenség egy pontjára, és így közvetve magára a mindenségre is, de mihelyt túl nagy szerepet tulajdonít magának ebben a mutatásban, kifordul a természetes rendből, mert magára tereli, vagyis pont onnan vonja el a figyelmet, ahová irányítania kéne. Ha ezzel az aránytalansággal terhelődik, többé nem a személyes minden nagyszerű teljességéről fog szólni, hanem az ember szűkkeblűségéről csupán. Számomra az a hiteles vallásos ember, aki vallásosságát nem értékeli túl, tulajdonképpen esetlegességnek, lényegtelen körülménynek tekinti, tisztában van azzal, hogy számtalan út vezet fel ugyanarra a hegyre, és tudja, hogy a kibontakozás folyamatában minden utat be kell járni, sőt még azt is, hogy az utak nem formalizálható személyes összetevője is nagyon fontos. Ezért aztán nagy tisztelettel tekint mindenki szabadságára, és örömét leli mások kezdeményezéseiben függetlenül attól, hogy azok mennyire csengenek össze a sajátjaival.

Nem halálosan biztos

Nem halálosan biztos. Életesen bizonytalan.

Nem vagyunk bátrak

Nem vagyunk bátrak, de majd azok leszünk. Egyszerűen azért, mert nincs más választásunk. Az élet nem fogja hagyni, hogy ne váljunk hősökké. Eddig még senkinek se hagyta.

Az önszeretetről

Az önszeretet borzasztóan fontos, általában mégis nagyon nehezen jutunk el odáig, hogy önmagunkhoz valódi szeretettel közeledjünk. Pedig a főparancs is épít rá, hiszen azt kéri, hogy önmagunkként szeressük a másik embert, vagyis úgy, mintha ő is mi volnánk. Jó, ez rendben van, de közben mit teszünk magunkért? Azt adjuk-e magunknak, ami jó nekünk, vagy azt, amit mások jónak mondanak? Feltesszük-e egyáltalán a kérdést, hogy mit szeretnénk mi legbelül, mi az életünk legtitkosabb, legszemélyesebb vágya, vagy keresünk egy külső szemlélőt, és az ő "segítségéhez" folyamodunk. Nagyon szomorú dolognak tartom, hogy külső céljainkra való törekvéseink sokszor minden figyelmünket elvonják rólunk magunkról, arról az egyedi és megismételhetetlen személyességről, amelynek mi magunk vagyunk hordozói (sőt még inkább ápolóivá kéne válnunk), és arról az útról, amelyen járva ezt az egyedi és megismételhetetlen személyiséget egy kicsit jobban megérthetnénk és kibontakoztathatnánk. És ettől aztán minden légüres térbe kerül. Hiszen hogyan közelíthetnénk másokhoz, ha közben nem kerülünk közelebb saját magunkhoz sem, ha nem válunk hitelesebb, tudatosabb, ön-azonosabb létezőkké. Kimondva-kimondatlanul sokan építenek arra a teljesen alaptalan feltételezésre, hogy ők maguk már készen vannak, nekik magukkal már semmi dolguk sincs, és csak a külvilágban vannak megoldatlan problémák. A valós arányok viszont ennek az ellenkezőjét mutatják, és azt mondják, hogy minden megoldásnak legalább akkora hozadéka van belül, mint kívül. Nem csak az érték, hogy a másik jobban fogja érezni magát tőlem, legalább annyira fontos az is, hogy amin közben én keresztül megyek, az engem magamat is átalakít. A kettő elválaszthatatlan egymástól, ám a másodikról alig esik szó. Sehol nem beszélnek róla, és ez nagyon szomorú. Mindenki jótékonykodik, de valójában senki sem akarja megérteni, hogy tulajdonképpen mit is csinál. Mindenki felépít magának egy gyönyörű színpadot, de kevesen merészkednek be a kulisszák mögé. És így nem tud megváltozni semmi, mert az egész mesterséges, csinált, művi. Az ember előtt nem az a kihívás áll, hogy hogyan oldja meg a világ baját, hanem az, hogy hol és hogyan keressen gyógyulást a sajátjára. Vagy még jobban mondva az, hogy a két látszólag különböző irányú baj egy tőről fakadását megértse, felismerje, hogy magában is pont ugyanazokat a töréseket hordozza, amelyeket a körülötte lévő világban megfigyel, és a gyógyulást is együtt és egyformán keresse a kettőre.

Nevezheted...

Nevezheted a végtelen istennek, nevezheted életed személyes tágasságának, nevezheted önmagad legtermészetesebb belső valóságának, a lényeg, hogy szolgáld Őt egyre figyelmesebben és egyre éberebb tudatossággal. Soha ne elégedj meg azokkal a képekkel, amelyeket mások vagy Te magad vetítesz róla, mindig nézz a projekciók mögé, mindig láss meg valamit abból a többől, amit az aktuálisan bevillanó kép még nem mutat. Ez nagyon fontos, talán a legfontosabb. Mert az életed ettől lesz örök változás, alakulás vagyis fejlődés, ettől tud kimozdulni a zárt eszmerendszerekben való reménytelen körözés állapotából. Magad és mások számára is annyit élsz, amennyi időt így, ebben a nyitottságban igyekszel eltölteni, amennyit a határtalan világból gazdagságának nagyszerűségét ízlelgetve befogadsz...

Mi emberek...

Mi emberek elég egyformák vagyunk, megdöbbentő, hogy mennyire, csak az a szint, ahol ez az egyformaság láthatóvá, tapinthatóvá válik nagyon mélyre van temetve bennünk, és nagyon-nagyon nehezen jutunk el oda. Mert ahhoz mindenkinek a maga személyes valóságát kéne vállalnia, és nem azokat a külső mechanizmusokat, amelyeket azért szedett magára, hogy ne kelljen szembesülnie saját belső szerencsétlenségével. Az élet legnehezebb váltása pont az a fordulat, amellyel az ember elvállalja a maga útját, egyedül neki szánt sorsát tudva, hogy ezzel adja a legtöbbet az őt körülvevő közösségnek is. Ez Ancsel Éva, amikor azt mondja, hogy "Felnőtt az, aki nem kér kegyelmet!", ez az, amit Hamvas Béla turbának nevez, ez Odüsszeusz utazása, ez Dante pokoljárása, ez Keresztes Szent Jánosnál a lélek sötét éjszakája, és ez Jézusnál az, hogy "Atyám a kezedbe ajánlom a lelkemet!" Lehetne sorolni sokáig a példákat, hiszen körülöttünk is számtalan felbukkan...

Nincs közösségibb tett

Nincsen közösségibb tett, mint a belső hang, a legmélyebb, legszemélyesebb valónkból feltörő indíttatás követése, melyet a közösség soha sem díjaz, mindig pejoratív értelmű individualitásnak bélyegez, viszont gyümölcseit mindig befogadja, beépíti magába mégis, mert továbbmozdulása nem is képzelhető el máshogyan, mint azoknak az impulzusoknak a hatására, amelyeket az egyéntől kap. (Jól látszik ez a történelmet meghatározó valamennyi egyéni közreműködéseken, legyenek azok egész világon elhíresülők, vagy csak igen szűk nyilvánosság elé kerülők.) Fejlesszük tehát belső érzékenységünket minden különösebb bűntudat nélkül, és biztosítsunk mások számára is olyan közeget, amelyben belső hallásuk tisztulhat, élesedhet, önállóságuk, egyéni felelősségérzetük növekedhet, és egyre felnőttebb, szabadabb emberekké válhatnak...

Levél a szabadságról

A címzett eredeti nevét természetesen megváltoztattam...

Tudod, Ági, nem is lehet nagyon mást csinálni, mint kínlódni vele egy életen át. Gyönyörű példát hoztál, és az az érzésem, hogy ezzel még elleszel egy ideig, mint ahogy mindenki más is a hasonló helyzeteivel. Mert az nem megoldás, hogy Téged zavar a meccs a TV-ben (engem is zavarna), de lenyeled, viszont az sem megoldás, hogy kerek perec kijelented a vacsora közbeni meccsnézés lehetetlenségét. Hiszen az utóbbival megkötöd a másikat, illetve visszaélsz azzal, hogy a kedvedért úgyis meg fogja tenni. Nem feltétlenül azért, mert annyira szeret Téged, hanem azért, mert még nem szeret eléggé, és ezért inkább elvállalja az elnyomott fél szerepét, hogy elkerüljön egy konfliktust, viszont ezt nagy valószínűséggel még magának sem fogja bevallani, amitől az egész leszáll a szíve mélyére, és onnantól kezdve egy olyan időzített bombává válik, amelynek a robbanásán egyszer majd lehet csodálkozni, illetve akkor majd nagyon el kell gondolkodni azon, hogy a csodálkozás mellett lehet-e csinálni bármi mást is. Nem a levegőbe beszélek, rettenetes tanulságok kárán tanultam meg valamit ebből, nekem eddig már legalább két ilyen bomba robbant az életemben, én egy olyan roncs ember vagyok, hogy arról Neked fogalmad sincs, mindazonáltal teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ezt az utat mindenkinek magának kell végigjárnia, vagyis nem sok értelme van erről levelet írni. Mégis azt mondom, próbálj minél több szabadságot adni azoknak, akikhez közel sodor az élet. Gyönyörű a tékozló fiú példabeszéde, az atya szeretete benne a példa, aki nagyon világosan látta, hogy mi fog történni a fiával, de tudta mégis, hogy muszáj elengednie, mert amit az ember nem a saját bőrén tanul meg, azt lényegében nem tanulja meg, és aki mást állít az egyszerűen hazudik. Elengedni, de nem úgy, hogy semmi közöm sincs hozzá, hanem úgy, hogy minden nap a határt kémlelem, hogy jaj, jön-e már vissza, na, ez a művészet, illetve ez ér valamit, mert a többi csak halandzsa. Annyira kéne mindannyiunknak ez a szabad szeretet, amelyről annyit beszélnek, a virág, amelynek nem lehet kihajtogatni a szirmait, a lepke, amelynek az átalakulását nem lehet siettetni, a gyümölcs, amelyiket nem lehet infra lámpával idő előtt megérlelni, ha ettél üvegházi paradicsomot és szántóföldit is, tudod, hogy miről beszélek, ha ettél gyors érlelésű felvágottat és hagyományos érlelésűt is, tudod, hogy miről beszélek, a természet tele van analógiákkal, csak nem értjük meg, mert nem akarjuk megérteni, mert mi sem kaptuk meg ezt a szabadságot, és ahelyett, hogy bevallanánk, hogy mennyire hiányzott és hiányzik nekünk, inkább nekimegyünk a másiknak, amikor mi kerülünk a legkisebb hatalmi pozícióba vele szemben, és máris elkezdjük rángatni, hogy kicsit kompenzáljuk rajta azokat a régi sérüléseket, amelyeket mi szenvedtünk el, ahelyett, hogy megbocsájtanánk mindenkinek, aki bántott minket az ő saját sérülései nem feldogozottságából fakadó viselkedésével. 53 éves vagyok, és csak az elmúlt években jutottam el odáig, hogy világosan kimondjam, szüleim korlátozásai, és az én nagyrészt természetes meghunyászkodásom előttük milyen rettenetes fájdalmakat halmozott fel bennem, és ott van a húgom, aki tőlem teljesen függetlenül jutott el a maga hasonló értelmű felismerésére szinte ugyanakkor, amikor én. És ez nem azért lehetett így, mert a mi szüleink speciálisan zsarnokok voltak, most már világosan látom, hogy ugyanezeket a sérüléseket a gyerekek a családok túlnyomó többségében elszenvedik, mert a gyermek gyenge, borzasztóan kiszolgáltatott helyzetben van a szüleivel szemben, és ezért behódol, hiszen mi mást is tehetne, és a szülők ezzel kegyetlenül visszaélnek anélkül, hogy erről tulajdonképpen a legcsekélyebb fogalmuk lenne, hiszen az egész szinte teljesen tudat alatt játszódik le nem csak a gyerekben, hanem a szülőben is. Igen, KEGYETLENÜL visszaélnek, és akkor még gyenge szót használtam... (Én is visszaéltem vele számtalanszor.) Aztán jönnek a vallások, a különböző ideológiák mozgalmai, akik ugyanilyen kegyetlenül viselkednek, és szereznek híveket maguknak, mert képtelenek azt mondani, hogy Te, Teleki Ági, úgy vagy valaki, ahogy a Jóisten megteremtett Téged, és lehet, hogy tudunk Neked mondani Neked pár okosságot, de egyébként békén hagyunk, menj, fedezd fel magadat, és a magad csodálatos összetettségét, amelyet Nálad jobban soha senki sem fog megérteni, mert szeretünk és ezért természetesen elengedünk Téged... Nem kell vasárnap misére menni, nem kell gyónni, ezek lehetőségek, megadjuk Neked, ha akarod, de nem attól leszel jó vagy rossz, hogy élsz-e velük vagy sem, hanem attól, hogy mersz-e jelen lenni a saját életedben külső befolyásoltságok nélkül, a kínálkozó fészekmelegségek hamis alkuit is elutasítva, és mersz-e menni a személyes kibontakozásod útján, azon az úton, amely csak a Tiéd, és senki másé.

Köszönöm az őszinte soraidat, nagyon megható, hogy leírtad, most pedig menj, és fedezz fel mindent, főleg magadat a sok sikerülő és a sok nem sikerülő dologban, legyen vacsora meccs-csel és legyen meccs nélkül is kellő számban, illetve oldódjon meg minden konfliktus köztetek a kölcsönös bizalom jegyében. Nem feltétlenül hamar, de feltétlenül tisztán és tükör előtt is vállalhatóan. Nem lesz könnyű életed, de az élet nem arra van, hogy könnyű legyen, aki az ellenkezőjét hiszi, az - sajnos - félreért mindent...

Nem nagyon könnyű

Nem nagyon könnyű az embernek szerethetővé válni...
Ó, Te oly sokat ünnepelt Szabadság, mért nem tudsz
Legalább egy kis időre békén hagyni minket?

Mért kell folyton magunknak érvényt szerezni
Érvénytelen érvelések hosszú során végigvonulva?
Mért kell mindig kiásott csatabárdokkal hadonászni pont úgy,
Ahogy az indiánok hadonásztak velük réges-régen,
Akkor, amikor még nem tettük őket tönkre?

Majd szólj, ha találtál pár használható linket!

A Jóisten szabadsága (levélrészlet)

Igen, a Jóisten szabadsága! Nagyon jó, hogy ezt mondod! Bárcsak megadnánk egymásnak a tizedét annak a szabadságnak, amelyet a Jóisten ad nekünk, és amelyből mi a magunk számára is csak foszlányokat vagyunk hajlandóak felfogni. Annyira kéne ezt érteni, annyira kéne engedni, hogy mindenki ott nőjön, ahol tud, és nem kéne senkit sem elrángatni oda, ahol valaki más miatt mi érezzük egyedül magunkat...

A hazugság hidakat

A kényeztető hatalom melegségről önként lemondok,
A hazugság hidakat magam körül mind felégetem

Odútlan, űzött vad szeretnék lenni,
Identitás biztonságokra többé nem vadászom,
A közös préda most már legyen másé,
Nekem nem kell a közös tetem

A hibáink...

A hibáink sokkal kevésbé kártékonyak, mint az a gőg és elbizakodottság, amely akkor uralkodna el rajtunk, ha sohasem hibáznánk...

Kiegyensúlyozni

Nagyon egyszerű úgy élni, hogy az ember alapból kiszortíroz egy csomó mindent, és csak a maradékkal gazdálkodik. Nagyon egyszerű, ám nem jó, mert nem ez a feladat. A feladat az, hogy a lehető legtöbb összetevőt megtartsuk, viszont közben próbáljuk meg azokat egyensúlyba hozni, próbáljuk megtalálni mindegyiknek a helyét és a szerepét az életünkben. A leszűkítések, a kizárások mindig megterhelik az embert és mindig aránytalanságokhoz vezetnek. Egyensúlyt viszont a szintézisek teremtenek, hiszen semmi sem önmagában rossz, hiszen minden csak mással való kapcsolataiban válhat rosszá, ha nem a helyén jelentkezik, vagy nem a neki szánt szerepet tölti be. Valamit rossznak mondani, ez nem más, mint elismerni, hogy nem akarjuk azt a dolgot a helyére kísérni, nem vállaljuk az ahhoz szükséges erőfeszítést, valamit rossznak mondani, ez annak a kijelentése, hogy nincs bennünk elég bátorság, hogy szembenézzünk vele, és saját kiegyensúlyozódásunk folyamatába bevonjuk.

A leszűkítő gondolkodások ellen

Minden világképnek, eszmerendszernek, minden leszűkítő gondolkodásnak megvan az az "áldásos" hatása, hogy az embert valamilyen biztonsággal (illetve a biztonság illúziójával) ruházza fel, amelytől ő egy szellemi komfortérzet állapotába kerül. Úgy érzi, hogy tudja a megoldást, uralja a helyzetet, úgy érzi, hogy onnantól kezdve nincs más dolga, mint az, hogy másokkal is megértesse igazát, és így aztán végül minden el lesz intézve. Csábító a felvilágosultságnak ez a foka, viszont van benne egy óriási csapda. Az, hogy leszűkítései pont önmaga gyógyulása, arányosodása, kiegyensúlyozódása, fejlődése, kibontakozása elől zárják el őt. Mert a fent említett komfortérzet és a személyiség fejlődése együtt nem lehetséges. A szellemi komfortérzetben az ember ugyanis - akár beismeri, akár nem - azzal van elfoglalva, hogy helyzetét fenntartsa, vagyis elkezd szelektálni, és minden olyan impulzust elfogad, amely állapotában megerősíti őt, miközben minden olyan impulzust, amely a kétely legcsekélyebb magját ültetné el benne, szinte zsigerből elutasít. És ebben nem az a legnagyobb baj, hogy a kívülről jövő impulzusokkal bánik így, hanem az, hogy saját belső utalásaival sem tesz másképp. A baj az, hogy tulajdonképpen saját magát nyomorítja meg azáltal, hogy elnyomja saját lelkivilága, pszichéje nyújtózkodó, mindent megérteni, mindent befogadni, gyógyulni, kiteljesedni vágyó törekvéseit. Pedig az ilyen elnyomások magukban hordozzák büntetésüket, és előbb-utóbb nagyon súlyosan visszaütnek. Az emberi természetet képtelenség bezárni a négy fal közé, és aki mégis megpróbálkozik vele, az kísérletéért nagy árat lesz kénytelen fizetni. Annak a (hamis) biztonságérzetnek a "kényelme", amelyet a leszűkítő gondolkodások adnak, nem összemérhető azzal a kárral, amelyet leszűkítéseiben az ember saját tiszta, gyermeki, kibontakozni vágyó lényének, személyes valóságának okoz. Azok a tettek, amelyeket az ember egy leszűkítés szempontrendszere szerint jónak ítélhet meg, nem kompenzálják azokat a bűnöket, amellyel ugyanaz az ember tulajdonképpen önmaga ellen fordul, hiszen miközben "jót tesz", saját személyiségének gazdagsága, összetettsége ellen hatalmasat vét, gyermeki önmaga legvalódibb vágyai, kívánságai elől minden utat elzár. Mindannyiunkban ott van a farizeus, aki szeretne villogni a jóságával, viszont mindannyiunknak azt kell mondanom, hogy a tékozló fiú bűnös útkeresése sokkal üdvösebb és termőbb, mint az a jóság, amellyel a bátyja büszkélkedik. Mert az első mert elindulni egy fejlődés felé, a másik pedig még azt sem fogta fel, hogy neki is van fejlődni valója. Engedjük az embereket elindulni tékozolni, hisz az Atya ebben a példabeszédben világosan elmagyarázta, hogy ez az egyetlen értelmes lehetőség, sőt engedjük saját magunk kitörni, poklot járni vágyó személyiségét is szabadon, hogy megtalálja valódi, egyedi és semmi mással nem helyettesíthető küldetését. Ha állandóan azzal vagyunk elfoglalva, hogy bizonyos leszűkítések szempontjai szerint jók legyünk, akkor soha nem fogunk elindulni a saját utunkon, soha nem fogunk tapasztalatokat szerezni, tapasztalatok híján pedig soha nem tud kifejlődni bennünk az a tudatosság sem, amely majd visszavezet minket az Atya örömébe. Úgy fogjuk leélni az életünket, hogy valódi személyiségünk csonthéja szorításából nem tört ki soha, nem fejlődött fává, ott aszódik szét bezárva, ahol megszületett, mert minden, különösen pedig a saját kis igazságmorzsánk, meg az abból fakadó "könnyebbség" fontosabb volt nekünk annál, mint hogy életet adjunk. Magunknak és mindenki másnak is.