Az önszeretetről

Az önszeretet borzasztóan fontos, általában mégis nagyon nehezen jutunk el odáig, hogy önmagunkhoz valódi szeretettel közeledjünk. Pedig a főparancs is épít rá, hiszen azt kéri, hogy önmagunkként szeressük a másik embert, vagyis úgy, mintha ő is mi volnánk. Jó, ez rendben van, de közben mit teszünk magunkért? Azt adjuk-e magunknak, ami jó nekünk, vagy azt, amit mások jónak mondanak? Feltesszük-e egyáltalán a kérdést, hogy mit szeretnénk mi legbelül, mi az életünk legtitkosabb, legszemélyesebb vágya, vagy keresünk egy külső szemlélőt, és az ő "segítségéhez" folyamodunk. Nagyon szomorú dolognak tartom, hogy külső céljainkra való törekvéseink sokszor minden figyelmünket elvonják rólunk magunkról, arról az egyedi és megismételhetetlen személyességről, amelynek mi magunk vagyunk hordozói (sőt még inkább ápolóivá kéne válnunk), és arról az útról, amelyen járva ezt az egyedi és megismételhetetlen személyiséget egy kicsit jobban megérthetnénk és kibontakoztathatnánk. És ettől aztán minden légüres térbe kerül. Hiszen hogyan közelíthetnénk másokhoz, ha közben nem kerülünk közelebb saját magunkhoz sem, ha nem válunk hitelesebb, tudatosabb, ön-azonosabb létezőkké. Kimondva-kimondatlanul sokan építenek arra a teljesen alaptalan feltételezésre, hogy ők maguk már készen vannak, nekik magukkal már semmi dolguk sincs, és csak a külvilágban vannak megoldatlan problémák. A valós arányok viszont ennek az ellenkezőjét mutatják, és azt mondják, hogy minden megoldásnak legalább akkora hozadéka van belül, mint kívül. Nem csak az érték, hogy a másik jobban fogja érezni magát tőlem, legalább annyira fontos az is, hogy amin közben én keresztül megyek, az engem magamat is átalakít. A kettő elválaszthatatlan egymástól, ám a másodikról alig esik szó. Sehol nem beszélnek róla, és ez nagyon szomorú. Mindenki jótékonykodik, de valójában senki sem akarja megérteni, hogy tulajdonképpen mit is csinál. Mindenki felépít magának egy gyönyörű színpadot, de kevesen merészkednek be a kulisszák mögé. És így nem tud megváltozni semmi, mert az egész mesterséges, csinált, művi. Az ember előtt nem az a kihívás áll, hogy hogyan oldja meg a világ baját, hanem az, hogy hol és hogyan keressen gyógyulást a sajátjára. Vagy még jobban mondva az, hogy a két látszólag különböző irányú baj egy tőről fakadását megértse, felismerje, hogy magában is pont ugyanazokat a töréseket hordozza, amelyeket a körülötte lévő világban megfigyel, és a gyógyulást is együtt és egyformán keresse a kettőre.