A leszűkítő gondolkodások ellen

Minden világképnek, eszmerendszernek, minden leszűkítő gondolkodásnak megvan az az "áldásos" hatása, hogy az embert valamilyen biztonsággal (illetve a biztonság illúziójával) ruházza fel, amelytől ő egy szellemi komfortérzet állapotába kerül. Úgy érzi, hogy tudja a megoldást, uralja a helyzetet, úgy érzi, hogy onnantól kezdve nincs más dolga, mint az, hogy másokkal is megértesse igazát, és így aztán végül minden el lesz intézve. Csábító a felvilágosultságnak ez a foka, viszont van benne egy óriási csapda. Az, hogy leszűkítései pont önmaga gyógyulása, arányosodása, kiegyensúlyozódása, fejlődése, kibontakozása elől zárják el őt. Mert a fent említett komfortérzet és a személyiség fejlődése együtt nem lehetséges. A szellemi komfortérzetben az ember ugyanis - akár beismeri, akár nem - azzal van elfoglalva, hogy helyzetét fenntartsa, vagyis elkezd szelektálni, és minden olyan impulzust elfogad, amely állapotában megerősíti őt, miközben minden olyan impulzust, amely a kétely legcsekélyebb magját ültetné el benne, szinte zsigerből elutasít. És ebben nem az a legnagyobb baj, hogy a kívülről jövő impulzusokkal bánik így, hanem az, hogy saját belső utalásaival sem tesz másképp. A baj az, hogy tulajdonképpen saját magát nyomorítja meg azáltal, hogy elnyomja saját lelkivilága, pszichéje nyújtózkodó, mindent megérteni, mindent befogadni, gyógyulni, kiteljesedni vágyó törekvéseit. Pedig az ilyen elnyomások magukban hordozzák büntetésüket, és előbb-utóbb nagyon súlyosan visszaütnek. Az emberi természetet képtelenség bezárni a négy fal közé, és aki mégis megpróbálkozik vele, az kísérletéért nagy árat lesz kénytelen fizetni. Annak a (hamis) biztonságérzetnek a "kényelme", amelyet a leszűkítő gondolkodások adnak, nem összemérhető azzal a kárral, amelyet leszűkítéseiben az ember saját tiszta, gyermeki, kibontakozni vágyó lényének, személyes valóságának okoz. Azok a tettek, amelyeket az ember egy leszűkítés szempontrendszere szerint jónak ítélhet meg, nem kompenzálják azokat a bűnöket, amellyel ugyanaz az ember tulajdonképpen önmaga ellen fordul, hiszen miközben "jót tesz", saját személyiségének gazdagsága, összetettsége ellen hatalmasat vét, gyermeki önmaga legvalódibb vágyai, kívánságai elől minden utat elzár. Mindannyiunkban ott van a farizeus, aki szeretne villogni a jóságával, viszont mindannyiunknak azt kell mondanom, hogy a tékozló fiú bűnös útkeresése sokkal üdvösebb és termőbb, mint az a jóság, amellyel a bátyja büszkélkedik. Mert az első mert elindulni egy fejlődés felé, a másik pedig még azt sem fogta fel, hogy neki is van fejlődni valója. Engedjük az embereket elindulni tékozolni, hisz az Atya ebben a példabeszédben világosan elmagyarázta, hogy ez az egyetlen értelmes lehetőség, sőt engedjük saját magunk kitörni, poklot járni vágyó személyiségét is szabadon, hogy megtalálja valódi, egyedi és semmi mással nem helyettesíthető küldetését. Ha állandóan azzal vagyunk elfoglalva, hogy bizonyos leszűkítések szempontjai szerint jók legyünk, akkor soha nem fogunk elindulni a saját utunkon, soha nem fogunk tapasztalatokat szerezni, tapasztalatok híján pedig soha nem tud kifejlődni bennünk az a tudatosság sem, amely majd visszavezet minket az Atya örömébe. Úgy fogjuk leélni az életünket, hogy valódi személyiségünk csonthéja szorításából nem tört ki soha, nem fejlődött fává, ott aszódik szét bezárva, ahol megszületett, mert minden, különösen pedig a saját kis igazságmorzsánk, meg az abból fakadó "könnyebbség" fontosabb volt nekünk annál, mint hogy életet adjunk. Magunknak és mindenki másnak is.