A magány szörnyű

A magány szörnyű,
Még az egyedüllét is éget,
De szeretni valakit csak akkor tudsz,
Amikor már nincs rá szükséged

Az emberben erő van

Az emberben erő van,
Az erőben fájdalom,
A fájdalomban béklyó,
A béklyóban pedig szabadulás

Belül legyen

Belül legyen erő, belül legyen tartás! Egyedül arra figyelj, hogy ott bent, Benned, lényed legmélyén legyen elég odaszánás, és aztán gyönyörködj abban, hogy az a belső erő hogyan tesz rendet léted kijjebb lévő területein, hogyan old fel minden felesleges feszültséget kint, és hogyan teremt egyensúlyt, békét és szépséget Körülötted jóformán a Te saját beavatkozásod nélkül...

Újabb impulzus (levélrészlet)

Nyilván hiányzik az eredeti levél, amelyre ez válasz, de nem tehetek róla, a lényege azért így is kiviláglik. Nem akarom átírni, részben azért, mert nincs rá időm, részben pedig azért, mert veszítene a lendültéből...

A kelet-nyugat (Európa-USA kontra Oroszország) és az észak-dél (fejlett országok kontra  fejlődő országok) erőjátékok évszázadok óta tartanak (miközben az arányok folyton változnak), és mint minden konfliktusban, ezekben sincs egyszemélyes felelős, viszont az erősebbnek kéne több belátással rendelkeznie mégis. Az orosz maci és az iszlám állam se maguktól lettek, azok létrejöttében a "fejlett" nyugat kapzsiságának óriási része van, és ezt végre meg kéne értenie mindenkinek. Mint ahogy meg kéne érteni azt is, hogy a fejlett országok vívmányai nem igazolhatják azt a mérhetetlen pusztítást, amelynek árán ezek a vívmányok lettek. Ugyanis a vívmányok lehettek volna pusztítások nélkül is. Azok az ellentmondások, amelyek idemennek vissza a modern élet szinte minden jelenségében megfigyelhetők. Olyan MRI készülékeink vannak, amelyek hajszálpontos diagnózist készítenek a legkisebb sejtünkről is, de az orvosi ellátásban mégis alapvető lyukak vannak. A könyökömet úgy összerakta az orvos, hogy a bal karom most már jobb, mint a másik, amelyik nem tört el, de édesapám nem kapja meg azt a nagyon egyszerű ellátást sem, ami egyértelműen járna neki, ha másnak például jár a CT. Olyan telekommunikációs eszközeink vannak, hogy elájulsz tőle, de lassan nincs időnk arra, hogy leüljünk egy asztal mellé beszélgetni. Mindent leírhatunk a világhálón, de talán még soha sem éreztük magunkat ennyire idegennek a Földön. És még sorolhatnám...

A menekült kérdésben egy csomó minden kiforratlan, mért ne lenne az, de egy dolgot, szerintem, nem lehet megkerülni. Hogy ez megint egy olyan impulzus kívülről, mondjuk az ötszázadik az elmúlt fél évezred során, amelyen lassan el kéne gondolkodni kicsit. Mert az európai gyökerű civilizáció egy dolgot nem tehet meg büntetlenül, azt, hogy az összes többit levegőnek nézi. Eddig ugyanis ezt csinálta. Ez nem más, mint egy olyan őrült fantazma, amely eszkalálódó válságokba, rosszabb esetben világégésbe fog torkolni, jobb esetben pedig oda, hogy az arabok vagy a kínaik vagy nem tudom kik simán átgyalogolnak rajtunk. Ennek a gyaloglásnak az ötletét éppen most ültetjük el bennük, amikor úgy bánunk a menekültjeikkel, mintha félig vagy egészen állatok lennének. Európa vagy kinéz magából, és végre észreveszi, hogy nincs egyedül a Földön, vagy annyi neki, de akkor az a mi bűnünk is lesz. Ugyanis ez nem a nagy politika, hanem mi magunk érzékenységének a kérdése. A politika csak egy tükör, mi magunk tükröződünk benne, és az eltévelyedései is a mi eltévelyedéseinkből táplálkoznak. Azokból a hazugságokból, amelyekben mi élünk, azokból a rossz reflexekből, amelyek belénk rögzültek, azokból az agymosásokból, amellyel a mi kis civilizációnk a kiválóságát és a felsőbbrendűségét próbálta velünk elhitetni, és igen nagy százalékban sikerrel is járt (e tekintetben minden pont úgy történt, illetve történik, ahogy az "kicsiben" a náci Németországban is lezajlott), azokból a programokból, amelyek mindannyiunkban futnak azért, hogy ne keressük a valóságot, hanem a közeg illúzióiban, látszatokban, virtualitásokban éljük le az életünket.

Beavatás

A férfi beavatásnak sok ősi kultúrában nagyon fontos szerepe volt. A fiúnak meg kellett tanulnia elviselnie a fizikai és a lelki fájdalmat, az élettere bizonytalanságait, a veszélyérzetet, a különböző viszontagságokat, meg kellett tanulnia együtt élni sebezhetőségével, kiszolgáltatottságaival, fenyegetettségeivel. Úgy tűnik, mintha teljesen megfelejtkeztünk volna a beavatás követelményéről, úgy tűnik, mintha a természetnek hátat fordítva és a civilizációba belenőve már nem lenne szükségünk olyan képességekre, amelyek a beavatás által aktiválódhatnának bennünk.

Ez egyáltalán nem így van. A civilizáció létrejöttének egyik legfőbb mozgatója pont az ember saját sebezhetősége elől való menekülése volt, és ezt az ellentmondást minden, amit tesz magán hordozza. Sebezhetőségünket elrejtettük, de attól az még van, és várja, hogy tudomást vegyünk róla. A megsebzett én mindannyiunkban ott él, és az, hogy elfordulunk tőle, lehetetlenné teszi a gyógyulást. Sokkal inkább kéne szembenéznünk vele, sokkal inkább kéne mindent megtennünk azért, hogy sebeink ne eltakart, mélyre temetett, mérgező fekélyek legyenek, hanem hívások olyan találkozásokra, olyan átalakulásokra, amellyel nem csak saját magunk gyógyulásában vehetnénk részt, hanem mindannyiunk közös gyógyulásának hosszú folyamatába is bekapcsolódhatnánk.

Az önmagunkkal való szembenézés a beavatás első lépcsője, annak a lépcsősornak az első foka, amely elvezet majd minket igazi emberségünkhöz, és ahhoz a lényhez, aki végtelen gyengesége ellenére is - vagy inkább végtelen gyengesége felismerésének köszönhetően - képes lesz harmóniában élni magával, társaival és környezetével, és minden tehetetlensége ellenére is teljesíteni fogja azt a küldetését, amelyre kezdettől fogva rendelték: paradicsommá fogja változtatni a földet.

Két írás a menekültügy kapcsán (levélrészletek)

Az az érzésem, hogy a tanulságok tanulságát senki nem mondja ki most se, sőt mindenki bámulatos mértékben bedől az össznépi hülyítéseknek. Ez a menekült áradat nagyon simán elkerülhető lett volna, ugyanúgy, mint ahogy egy csomó minden egyéb kezelhetetlenné váló helyzet, háború, népírtás, világrombolás is. Egyszerűen nem kellett volna beavatkozni más népek életébe. Nem kell odamenni Afrikába, Iránba, Irakba, meg a jó ég tudja még, hogy hova, nem kell demokráciát szítani, hogy legyen táguló tér, meg kőolaj a kapitalizmus nevű pilóta játékhoz, meg próbapálya a bombáink tesztelésére. Mint ahogy nem kellett volna elkezdeni a gyarmatosítást, mint ahogy már akkor a velünk egyenrangú embert kellett volna meglátni az indiánban, a bantuban, a pápuában, és nem egy primitív ősembert, akiről lassan-lassan kiderül, hogy régóta előttünk jár tízzel... Nem ezt csináltuk, tele voltunk egoval a saját kis civilizáltságunk folytán, és így lettünk a világ alja. Amíg ezt nem mondja ki senki, amíg ez nem válik tudatossá az emberek nagyobb részénél, és amíg ebből nem szűrünk le logikus következtetéseket arra vonatkozóan, hogy mit is kéne másként csinálni, addig minden csak a színes ködök fújása, és hasonló tragédiákban, hasonló szétcsúszásokban, meg hasonló vagy még súlyosabb destabilizálódásokban fog végződni további ezer dolog. Aztán majd azok közé is lehet eregetni a színes füstöt... Ez a megvezetés, ez a becsapás legfelsőbb foka, és mindenki nyakig benne van, vagy inkább a feje búbjáig.

---------------------------------------

Elhangzik gyakran, hogy utólag már könnyű okosnak lenni, bezzeg a maga idejében... A maga idejében sem lett volna nehéz, ha nem lettünk volna állatok, és most se lenne nehéz, ha nem lennénk még mindig azok. A gyarmatosítás nem az okok oka, mint ahogy az erőszakos demokratizálás sem az. Ezek csak következmények, az ember megborultságának a következményei. MINDENKI általános megborultságának a következményei. Máshogy kell az egészet megközelíteni, mert abból tényleg nem jön ki semmi, hogy nahát, hogy elrontották sokan! Lehet például úgy, hogy egy olyan civilizáció gyermekei vagyunk, amelynek a szárba szökkenéséhez embermilliók vére tapad, és ezt a rettenetes tényt csak azért bírjuk egyáltalán elviselni, mert annak eltakarására pont a mi kis civilizációnk elképesztő mennyiségű elterelő mechanizmust vezetett be. Igen, így van, önvédelmi reflexek milliói működnek, és egész elképesztő szemfényvesztéseket produkálnak, hogy az igazságból egy szó se derüljön ki. Mellébeszélések okádásával van tele a világ, miközben a valós problémát, jó, ha néhányan merik szóba hozni. Amíg egy ártatlan gyermekszáj véletlenül el nem kiáltja magát, hogy jé, a király meztelen... Nyilván kell segíteni a menekülteket, nyilván van egy csomó prompt akció, amelyet nem lehet kihagyni, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy végre kicsit kilássunk a ködből, a saját ködünkből, amelynek a mélységeit most még elképzelni sem tudjuk. A lényeg az, hogy tudjak odaállni egy éhező etióp, vagy akár egy IS hadúr elé úgy, hogy ő nem a homo europian nevű mutáns szörnyet, hanem a vele teljesen egyenrangú, ugyanolyan nyomorult és ugyanolyan esendő embert, a társát lássa bennem, illetve úgy, hogy ő bennem magára ismerjen. Na, nekem ez a végállomás! Majd, ha ez megvan, akkor lehet menni pihenni. Egyébként biztos vagyok abban, hogy édesapámban pontosan ugyanezek a törekvések munkálkodtak hosszú-hosszú éveken át, legfeljebb nem kristályosodtak ki ilyen mértékig, viszont az meg nem is annyira fontos... Majd én folytatom, amit ő elkezdett!

Még egyszer a menkültekről

http://index.hu/kulfold/2015/08/18/menekultek_migracio_kerites_2015_pakisztan_vece_tisztalkodas/

Sajnos, ebben a témában könnyen lehet nagyot mondani. Például azt, hogy a pakisztáni fiatalember, akiről a fenti link szól, tízszer előrébb van az emberré válás útján, mint az a jómódban élő német (vagy magyar) átlagpolgár, aki idegesen számolgatja, hogy ez a népvándorlás milyen terheket fog jelenteni országa gazdaságára, illetve a gazdaságra gyakorolt hatás következtében az ő ilyen-olyan bevételeinek alakulására nézve. Egyébként ez valahol nyilván igaz, viszont én mégis inkább azt mondanám, hogy mindenki bizonyos esélyekkel, adottságokkal, érzékelésekkel indul, és azokhoz az esélyekhez, adottságokhoz, érzékelésekhez mérve lehet csak ítélni felette. Van, aki jó sok pénzt kapott az életéhez, van aki pedig elegendő bátorságot ahhoz, hogy átgyalogoljon a félvilágon úgy, hogy közben jóformán semmit se költsön. A második ebben gazdag, az első abban. Csábító felmagasztalni a menekültet, és lehúzni a helybelit, de valójában semmi alapunk sincs arra, hogy így vélekedjünk. És ez nem szociális érzéketlenség, hanem egy olyan hangolódás, amely az embert inkább belső, mint külső figyelemre ösztönzi. Próbáltam visszafogottan írni az első levélben, nem tudom, hogy sikerült-e. A világban rengeteg probléma van, de egy dologban egyre biztosabb vagyok, abban, hogy csípőből nem lehet tüzelni, vagyis egyetlen olyan közelítés sem lesz gyümölcsöző, amelyik valamilyen tetszetősen pozicionált, de sarkalatos elv zászlaját lobogtatja. A harcosoknak nincs hazájuk, és azt hiszem, hogy ezzel az alap tehetetlenséggel szembesülni az élet egyik legkeményebb diója. Kemény dió, de nagyon szükséges, mert emiatt indul el az ember saját határain is túlra, és választja a hősi halál helyett az árnyalt életben maradást. Amiről egyébkén ki fog derülni, hogy - minden látszólagos kudarca ellenére - sokkal értékesebb, mert sokkal többet emel mindenkin, hiszen nem egy személytelen igazság csattan el benne, hanem egy személyes összetettség bontakozik ki...

Hívás

Egy férfinak érzékelnie kell azokat a sérüléseket, amelyek a lét teljessége felé vezető útról való letérések miatt keletkeztek, és keresnie kell saját, személyes válaszát arra a kérdésre, hogy a sebek hogyan gyógyíthatók. Ennek a keresésnek a létező legtágasabb térben kell zajlania, a keresőnek teljes szellemi és fizikai valóságával jelen kell lennie benne, és a keresés egyetlen önkényesen vagy véletlenszerűen kiválasztott összetevője sem válhat dominánssá, túlzóvá. Ha egy férfi nem szentel elegendő figyelmet szellemi útkeresésére, létfeladatát mulasztja el. Lehet, hogy anyagi értelemben sikereket fog elérni, de szellemi értelemben üresjárat lesz az élete, mert energiáit, adottságait az örök, az Egy helyett mulandóra, a sokra fogja fecsérelni.

A nő léte az odaadás, a szeretet isteni szépségének a bemutatása. Létével anyagi ellenpólust képez a férfi számára, de nem azért, hogy a férfit oda lehúzza, hanem azért, hogy közeget biztosítson számára férfias küzdelméhez, ahhoz a küzdelemhez, amelyben egymásra találhatnak, és kettősük az anyagot egyre átszellemültebbé teheti. Kevesebbel egyikük sem elégedhet meg, mert ha azt tennék, csupán biológiai értelemben élnének.

A nyitottságnak és a távlatok megtartásának az a szükségessége, amelyről most írok, egyáltalán nem könnyű, állandó kihívást támaszt, de éppen ezért a személyes fejlődés legfőbb mozgatója is. Ez a hívás mindig elhangzott, mindig elhangzik és mindig el fog hangzani, hiszen a világ minden alkotója ezt hirdeti. Mindenki olyan mértékben lesz jelen saját életében, amilyen mértékben ezt a szükségességet elfogadja.

A globalizáció árnyoldala (úgy értem, az egyik...)

Voltam Szlovéniában, gyönyörű ország! Voltam Ausztriában, és az is gyönyörű! Aztán hazajöttem Magyarországra, hát, az meg a legszebb mind közül! Szóval szép hely ez az Európa, és viszonylag béke van benne, bár az utóbbi már nem annyira egyértelmű, hiszen - ha jól tudom - Ukrajna (egyik szomszédunk) is Európa részét képezi...

Aztán jönnek ezek a menekültek, meg a kék plakátok, meg a kék ellen plakátok, az utóbbiak közül egyet-kettőt talán még a menekültek is el tudnának olvasni, hiszen néhány közülük angol nyelven íródott. Igaz, nem nekik, csak róluk...

Kell nekünk ezzel az egész menekült kérdéssel foglalkozni? Egy kicsit biztos, de nagyon nem! Mert van nekünk elég bajunk nélkülük is... (Én is csak néhány órát szentelek rájuk.)

Nem hiszem, hogy lesz Európában sok olyan politikus, aki komolyan kockára tenné a népszerűségét néhány ezer (tízezer, százezer,...) szakadt arab, meg hasonló sivatagi, szaharai vagy őserdei senkiházi kedvéért. Vagyis a nép akarata fog érvényesülni, mint minden jól működő demokráciában. Ha Európába jössz, dögölj meg, de legalábbis pucolj haza még ma! Ettől aztán nagyon fognak minket szeretni a világ számtalan országában, viszont az nem érdekes...

Nem érdekes? Nem érdekes, hogy most keletkeznek a sebek, most épül a harag, és most csúszik ki a talaj a világ nagyobbik felének lába alól (mert a kisebbik fele alól már régen kicsúszott), és nem érdekes az, hogy ennek milyen következményei lehetnek? Én kezdem egy kicsit szégyellni magam. Jó, nem nagyon, csak egy egész kicsit.

Késhegyre menő vitákat lehetne folytatni arról, hogy azoknak a problémáknak a generálásában, amelyek például most ezt a menekülthullámot elindították, mekkora szerepe, illetve felelőssége van a fejlett országok lakosságának. A lakosságnak? Hogy-hogy? A lakosság nem csinál semmit. Tényleg nem, kivéve egy dolgot: vélekedik, néhány talpnyaló pedig abból él. A többi talpnyaló vélekedéséből, vagyis abból, hogy elismétli hangosan azt, amit mi halkan mondunk (vagy csak gondolunk). Ahogy az Excelben létezik körkörös hivatkozás, úgy a társadalomban is van körkörös talpnyalás. Mind a kettő lehetetlenné teszi a számolást. Én sem tudom, hogy mi lesz ennek a vége...

Most minden esetre lefekszem. Lehet, hogy holnap vagy holnapután történni fog velem egy nagyon fontos dolog, de az is lehet, hogy péntekig nem fog történni semmi különös. Sőt az is lehet, hogy még akkor se. Majd meglátjuk...

Ajánlott olvasmány:

http://index.hu/belfold/2015/08/17/menekult_tabor_bentrol/

Elázni rossz?

Több, mint tíz napja tartott a kánikula, a hivatalos csúcshőmérsékletek 35 fok körül alakultak folyamatosan, de a város kőtengere még jobban átforrósodott, a falak csak úgy ontották magukból a meleget, így aztán a lakásokba az éjszakák sem hoztak egy csepp enyhülést se. Nehéz volt a munkahelyen is, délelőtt még csak-csak fújt valami kis hideget a légkondicionáló, de délutánra valahogy mindig elvesztette a fonalat, és a környezeténél is melegebb levegőt kezdett áramoltatni, így aztán általában az lett a dal vége, hogy a fali kapcsoló átbillentése által kénytelenek voltunk erőszakolt hallgatásra bírni.

Egyik délután hogy-hogy nem valami kis zápor kerekedett a közelben. Senki nem értette, hogy honnan került oda, de amikor négy óra körül, a szaharai csúcshőmérséklet beálltakor indulni készültem, már érződött némi esőszag a levegőben, sőt a tájékozottabbak hírét vették, hogy a munkahelyemtől kb. 2,5 km távolságra lévő benzinkútnál már ömlik a víz az égből. Eltoltam a kerékpáromat a fal mellől (nyáron azzal járok munkába, munka után pedig haza), és éppen azon voltam, hogy felüljek rá, de addigra két közelben ácsorgó munkatársam növekvő féltése, melyet irányomban tanúsítottak, annyira felerősödött, hogy egyiküket aggodalma szóbeli kifejezésére is késztette. Azt tanácsolta nekem az illető, hogy várjak inkább egy kicsit, mert csúnyán elázhatok. Rögtön azt éreztem, hogy ezt most nem gondolta végig elég alaposan. Abban a rekkenő hőségben, amely ott volt, jobbat el sem tudtam volna képzelni, mint hogy hirtelen egy zápor epicentrumában találjam magam. Mondtam is neki, hogy én bizony annál inkább sietek, ki nem hagynám semmi pénzért a felfrissülés e váratlanul kínálkozó esélyét. És akkor hirtelen megvilágosodott arca, átfutott rajta egy mosoly, mert válaszom beláttatta vele, hogy igazam van, és azt is, hogy aggodalma nem volt igazán megalapozott.

Ezt a kis esetet csak azért írtam le, mert nagyon kedvesen mutatja be az emberi gondolkodás rugalmatlanságát, azt, hogy mennyire élnek bennünk azok a beidegződéseink, amelyeket bizony nehezen értékelünk át, amikor a körülmények nem a legszokásosabb felállásban mutatkoznak be. Elázni rossz, és ezt a reflexet még a 10 napja tartó rekkenő hőség sem tudja könnyen kioltani bennünk. Nem akarok nagy feneket keríteni ennek a tanulságnak, de pici figyelmeztetés azért van benne, mert ezt a hibát azért nem csak az esőveszély félreértelmezésével kapcsolatban szoktuk elkövetni. Gondolkodásunkban próbáljunk elszakadni a bejáratott sémák automatikus alkalmazásától, mely kétség kívül a legegyszerűbb út, de sokszor félre visz minket, helyette figyeljünk és mérlegeljünk a körülmények pillanatnyi összjátékához igazodva. Mert elázni rossz, kivéve akkor, amikor az ember már teljesen szét van főve. Ez utóbbi esetben ugyanis elázni nem csak egyszerűen elviselhető, hanem kifejezetten és nagyon-nagyon jó :-)!

(Egyébként nem áztam meg, mire beértem a városba, szinte fel is száradt az 5 perces eső minden nyoma.)

Egyensúlyok

A világ majd akkor kerül egyensúlyba, amikor az ember egyensúlyba fog kerülni. Minden, ami körülöttünk van, a mi kivetülésünk. Ha bennünk rend és béke lesz, akkor rend és béke lesz mindenütt. Ha bennem rend és béke lesz, akkor rend és béke lesz a környezetemben. Ha Benned rend és béke lesz, akkor rend és béke lesz a környezetedben. Akard az előbbit, akard nagyon, és az utóbbit is megkapod majd ráadásul!

Személyes valóságod jelenlétében

A valóságról alkotott vetületeidet soha ne ne próbáld meg magával a valósággal azonosítani. Minden ilyen kísérleted durva és haszontalan szembemenés lenne a dolgok természetes rendjének alakulásaival. Éppen ellenkezőleg, törekedj arra, hogy érzékelésed minden síkja a neki járó jelentőséggel vegyen részt a képalkotásban, és a különböző nézőpontokból érkező fénynyalábok arányosan működjenek együtt személyes valóságod kirajzolása érdekében. Mert a Te személyes valóságod a legfontosabb, hiszen mindennek abban a jelenlétben kéne lezajlania. Abban a jelenlétben, amelyet akár Istennek is nevezhetünk, hisz Számodra Isten sem akar más lenni, mint az a valaki, akivé Ő Téged a létezés időtlenségében kigondolt.

Tanulságos félig vicc

Gyerekek, az nem számít, hogy kinek milyen színű a bőre. Többé ne legyenek köztetek fehérek és feketék, játsszuk azt, hogy mostantól mindenki kék. Megértettétek? Na, jó, akkor most mindannyian szálljatok fel a buszra! A világoskékek előre, a sötétkékek pedig hátra...

Helyesbítés

A szolgálat nem jó mégse. A szolgálat mindig tele van mesterséges dolgokkal, egonövelő szerencsétlenkedésekkel. Aki valahol, valakit szolgál, az egy másik területen vagy egy másik valakivel szemben egész biztosan zsarnok. Illetve még az is lehet, hogy ugyanazzal az emberrel szemben zsarnok, mint akit szolgál. Nem szolgálni kell, hanem jelen lenni, létezni. Létezni valóságosan, intenzíven, tisztán, tettetések és álarcok nélkül. Az is éppen elég nehéz... Sőt talán az a legnehezebb!

Napirend

Ha megéhezem, majd eszem valamit... De addig nem, mert addig minek?!

Még egy jótanács

Próbálj minél több valódi pillanatot gyűjteni! Azoktól lesz gazdag az életed...

A beteljesülés szolgálata

Azokat az alapellentmondásokat, amelyek civilizációnk fejlődését a kezdetektől fogva áthatják, sőt döntő mértékben meghatározzák, azért nem tudjuk igazán megérteni, mert ugyanazok az ellentmondások mindannyiunk személyes életében is jelen vannak, és ott sem merünk szembenézni velük. Márpedig ha ez így marad, tovább fog tartani, sőt egyre gyorsuló ütemben növekedni fog az az egyensúlyvesztés, arányos fejlődés helyett az a mutáns burjánzás, melynek jelei már nagyon régóta világosan kirajzolódnak, és amely akár egy globális összeomlásig is elvezethet. Számomra csekély vigasz, hogy a borulás is egy kiegyensúlyozódás, mert úgy gondolom, hogy nem dolgunk tétlenül nézni mindannak a pusztulását, amelynek a megmentésén is fáradozhatnánk. Ha feltárjuk magunkban mindazokat a hamisságokat, amelyekkel környezetünket születésünk óta szennyeztük, ha törekszünk a tisztább, igazabb, valódibb életre, akkor nem a szétesés, hanem az összetartás tendenciáit fogjuk erősíteni, vagyis felelősen, emberhez méltóan fogunk viselkedni. Ennek hogyan-ja számtalan kérdést vet fel, ám a kérdésektől nem kell megijedni, mint ahogy nem szabad semmittevésünk, tétlenségünk betakarására sem felhasználni azokat. Menni kell az úton magunk mellett tudva és szolgálva azt a személyes valóságot, melynek legtermészetesebb megjelenési formája nem más, mint a szeretet, a kibontakozás, a tisztulás, az érés, az emberré válás, a beteljesülés örök időkön át tartó, mindenen átívelő folyamata.

Jótanács

Ne egod erősítésével töltsd el a drága időt, hanem annak a személyes valóságnak a szolgálatával, mely leginkább a szeretetben, az ember eszmélésében, önmagára találásában, tudatos létének kibontakoztatásában és a beteljesülés minden élőn átívelő, minden élőt átható folyamatában nyer formát.

A király meztelen

Nézem a LinkedIn hálózat ikonikus személyiségeinek fotóit és közben kérdések sokaságát teszem fel magamban. Valódiak ezek az arcok? Tényleg ilyenek ezek az emberek? Mindenki sikeres, mindenki vadul mosolyog, mindenki rendíthetetlenül bizakodik? Nincs egy beteg, egy kudarcos, egy szenvedő se köztük, sőt ezeknek a nehéz dolgoknak még az árnyéka sem érintheti meg őket? Valódi ez a kép róluk? Valódi ez a tabló? Valódi az a szemlélet, amely elrejt minden bajt, szomorúságot, keserűséget? Valódi az a szemlélet, amely nem mer tudomást venni a fájdalom, a csalódás, a bizonytalanság legkisebb szeletéről sem? És valódi életet fognak-e élni azok, akik alapból hárítanak mindent, aminek nincs cukormázas öntete? Valódiak lesznek azok, akik számára nem létezhet semmi rossz, mert a közeg amelyben élnek nem "díjazza" a szomorúságból vagy a gyengeségből fakadó legkisebb megingásokat sem. Valódiak azok a "mutatós" posztok, amelyek kikerülnek a facebook-ra vagy a google felületeire, vagy csak azért kerülnek ki, hogy álcázzák az írójukban lévő bánatot és ürességet? Valódiak vagyunk mi, amikor sodródunk és állandóan a látszatok követelményeinek akarunk megfelelni, amikor jópofák és szórakoztatóak, ügyesek és magabiztosak akarunk lenni, de a beteget, az elesettet észre sem vesszük magunk körül, sőt - ami talán sokkal nagyobb baj - még magunkban sem vesszük észre... Micsoda tudathasadás fakad ebből a borzasztó féloldalasságból? Hogy csak pénzben, információban, materiális eredményességben, kapcsolati tőkében, "tájékozottságban", szórakoztatásban (vagy inkább figyelem elterelésben) kifejezett értékekről tudunk beszélni és gondolkodni... Valódi lesz-e az a világ, amelyet így építünk fel? És tehet-e valaki arról, ha egy ilyen világ "felépítésében" vesz részt? Tartozik-e felelősséggel tetteiért? Nem kéne inkább mindenkinek arra figyelnie, hogy mi az, ami nem látszat, mi az, ami valóban létezés, nem kéne inkább keresni azt, ami a káprázat hegyek mögött húzódik meg? Keresni az embert, az igazit, a teljeset, aki nem csak mosolyog reggeltől estig és a hét minden napján, mint egy előre felprogramozott, agyonkondicionált robotlény, hanem például vannak néha rossz pillanatai is. Keresni magunkat, teljes magunkat, keresni másokat, és megérteni őket minden oldalukról, keresni mindenkit-mindenkit, akit csak lehet. Mi a dolgunk? Halmozni tovább a az illúziókat, eszelősen újabb és újabb légvárakat sáncolni magunk köré, zsigerből azon munkálkodni, hogy elkerüljünk minden fájdalmas felismerést, zsigerből azon dolgozni, hogy a minket ért sérüléseket véletlenül se kelljen tudatossá tenni, gyávának, meghunyászkodónak lenni a tehetetlenségünkkel való szembenézéshez, vagy belátni, hogy semmik se vagyunk, és elindulni és menni, hogy legyünk valakik? Mire születtünk, mire lettünk teremtve, mi ennek az egésznek az értelme? Mondja meg valaki! Please!

Ördögi kör

A valódi élettől félünk,
Ezért inkább mesterséges életet élünk,

Így aztán a valódi élettől még jobban fogunk félni,
És még mesterségesebb életet fogunk élni