A király meztelen

Nézem a LinkedIn hálózat ikonikus személyiségeinek fotóit és közben kérdések sokaságát teszem fel magamban. Valódiak ezek az arcok? Tényleg ilyenek ezek az emberek? Mindenki sikeres, mindenki vadul mosolyog, mindenki rendíthetetlenül bizakodik? Nincs egy beteg, egy kudarcos, egy szenvedő se köztük, sőt ezeknek a nehéz dolgoknak még az árnyéka sem érintheti meg őket? Valódi ez a kép róluk? Valódi ez a tabló? Valódi az a szemlélet, amely elrejt minden bajt, szomorúságot, keserűséget? Valódi az a szemlélet, amely nem mer tudomást venni a fájdalom, a csalódás, a bizonytalanság legkisebb szeletéről sem? És valódi életet fognak-e élni azok, akik alapból hárítanak mindent, aminek nincs cukormázas öntete? Valódiak lesznek azok, akik számára nem létezhet semmi rossz, mert a közeg amelyben élnek nem "díjazza" a szomorúságból vagy a gyengeségből fakadó legkisebb megingásokat sem. Valódiak azok a "mutatós" posztok, amelyek kikerülnek a facebook-ra vagy a google felületeire, vagy csak azért kerülnek ki, hogy álcázzák az írójukban lévő bánatot és ürességet? Valódiak vagyunk mi, amikor sodródunk és állandóan a látszatok követelményeinek akarunk megfelelni, amikor jópofák és szórakoztatóak, ügyesek és magabiztosak akarunk lenni, de a beteget, az elesettet észre sem vesszük magunk körül, sőt - ami talán sokkal nagyobb baj - még magunkban sem vesszük észre... Micsoda tudathasadás fakad ebből a borzasztó féloldalasságból? Hogy csak pénzben, információban, materiális eredményességben, kapcsolati tőkében, "tájékozottságban", szórakoztatásban (vagy inkább figyelem elterelésben) kifejezett értékekről tudunk beszélni és gondolkodni... Valódi lesz-e az a világ, amelyet így építünk fel? És tehet-e valaki arról, ha egy ilyen világ "felépítésében" vesz részt? Tartozik-e felelősséggel tetteiért? Nem kéne inkább mindenkinek arra figyelnie, hogy mi az, ami nem látszat, mi az, ami valóban létezés, nem kéne inkább keresni azt, ami a káprázat hegyek mögött húzódik meg? Keresni az embert, az igazit, a teljeset, aki nem csak mosolyog reggeltől estig és a hét minden napján, mint egy előre felprogramozott, agyonkondicionált robotlény, hanem például vannak néha rossz pillanatai is. Keresni magunkat, teljes magunkat, keresni másokat, és megérteni őket minden oldalukról, keresni mindenkit-mindenkit, akit csak lehet. Mi a dolgunk? Halmozni tovább a az illúziókat, eszelősen újabb és újabb légvárakat sáncolni magunk köré, zsigerből azon munkálkodni, hogy elkerüljünk minden fájdalmas felismerést, zsigerből azon dolgozni, hogy a minket ért sérüléseket véletlenül se kelljen tudatossá tenni, gyávának, meghunyászkodónak lenni a tehetetlenségünkkel való szembenézéshez, vagy belátni, hogy semmik se vagyunk, és elindulni és menni, hogy legyünk valakik? Mire születtünk, mire lettünk teremtve, mi ennek az egésznek az értelme? Mondja meg valaki! Please!