Több, mint tíz napja tartott a kánikula, a hivatalos csúcshőmérsékletek 35 fok körül alakultak folyamatosan, de a város kőtengere még jobban átforrósodott, a falak csak úgy ontották magukból a meleget, így aztán a lakásokba az éjszakák sem hoztak egy csepp enyhülést se. Nehéz volt a munkahelyen is, délelőtt még csak-csak fújt valami kis hideget a légkondicionáló, de délutánra valahogy mindig elvesztette a fonalat, és a környezeténél is melegebb levegőt kezdett áramoltatni, így aztán általában az lett a dal vége, hogy a fali kapcsoló átbillentése által kénytelenek voltunk erőszakolt hallgatásra bírni.
Egyik délután hogy-hogy nem valami kis zápor kerekedett a közelben. Senki nem értette, hogy honnan került oda, de amikor négy óra körül, a szaharai csúcshőmérséklet beálltakor indulni készültem, már érződött némi esőszag a levegőben, sőt a tájékozottabbak hírét vették, hogy a munkahelyemtől kb. 2,5 km távolságra lévő benzinkútnál már ömlik a víz az égből. Eltoltam a kerékpáromat a fal mellől (nyáron azzal járok munkába, munka után pedig haza), és éppen azon voltam, hogy felüljek rá, de addigra két közelben ácsorgó munkatársam növekvő féltése, melyet irányomban tanúsítottak, annyira felerősödött, hogy egyiküket aggodalma szóbeli kifejezésére is késztette. Azt tanácsolta nekem az illető, hogy várjak inkább egy kicsit, mert csúnyán elázhatok. Rögtön azt éreztem, hogy ezt most nem gondolta végig elég alaposan. Abban a rekkenő hőségben, amely ott volt, jobbat el sem tudtam volna képzelni, mint hogy hirtelen egy zápor epicentrumában találjam magam. Mondtam is neki, hogy én bizony annál inkább sietek, ki nem hagynám semmi pénzért a felfrissülés e váratlanul kínálkozó esélyét. És akkor hirtelen megvilágosodott arca, átfutott rajta egy mosoly, mert válaszom beláttatta vele, hogy igazam van, és azt is, hogy aggodalma nem volt igazán megalapozott.
Ezt a kis esetet csak azért írtam le, mert nagyon kedvesen mutatja be az emberi gondolkodás rugalmatlanságát, azt, hogy mennyire élnek bennünk azok a beidegződéseink, amelyeket bizony nehezen értékelünk át, amikor a körülmények nem a legszokásosabb felállásban mutatkoznak be. Elázni rossz, és ezt a reflexet még a 10 napja tartó rekkenő hőség sem tudja könnyen kioltani bennünk. Nem akarok nagy feneket keríteni ennek a tanulságnak, de pici figyelmeztetés azért van benne, mert ezt a hibát azért nem csak az esőveszély félreértelmezésével kapcsolatban szoktuk elkövetni. Gondolkodásunkban próbáljunk elszakadni a bejáratott sémák automatikus alkalmazásától, mely kétség kívül a legegyszerűbb út, de sokszor félre visz minket, helyette figyeljünk és mérlegeljünk a körülmények pillanatnyi összjátékához igazodva. Mert elázni rossz, kivéve akkor, amikor az ember már teljesen szét van főve. Ez utóbbi esetben ugyanis elázni nem csak egyszerűen elviselhető, hanem kifejezetten és nagyon-nagyon jó :-)!
(Egyébként nem áztam meg, mire beértem a városba, szinte fel is száradt az 5 perces eső minden nyoma.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése