A férfi beavatásnak sok ősi kultúrában nagyon fontos szerepe volt. A fiúnak meg kellett tanulnia elviselnie a fizikai és a lelki fájdalmat, az élettere bizonytalanságait, a veszélyérzetet, a különböző viszontagságokat, meg kellett tanulnia együtt élni sebezhetőségével, kiszolgáltatottságaival, fenyegetettségeivel. Úgy tűnik, mintha teljesen megfelejtkeztünk volna a beavatás követelményéről, úgy tűnik, mintha a természetnek hátat fordítva és a civilizációba belenőve már nem lenne szükségünk olyan képességekre, amelyek a beavatás által aktiválódhatnának bennünk.
Ez egyáltalán nem így van. A civilizáció létrejöttének egyik legfőbb mozgatója pont az ember saját sebezhetősége elől való menekülése volt, és ezt az ellentmondást minden, amit tesz magán hordozza. Sebezhetőségünket elrejtettük, de attól az még van, és várja, hogy tudomást vegyünk róla. A megsebzett én mindannyiunkban ott él, és az, hogy elfordulunk tőle, lehetetlenné teszi a gyógyulást. Sokkal inkább kéne szembenéznünk vele, sokkal inkább kéne mindent megtennünk azért, hogy sebeink ne eltakart, mélyre temetett, mérgező fekélyek legyenek, hanem hívások olyan találkozásokra, olyan átalakulásokra, amellyel nem csak saját magunk gyógyulásában vehetnénk részt, hanem mindannyiunk közös gyógyulásának hosszú folyamatába is bekapcsolódhatnánk.
Az önmagunkkal való szembenézés a beavatás első lépcsője, annak a lépcsősornak az első foka, amely elvezet majd minket igazi emberségünkhöz, és ahhoz a lényhez, aki végtelen gyengesége ellenére is - vagy inkább végtelen gyengesége felismerésének köszönhetően - képes lesz harmóniában élni magával, társaival és környezetével, és minden tehetetlensége ellenére is teljesíteni fogja azt a küldetését, amelyre kezdettől fogva rendelték: paradicsommá fogja változtatni a földet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése