Dolgunk van

Dolgunk van, mely nem a mások által felkínált vagy másoktól ellesett gyakorlatok gépies újrajátszása, hanem figyelem és érzékenység lényünk minden ma még bennünk rejlő, ám szárba szökkenni, kibontakozni vágyó személyes indíttatására. Dolgunk az a nyitottság, amelyben ezek a távlatok kitisztulhatnak, értelmet nyerhetnek és cselekvővé válhatnak. A kívülről jövő impulzusok ne konspirációra ösztönözzenek, hanem inspiráljanak minket, ne fejlődésünk köteles fordulóinak kiváltására próbáljuk azokat felhasználni, hanem fogadjuk el és szenvedjük végig azt a feszültséget, mely e külső impulzusok és a mi egyedi, személyes valóságunk között mutatkozik. Egyedül ezeket az ellentmondásokat megharcolva tudunk tisztulni, fényesedni, növekedni, önálló, felnőtt emberekké válni. Létünk nem felületes, önbecsapásokkal terhelt, látszat haladást vár tőlünk sok hátrahagyott, és később majd úgy is beomló üreggel, hanem tudatos döntéseket, valódi, megérlelt és megértett vállalásokat.

Az ember egyetlen dolga

Az embernek tulajdonképpen csak egyetlen dolga van, személyes kapcsolatba kerülni a benne és a körülötte létező valósággal. Ha ez megvan, minden megvan a kudarcok ellenére is, ha viszont ez hiányzik, akkor azon az összes többi siker sem képes segíteni. A dominánssá váló eszmék, tanok, ideológiák legkárosabb hatása pont az, hogy leegyszerűsítik, mederbe terelik, sematizálják ezt a kapcsolatot, és ezáltal pont a személyes távlatot, vagyis a legfontosabbat ölik ki belőle.

Kétségbeejtő

Kétségbeejtő, hogy komoly férfi emberek, akiknek dolguk lenne
Harcolni, s a szörnyűségekkel szembenézni,
Tulajdonképpen csak homokoznak...

S közben az ég hiába csattan el,
Mert a dörgést nem akarja meghallani senki,
Így aztán a hanghullámok is csak a felszínen fodroznak

Hitetlen Tamás

Mért hagysz teret a káprázatoknak magadban?
Illúziók köré miért építesz tant, eszmét, forradalmat?
Mért vagy keményszívű, gyáva s hitetlen Tamás?

A megsebzett lélek Benned már régóta gyógyulni vágyik,
Végigjárva a lépcsőket mind, az összes stációt
Átélni mélységeket és magasságokat,
Esni, zuhanni, alámerülni bennük,
Majd újjászületve szolgálni minden élőt,
Engedd, induljon útjára, menjen, amerre lát!
A szükséges történjék Veled, ne más!

Rendben van?

Semmi sincs rendben, ami arra enged következtetni, hogy végső soron minden rendben van...

Valaminek változnia kell

Újraolvastam a Fontos és a Fontos, fontos, fontos! című blogbejegyzést, és van egy olyan érzésem, hogy ezekről a dolgokról ennél tisztábban, egyértelműbben írni már nem leszek képes. A szavak egy ponton véget érnek, hiszen nincs erejük, felszínes reflexiók csupán, nehezen hatolnak mélyre. Számtalan tapasztalatom megerősíti ezt. Jelentenek egy fejezetet, kísérnek egy olyan eseménysort, amelynek le kell játszódnia, de, mint minden formai jellemzőt, az átalakulások végtelen láncolata egyszer majd ezt is lefokozza, és akkor más utak fognak nyílni, más eszközök fognak előkerülni, amelyek valószínűleg többet kívánnak majd, de az nem baj, mert attól lesz az új inspiráló, továbbvivő, előremutató. A szavak szintjén már teljesen kikristályosodott ennek az életszakasznak a tanulsága, itt az ideje, hogy más szintek is bekapcsolódjanak abba, amit a szavak már olyan jól tudnak. Nem mondom, hogy vége a blognak, de valaminek változnia kell. Majd kiderül, hogy minek. Addig vigyázzatok Ti is nagyon! Magatokra és egymásra!

Beleszülettünk az időbeliségbe

Beleszülettünk az időbeliségbe, de nem azért, hogy abba temetkezzünk, hanem azért, hogy kinőjünk belőle.

Fontos, fontos, fontos!

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa... Általában mindent elkövetünk azért, hogy ezeket a szavakat ne kelljen meghallani, és főleg ne kelljen megérteni, ugyanis Jézus e talán legmegrázóbb boldog mondása üstökösként hasít bele az éjszakánkba. Hiszen - paradox módon - pont a hagyományainkhoz, a vallásainkhoz, a gondolkodási rendszereinkhez, a szavainkhoz, a kifejezéseinkhez való ragaszkodásaink blokkolják bennünk azokat a pályákat, amelyeken haladva megérthetnénk hagyományaink, vallásaink, gondolkodási rendszereink, szavaink, kifejezéseink végső üzenetét. Hiszen amíg egy ég felé mutató ujjra szegezzük tekintetünket, addig az ég maga már nem fér bele a látómezőnkbe. Amíg kifejezésmódjainkat, formáinkat bálványozzuk, addig nem lesz elegendő érzékenységünk arra, hogy a személyessel, az önmagunkkal, a másik emberrel, a lét egészével való találkozást átéljük. Amíg nem válunk le a valamikor talán hasznos szerepet játszó, de mára már kiégett hordozórakétáinkról, amíg nem engedjük szélnek a valamikor talán repítő, de mára már kiürült, ballaszttá vált tartályokat, amíg félve kapaszkodunk beléjük, mert azt gondoljuk, hogy nélkülük hiábavalóak lennénk, addig csak egy káprázatba, egy hamis létstruktúrába leszünk bezárva, addig nem fognak a bennünk lévő falak leomlani, és nem részesülhetünk abból a tágas ölelésből, amellyel a mindenség már régóta szeretne megajándékozni minket.

Túl az óperencián,
Minden festett kék egen,
Túl a hazugságok tengerén
Mind ott leszünk, mint a régi képeken

                                          (Anna and the barbies)

Fontos

Bizonyára szükségünk volt azokra a hosszú évszázadokra, amelyekben formai felnagyítások, önerősítőnek szánt illúziók, ideologikus leegyszerűsítések és egyre tartalmatlanabbá váló hagyományok zárt rendszereiben éltünk. Bizonyára szükségünk volt mindezekre a leszűkítésekre, hiszen nem voltunk elég érettek arra, hogy azok nélkül is talpon maradjunk. Sőt még most is nagyon nagy a veszély. Számtalan olyan helyzetet látunk magunk körül, amelyekben a hagyományok megtartása, bizonyos gondolkodási formákhoz való igazodás még mindig konszolidáltabbnak tűnő állapotot eredményez, mint az azok elengedése után következő helyzet. Jézus egyértelműen szól erről Máté 12,45-ben. Ha a hely, amelyet megtisztítottunk magunkban, üresen marad, a gonosz lélek oda hetedmagával fog visszatérni.

Tehát a hely nem maradhat üresen, nagyon nagy figyelmeztetés ez a magukat modern gondolkodásúnak tartó fiatalok felé, akik kettőből - sajnos - csak egyet lépnek meg (hozzáteszem, hogy legtöbbször nem a saját hibájukból, hanem azért, mert abban a puha, sőt mesterségesen is tovább puhított közegben, amelyben élnek, semmilyen irányfény sem vezeti őket), viszont a káprázatainkhoz való görcsös ragaszkodás sem alternatíva. Legalábbis egy idő után túl kell lépnünk rajtuk, mert egyre több hagyományos eszközökkel teljesen kezelhetetlen problémát halmozunk fel magunk körül, és egyre jobban hiányzik az a több, az a más, az az élőbb, amelyet merev külső rétegeink egyelőre eltakarnak még előlünk is. Igen, abból a biztonságból kilépni, amelyet a szokásainkban, a jól bejáratott gondolkodásainkban, a különböző leképezéseinkben való lét jelent, egyszerre félelmetes, és borzasztó veszélyes is, ám egy idő után nem lesz más lehetőségünk, mint lemeztelenedni. Nem lesz más lehetőségünk, mert égető szükségünk lesz azokra a ma még letapadt erőkre, azokra a ma még ki nem fejlődött képességeinkre, azoknak az egészen új vizualitásoknak a megszerzésére, amelyek nélkül nem fogjuk túlélni a küszöbön álló korokat. És ezeket az erőket csak a látszatbiztonságokból fakadó kényeztetésektől mentes, drámai, sokszor tragikus létállapotok tudják kinevelni bennünk. Ahhoz, hogy kinyíljunk e rejtett, ma még hasznosítatlan, de csírájában már ma is létező, bennünk létező, csak még nem dolgozó erőforrások számára, el kell engedni minden illúziót, semmi más nem maradhat meg csak a mi egyszeri és megismételhetetlen személyes valóságunk, mint a lét egyszeri és megismételhetetlen személyes valóságának egyik alkotója, és az a szeretet, amely e kettőt összeköti. El kell engedni mindent, és bízni kell abban, hogy utána majd jönnek sorra azok az események, amelyek megmutatják a folytatást, és jönnek bennünk azok az átalakulások, amelyek átélésére rendelve vagyunk, és kibontakozik bennünk egy valódibb, élőbb, tisztább, igazabb ember. Ez egy hallatlanul nagy lépés, egy teljes tudati, sőt szellemi lényünk minden jelentős dimenzióját érintő áthangolódás. Rettenetes nehéz, rettenetesen felkavaró, és eléggé fájdalmas, de ugyanannyira szükséges is. Ne féljünk tőle!

Pár kiegészítés egy Orbán interjúhoz

A Indexen megjelent egy rövid kivonat a legújabb Orbán interjúból, mely szerint az alábbi sarkalatos kijelentések hangzottak el vezérünk szájából:

• Amit az EU 2000-ben célként kitűzött, az nem valósult meg.
• De nyugi, így is "Európa a legjobb hely a világon".
• A problémák forrása, hogy nincs egyensúlyban Brüsszel a tagállamokkal.
• És hogy mik a problémák? Például a menekültkérdés, amiben hiába várjuk Brüsszeltől a megoldást, onnan "nem fog jönni".
• Brüsszel egy olyan "hatalmas bürokratikus gépezet", ami vetélytársként kezeli a tagállamokat.
• Helmut Kohl volt német kancellár nem ezt akarta, ő a "kis nemzetek legnagyobb barátja" volt. 
• A "hiba nem Junckerben vagy Merkelben van, hanem a gazdasági válság rossz kezelésében".
• A menekültpolitikának tagállami hatáskörben kellene lennie.
• Magyarország nem szomszédos sem Szíriával, sem Irakkal, és "akik idejönnek, nem az életükért menekülnek".
• Az európai elit nyelve "ideologikus és doktriner", és rögtön szívtelennek és kirekesztőnek bélyegzi azt, aki kimondja, hogy a migránsok 80 százaléka katonai szolgálatra alkalmas korban lévő fiatal férfi.
• "Az iszlám soha nem volt Európa része, hanem bejött ide", és szellemi értelemben nem tartozik Európához.
• Az arab tavasz "legkeserűbb tanulsága" az, hogy nem a szabadság kibontakozásához vezet a nyugati demokrácia "rákényszerítése" olyan országokra, ahol az "idegenszerű", hanem még "az a kevés is veszendőbe megy, ami volt".

Hadd fűzzek hozzá pár kiegészítést:

A pénz ugyan sokszor nagyon fontos, sőt olykor elengedhetetlen eszköz, viszont messze nem az életminőség egyetlen meghatározója. Az a szemlélet , amely csupán gazdasági teljesítményről hajlandó tudomást venni, és kizárólag anyagi, élvezeti mértékkel mér, vészesen egyoldalú, emberhez, főleg gondolkodó emberhez egyáltalán nem méltó felfogás, elterjedtsége, dominanciája, szinte kizárólagossá váló volta plasztikusan mutatja szellemi értelemben vett elszegényedésünk jelenlegi, immáron elég tragikus fokát, és azt, hogy mibe rántjuk magunkkal azokat, akikben nyomokban talán még maradt egy kis vágy valódi életre, valódi személyes fejlődésre.

Minden olyan érvelés, amely valamilyen leszűkítés, ideológia mentén halad, egyszerre manipulatív és erőtlen, nem segíti, hanem nehezíti a látást, nem tisztítja, hanem összezavarja az értést. Ez akkor is így van, ha történetesen egy nagyon nemesnek és emberségesnek tűnő ideológiáról van szó. Ennek megtanulásában Európának és az Európából kinőtt nyugati civilizációnak élen kéne járnia. A többiek ugyanis ezt náluk még mindig sokkal jobban tudják.

Annak a megkülönböztetésnek, amely Európa szellemi gyökereit a kereszténységhez kapcsolja, lehet valamilyen jogosultsága olyan értelemben, hogy egy formai kifejeződés bizonyos történelmi, vagyis emberi okokra visszavezethetően valóban nagyobb hatással volt ránk, mint más formai kifejeződések, viszont a Jézus életéből, illetve az evangéliumból hangzó üzenet tekintetében semmilyen alapunk sincs arra, hogy figyelmesebbnek és megérintettebbnek gondoljuk magunkat, mint a világon bárki mást. Az, hogy bizonyos hatalmi törekvések saját materializálódásukhoz, szervezetük felépítéséhez ezt az üzenetet maguk számára ki akarták, illetve azóta is folyamatosan ki akarják sajátítani, tulajdonképpen égbekiáltó gazság. Ennyit a keresztény Európáról!

Az a probléma, amelynek a menekült hullám az egyik tünete, politikai eszközökkel nem oldható meg, csak valamennyire betakarható, vagyis ideig-óráig elódázható. Politika, mint olyan, ugyanis nem létezik. Emberek léteznek akiknek az ilyen-olyan döntése vagy nem döntése, vállalása vagy nem vállalása, szeretete vagy gyűlölete összeadódik, és aztán - azért, mert a valódi tényállással nem merünk szembenézni - úgy képezzük le a tudatunkba, mintha egy tőlünk független formáció lenne, miközben ennek pont az ellentéte igaz, azt a formációt mi teremtjük, mi hozzuk létre nap, mint nap, és az a tehetetlenség, amelyet a politikában folyamatosan érzékelünk, nem egyéb, mint egy tükörkép rólunk magunkról.

A menekültek Európába özönlése egy esemény, amely megtörténik. Mindannyiunkkal.

A találkozásért

Ez a nap azért van, hogy megtörténjék minden, ami a találkozáshoz szükséges. Az önmagunkkal, a másik emberrel és a létezés egészével való találkozáshoz. Ez a három találkozás ugyanannak az egy találkozásnak a három arca. Akarjunk mindent, ami ezekhez a találkozásokhoz szükséges! Mindent, ami napsugarasan és kicsattanóan vidám, mindent, ami keservesen és megszégyenítően fájdalmas, mindent, ami fennkölten, ünnepélyesen emelkedett, és mindent, ami játékosan és gyermekien egyszerű. Ne maradjon le semmi a történések palettájáról... Nincs rosszabb annál, mint amikor valami, aminek meg kéne történnie, a mi ellenállásunk, a mi félelmünk, a mi menekülésünk, a mi egy síkon való mozgásunk miatt nem történik meg mégsem. Sokkal többek vagyunk annál, mint akinek hisszük magunkat, de ha ezt nem merjük belátni és kimondani, mert kényelmetlen számunkra az a feszültség, amely a már megmutatkozott kevés és a még csírájában rejlő sok közt áll fenn, ha nem merünk állandóan égni saját megvalósulatlanságunk kemencéjében, akkor az a sokkal több soha nem fog kifejlődni, adottságaink, lehetőségeink ki nem hajtott magját, életcéljaink sokaságát pedig az enyészet fogja örökre eltemetni.

Redundáns bizonyosság

Az ember gyenge, ám erősnek akar tűnni, és ebből az lesz, hogy megfutamodik az összetett, sok szempontú gondolkodások elől, viszont valamelyik egy szempontú mellé teljes mellszélességgel odaáll. És pont itt kezdődnek a bajok. Ugyanis ez a fajta viselkedése semmi mást nem igazol, mint a félelmét. A félelmét, hogy egy szempontú gondolkodás nélkül nem lesz úrrá a káoszon, nem tud eligazodni a létrejövő helyzetek szövevényében, és nem lesz semmije, ami alapján döntéseket tudna hozni. Pedig lesz. Lesz intuíciója, lesz spontán helyzetértékelése, és lesznek pici, hajszálfinom jelek, utalások körülötte, amelyeket észre tud majd venni, és amelyek el fogják dönteni benne a mérleg nyelvének mozdulását a 49,9% és az 50,1% között az utóbbi javára. Azok a döntések, amelyek így születnek, valóban döntések, a valósággal való élő és helyénvaló kapcsolatteremtés eredményei olyan útelágazásoknál, amelyeknél talán mind a két irányba el lehetne menni, viszont mégis csak az egyik folytatódhat, és annak a kiválasztása szinte a véletlenen múlik. Ezek a döntési pontok fényesen ragyognak, életünk legszebb, legvalódibb útválasztásai ilyenek. Az 51-49%-ban már van egy kis hazugság, az 55-45-ben sok van, a 60-40 fröcsög tőle, a többiről pedig nem is érdemes beszélni. Nem kéne annyira biztosnak lennünk a dolgunkban, annyira keveset tudunk, hogy az hihetetlen, és minden olyan érzületünk, amely az ellenkezőjét próbálja ránk szuggerálni, nem egyéb, mint egy színtiszta projekció terméke. A projekciónk nagyítja fel bennünk azt a sorsdöntő 0,1%-ot, csinál belőle 1-et, 5-öt, 10-et, 20-at, akár 50-et, hogy ne derüljön ki látásunk igen homályos volta, és ne derüljön ki, hogy mennyire nem értünk ahhoz a közeghez, illetve mennyire nem uraljuk azt a közeget, amelyben élünk. És a másik emberben is felnagyítódik a maga 0,1%-a, amely akár ellentétes is lehet a miénkkel, és abból is lesz 1, 5, 10, 20, 50 és a végén oda lyukadunk ki, hogy ahelyett, hogy lennénk egymástól 0,2 egység távolságra, 2, 10, 20, 40, 100 egységre kerülünk egymástól. És a 100 egység sok, teljesen kezelhetetlen, illetve gyakran már a 40, a 20, sőt még a 10 is az. És amellett, hogy nagyon nehéz bánni vele, még teljesen felesleges is, hiszen dönteni a 0,1% alapján is lehet. Minden ami a 0,1% felett van már redundáns bizonyosság, vagyis mesterséges, hiszen a természetben nincsenek redundanciák. A természet mindig annyi jelet ad, amennyire szükség van. Annyit igen, de egy picivel se többet. Mert ha többet adna, azzal már elvenne. Elvenne a szabadságunkból, elvenne az emberi méltóságunkból. Azt pedig nem akarja. Mert szeret minket!

Szerelmes vers

Lesz, ami nincsen,
Lesz a jövendő,
Sebhelyed vérzik,
Fedje be kendő

Fáj, ami nincsen,
Éget a teste,
Könnyedet őrizd,
Jöjj haza este

Nem elbújni

Nem elbújni a szavak mögé, szenvedni a kimondhatatlant végig,
Ők, akik mernek megváltozni, a létezés iránytüzeit égik...

-----------------------------------

Ha hangszereden Te magad játszol, az csak zajt ad
Hagyd, hogy a lét érintései pengessenek Rajtad

-----------------------------------

Minden nehézség, minden baj, minden tragédia, amelyet magunk körül látunk, vagy amely velünk megtörténik, üzenet, figyelmeztetés, küldés, hogy tegyünk valami olyat, amilyet eddig még nem tettünk. Mert a világ jobbá válásához csak egy módon járulhatunk hozzá: saját jobbá válásunk által...

Ártatlan hang nincs

Rend van, igen, ám ha mondod,
Te is hamis szavakkal játszol,
Ártatlan hang nincs egyetlen egy se,
Az ember minden beszéden átszól

Ezért kevés a majdnem minden,
Törjön, ha kell, vagy szakadjon, essen...
Hisz mindegy, hogy mi hal meg bennünk,
Csak közben az új megszülessen!

A gondolkodási rendszerek bűne

A zárt gondolkodási rendszerek visszatartják az embert attól, hogy bejárja és megismerje önmagát. Ez a legnagyobb bűnük, és emiatt nem is szabad túl sok figyelmet szentelni rájuk. Az igaz, hogy biztosítanak egy szellemi komfortérzetet, viszont ez az előnyös tulajdonságuk egyben legnagyobb veszélyük is, mert aki túlságosan ragaszkodik ehhez a komfortérzethez, az soha nem fog eljutni sorsdöntő emberi mélypontokig, és nem fog újjászületni az azokon való átégés által. Ugyanis újjászületni máshogy nem lehet, az embert túlontúl kemény anyagból faragták ahhoz, hogy az újjászületést pusztán valakinek a szép szeméért megtegye. Aki ragaszkodik a kijárt ösvényekhez, tulajdonképen csak a kívülről rátelepített programokat futtatja magán, soha nem fog eljutni élete mélységeihez és magasságaihoz, nem fog találkozni önmagával, a másik emberrel, a lét egészével, és nem fog eljutni azokhoz az átalakulásokig, amelyben valódi tartalmak tárulhatnának fel számára és mások számára is. Történelmünk e válságos időszakában nincs más alternatíva, mint a nyitás, az előítéletekhez, a tanultakhoz, a kívülről ránk rakódotthoz való ragaszkodásaink következetes lefokozása, illetve azok szerepének megértése, jó helyre sorolása, hogy feltárulhasson mindaz, amely kezdettől fogva létezik bennünk, és hív minket arra, hogy ne elégedjünk meg a már megismerttel, hanem új, bennünk lévő, de még letapadt erőket szabadítsunk fel, és állítsunk fejlődésünk szolgálatába.

Ismeretlen táj

Mögöttünk út van de elénk ismeretlen táj terül és út másoknak ott csak akkor lesz ha azt sejtéseink nyomvonalán haladva kijárjuk nekik miközben a félelmet magunkban veszni hagyjuk... Ebben van dolga bőven férfinak ugyanúgy mint nőnek

Nem a múlt idézői vagyunk nem letűnt korok koszát kell söprögetnünk sőt mi több ékességét is csak úgy tudjuk hasznosítani ha a most születő részévé tesszük Hiszen az új bor új tömlőbe való mert a régi nem bírja el... Ne rabjai legyünk a már ismert réginek hanem hírnökei a teljesebb eljövendőnek

Egy valódi beavatás

A tegnapi blogbejegyzésem "elmélete" hihetetlen gyorsasággal változott át kőkemény realitássá. A hét közepén írta a thai lányom (Dorka, aki decemberig Thaiföldön, Koh Samui szigetén fog dolgozni), hogy egy német turista meghalt azon a strandon, amelyiken ők (ő meg a vele együtt dolgozó barátnője) is fürödtek már, mert megcsípte egy mérges óriás medúza. Kicsit utánaolvastam az interneten, nem ez az első ilyen baleset a világon, de nem is történik túl sok hasonló, halálossá pedig csak nagyon kevés válik. Annyit írtam nekik vissza, hogy legközelebb vigyenek magukkal ecetet (az jó a medúza csípésre), és éjjel lehetőleg ne fürödjenek, mert akkor a medúzák hajlamosabbak a parthoz közelebb kerülni. Egyéb tanácsot nem adtam, és vártam, hogy mi lesz, hogyan dolgozzák fel ezt a sokkot, amely láthatólag nagyon megrázta annak az egész szigetnek a lakosságát és az ott nyaralókat is.

Nem tudom, mennyire volt tudatos a viselkedésük, de egyáltalán nem lepett meg az, ami következett. Az első szabadnapjukon felszálltak a buszra, és ismét elmentek a tragédia helyszínére, és ott fürödtek, ahol most még jóformán senki más, mert egy ilyen esemény teljesen logikátlanul ugyan, de kiüresíti a partokat egy időre, különösen pedig azt a partszakaszt, ahol a haláleset megtörtént. (Azért mondom, hogy teljesen logikátlanul, mert a medúza csípésnek most sincs nagyobb esélye, mint bármely egyéb időpontban volt vagy lesz, csak hát az ember maga nincs most abban az állapotban, amelyben például egy hete leledzett, vagy amelyikbe majd ismét kerülni fog bizonyos idő elteltével, amikorra a rossz emlékeit sikerül elhomályosítani magában. De hát ez egy cseppet sem meglepő, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy az ember nem racionális lény.) Ennél jobbat nem tehettek volna, hiszen a másik lehetőség tulajdonképpen az lett volna, hogy az elkövetkezendő két hónapban egyszer sem mennek be a tengerbe, vagy csak hosszú idő után szánják rá magukat ismét, és addig folyamatosan rágódnak magukban. Azt nem hiszem, hogy tudatosan végiggondolták, hogy mit csinálnak, de öntudatlanul mégis a legjobb döntést hozták meg, vagyis vállalták azt a beavatást, amelyet az élet eléjük sodort, vállalták a halállal való szembenézést azért, hogy minél hamarabb túl legyenek a félelem szorításán. Az igazság az, hogy nagyon büszke vagyok Dorkára, és olyan szempontból is kapóra jött ez most, hogy remekül illusztrálja azt, amit tegnap este írtam.

Az ember egyetlen dologtól fél... (levélrészlet)

Az ember egyetlen dologtól fél, attól, hogy egyszer majd el kell mennie innen. Minden félelem valójában halálfélelem, illetve arra megy vissza az oksági lánc. A "primitív" népeknél borzasztó fontos volt a férfivá avatás, amely nem egyszerű rítus volt, hanem - írd és mond - szembenézés, illetve szándékos szembenézetés a halál rettenetével. Akkor még világos volt sokak előtt, hogy hasznos, illetve valódi élete csak annak lesz, aki egy kicsit, egy ici-picit már kibékült saját mulandóságával, vagy legalábbis elindult e kibékülés útján. És világos volt az is, hogy erre a nagyon szükséges dologra senki sem szánja el magát könnyen, kell, hogy húsba vágó élmények vezessék el őt saját szakadékai peremére. Akkor még sokan tudták, hogy a pokoljárások is mennyire természetesen illeszkednek a létrend egészébe, sőt azt is tudták, hogy milyen nagy szükség van rájuk időnként. Mert az, aki nem száll le a sötét semmibe, csak káprázatokat gyárt magának, hogy azokkal a valóság e zavaró, de mégis letagadhatatlan, sőt nagyon fontos elemét maga elől eltakarja. Az ilyen ember nem képes elindulni, útjai bejáratlanságai pedig egyre nagyobb súllyal fogják nyomasztani, és az így kialakuló állapotokból gyakran tényleg a másokkal való háborúskodás a legegyszerűbb kivezető út, miközben nem meri észrevenni, hogy leginkább magával nincs kibékülve. Hiszen neki sem fog sikerülni az, ami eddig még senkinek sem sikerült, az emberi lét alapösszefüggéseit nem lehet meghágni: aki fél az áldozattól, az előbb-utóbb biztosan áldozattá válik...

Sokkal könnyebb

Sokkal könnyebb háborúba menni mások ellen, mint békét kötni saját magunkkal.

Egyedül a személyes találkozás által

Egyedül a lét egészével való személyes találkozás által, egyedül ettől a mindent megrázó és mindent felkavaró változásfolyamtól tudnak felszakadni bennünk azok az energiák, amelyeket a világ vár tőlünk azért, hogy jobb legyen. A kényelmes lét soha sem valódi, mert a kényelmes létben nincsen olyan körülmény, amely képes lenne átmozgatni minket, nincs benne fantázia, nincs benne lendítés, nincs benne inspiráció, nincs semmi olyan, ami az ember eredendő nehézsége ellen hatna. Örülj életed nehéz, olykor talán megoldhatatlannak látszó helyzetei láttán, őrülj, mert azok visznek Téged tovább, azok nem engedik, hogy megállj és leparkolj bárhol is.

Nem lehet helyettesíteni

Életszabályokkal, eszmefuttatásokkal, gondolkodási rendszerek alkalmazásával, világnézetek gyakorlásával, fizikai és lelki erőkifejtéssel, élmények szerzésével, szenvedések elviselésével, rituálék végzésével, egyáltalán semmilyen körülhatárolással, semmilyen megfoghatóval nem lehet helyettesíteni a magunkkal és a lét egészével történő személyes találkozást, amely olyan megrázónak tűnik, hogy általában kézzel-lábbal tiltakozunk ellene, és időnk legnagyobb részét pont az elkerülésével töltjük, pedig az lenne az egyetlen igazi és lényegi történés az életünkben, illetve minden másnak pont abból kéne fakadnia...