A tegnapi blogbejegyzésem "elmélete" hihetetlen gyorsasággal változott át kőkemény realitássá. A hét közepén írta a thai lányom (Dorka, aki decemberig Thaiföldön, Koh Samui szigetén fog dolgozni), hogy egy német turista meghalt azon a strandon, amelyiken ők (ő meg a vele együtt dolgozó barátnője) is fürödtek már, mert megcsípte egy mérges óriás medúza. Kicsit utánaolvastam az interneten, nem ez az első ilyen baleset a világon, de nem is történik túl sok hasonló, halálossá pedig csak nagyon kevés válik. Annyit írtam nekik vissza, hogy legközelebb vigyenek magukkal ecetet (az jó a medúza csípésre), és éjjel lehetőleg ne fürödjenek, mert akkor a medúzák hajlamosabbak a parthoz közelebb kerülni. Egyéb tanácsot nem adtam, és vártam, hogy mi lesz, hogyan dolgozzák fel ezt a sokkot, amely láthatólag nagyon megrázta annak az egész szigetnek a lakosságát és az ott nyaralókat is.
Nem tudom, mennyire volt tudatos a viselkedésük, de egyáltalán nem lepett meg az, ami következett. Az első szabadnapjukon felszálltak a buszra, és ismét elmentek a tragédia helyszínére, és ott fürödtek, ahol most még jóformán senki más, mert egy ilyen esemény teljesen logikátlanul ugyan, de kiüresíti a partokat egy időre, különösen pedig azt a partszakaszt, ahol a haláleset megtörtént. (Azért mondom, hogy teljesen logikátlanul, mert a medúza csípésnek most sincs nagyobb esélye, mint bármely egyéb időpontban volt vagy lesz, csak hát az ember maga nincs most abban az állapotban, amelyben például egy hete leledzett, vagy amelyikbe majd ismét kerülni fog bizonyos idő elteltével, amikorra a rossz emlékeit sikerül elhomályosítani magában. De hát ez egy cseppet sem meglepő, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy az ember nem racionális lény.) Ennél jobbat nem tehettek volna, hiszen a másik lehetőség tulajdonképpen az lett volna, hogy az elkövetkezendő két hónapban egyszer sem mennek be a tengerbe, vagy csak hosszú idő után szánják rá magukat ismét, és addig folyamatosan rágódnak magukban. Azt nem hiszem, hogy tudatosan végiggondolták, hogy mit csinálnak, de öntudatlanul mégis a legjobb döntést hozták meg, vagyis vállalták azt a beavatást, amelyet az élet eléjük sodort, vállalták a halállal való szembenézést azért, hogy minél hamarabb túl legyenek a félelem szorításán. Az igazság az, hogy nagyon büszke vagyok Dorkára, és olyan szempontból is kapóra jött ez most, hogy remekül illusztrálja azt, amit tegnap este írtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése