Bizonyára szükségünk volt azokra a hosszú évszázadokra, amelyekben formai felnagyítások, önerősítőnek szánt illúziók, ideologikus leegyszerűsítések és egyre tartalmatlanabbá váló hagyományok zárt rendszereiben éltünk. Bizonyára szükségünk volt mindezekre a leszűkítésekre, hiszen nem voltunk elég érettek arra, hogy azok nélkül is talpon maradjunk. Sőt még most is nagyon nagy a veszély. Számtalan olyan helyzetet látunk magunk körül, amelyekben a hagyományok megtartása, bizonyos gondolkodási formákhoz való igazodás még mindig konszolidáltabbnak tűnő állapotot eredményez, mint az azok elengedése után következő helyzet. Jézus egyértelműen szól erről Máté 12,45-ben. Ha a hely, amelyet megtisztítottunk magunkban, üresen marad, a gonosz lélek oda hetedmagával fog visszatérni.
Tehát a hely nem maradhat üresen, nagyon nagy figyelmeztetés ez a magukat modern gondolkodásúnak tartó fiatalok felé, akik kettőből - sajnos - csak egyet lépnek meg (hozzáteszem, hogy legtöbbször nem a saját hibájukból, hanem azért, mert abban a puha, sőt mesterségesen is tovább puhított közegben, amelyben élnek, semmilyen irányfény sem vezeti őket), viszont a káprázatainkhoz való görcsös ragaszkodás sem alternatíva. Legalábbis egy idő után túl kell lépnünk rajtuk, mert egyre több hagyományos eszközökkel teljesen kezelhetetlen problémát halmozunk fel magunk körül, és egyre jobban hiányzik az a több, az a más, az az élőbb, amelyet merev külső rétegeink egyelőre eltakarnak még előlünk is. Igen, abból a biztonságból kilépni, amelyet a szokásainkban, a jól bejáratott gondolkodásainkban, a különböző leképezéseinkben való lét jelent, egyszerre félelmetes, és borzasztó veszélyes is, ám egy idő után nem lesz más lehetőségünk, mint lemeztelenedni. Nem lesz más lehetőségünk, mert égető szükségünk lesz azokra a ma még letapadt erőkre, azokra a ma még ki nem fejlődött képességeinkre, azoknak az egészen új vizualitásoknak a megszerzésére, amelyek nélkül nem fogjuk túlélni a küszöbön álló korokat. És ezeket az erőket csak a látszatbiztonságokból fakadó kényeztetésektől mentes, drámai, sokszor tragikus létállapotok tudják kinevelni bennünk. Ahhoz, hogy kinyíljunk e rejtett, ma még hasznosítatlan, de csírájában már ma is létező, bennünk létező, csak még nem dolgozó erőforrások számára, el kell engedni minden illúziót, semmi más nem maradhat meg csak a mi egyszeri és megismételhetetlen személyes valóságunk, mint a lét egyszeri és megismételhetetlen személyes valóságának egyik alkotója, és az a szeretet, amely e kettőt összeköti. El kell engedni mindent, és bízni kell abban, hogy utána majd jönnek sorra azok az események, amelyek megmutatják a folytatást, és jönnek bennünk azok az átalakulások, amelyek átélésére rendelve vagyunk, és kibontakozik bennünk egy valódibb, élőbb, tisztább, igazabb ember. Ez egy hallatlanul nagy lépés, egy teljes tudati, sőt szellemi lényünk minden jelentős dimenzióját érintő áthangolódás. Rettenetes nehéz, rettenetesen felkavaró, és eléggé fájdalmas, de ugyanannyira szükséges is. Ne féljünk tőle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése