A belső fejlődés tétje

Az utóbbi időben több blogbejegyzésben is írtam az ember belső fejlődéséről, e fejlődés tétjéről, és azokról az akadályokról, amelyeket közben le kell győznie. A most következő írásban ezeket a gondolataimat próbálom összefoglalni, de közben ott motoszkál bennem egy másik aktualitás is. Az, hogy majdnem hét éve kaptam egy élethelyzetet, amely felerősített bennem bizonyos eszméléseket. Ez nagyon jó, és minden bizonnyal nagyon szükséges is volt, de mostanában van egy olyan halvány érzésem, hogy lassan lejár az erre fordítható idő, és nem sokára valami újnak kell kezdődnie. A magyar népmesékben a hét mesebeli szám, a keleti népek szintén hetes periódusokban gondolkodnak az emberi életről, valószínűleg nem véletlenül. A tudós biológusok megállapították például, hogy hét év alatt az ember sejtállománya szinte teljes egészében lecserélődik. Vagyis már nem az vagyok, aki hét éve voltam. Hát akkor ki?

Az az írogatás, amely a Mennyországjárás blogon és a levelezésekben zajlott, lassan lecseng, illetve átalakul majd, és még magam sem tudom, hogy pontosan mivé. Nem akarom teljesen elhagyni ezt a blogot, de lehetséges, hogy a jövőben kevesebb időt és figyelmet fogok szánni gondozására. Közben viszont indul egy új blog (lásd a lila betűs bekezdést a jobb oldalon), és biztosan megmarad A Leonidasz naplója és a Kis Vuk blog is. Az előbbi azért, mert az jól megdolgoztat, hiszen ott tulajdonképpen naponta el kéne számolnom a kapott idővel, a második pedig azért, mert a játék az élet része. Mint, ahogy Ti is, Kedves Olvasóim az életem részei voltatok, vagytok és lesztek!

----------------------------------------------------------------------------------------------

Probléma: a féligazság teljes hazugság (zsidó bölcsesség)

Leegyszerűsítő, elhanyagoló szemléleteink a könnyebb tájékozódás lehetőségének illúzióit vetítik elénk, viszont közben felületessé, egysíkúvá tesznek minket. Lehet, hogy ebben a virtualitásban bizonyos képességeink növekedni kezdenek, de személyiségünk egésze mégis satnyulni fog a kiegyensúlyozatlan terhelés alatt. Továbbélésünk kulcsa nem más, mint a leszűkítéseknek való behódolásért kapott hamis biztonságérzetek tudatos elhagyása, és a megnyílás azelőtt a teljesség előtt, amely egyedül képes kibontakoztatni személyes létünket és mindazokat a ma még szunnyadó adottságainkat, amelyekre égetően nagy szükségünk lesz, ha talpon akarunk maradni, és segíteni akarunk másoknak is az elkövetkezendő minden bizonnyal nehéz évtizedek során.

Az emberben borzasztó nagy kiaknázatlan potenciálok rejlenek, ám szárba szökkenésükhöz szükséges, hogy rendezze kapcsolatát önmagával és a lét egészének személyes valóságával. Minden pillanatra úgy kell tekintenünk, mint a gyógyulás esélyére, minden pillanat egy lehetőség arra, hogy megsebzett belső lényünk felé megértéssel és szeretettel közeledjünk, és az önmagunkkal való találkozás által érzékennyé válva találkozni tudjunk másokkal is, sőt életünk minden pillanatát személyes találkozásként éljük meg. Hogyan tudna találkozni valaki egy másik emberrel, amíg önmagának is színlel, amíg önmagára is csak sematizmusok, formai összezárások szűrőjén keresztül tekint?! Sokszor hagyjuk figyelmen kívül az önmagunkhoz való visszatalálás követelményét, a bennünk lévő belső ösztöke ellenében pedig számtalan érvrendszert ácsolunk, hogy ezt az elhanyagolást legalizáljuk, megfeledkezve arról, hogy mindannyiunk életében külön-külön és az egész emberiség fejlődésében is lesz olyan pillanat - bizonyára nem is nagyon sokára, hiszen az idő egyre gyorsabban telik - amikor a következő szintre lépést már nem lehet tovább halogatni.

Hagyományaink, vallásaink, világszemléleteink, gondolkodási rendszereink évszázadokon keresztül életben tartottak minket és közösségeinket, szerepük tehát nagyon - sokszor életbevágóan - fontos volt, viszont bizonyos jelek most mégis egyre erősebben figyelmeztetnek minket arra, hogy ideje kilépnünk e rendszerek fedezékei alól, és ideje mélyebb, személyesebb kapcsolatot keresnünk a körülöttünk lévő világgal. Ami jó és fontos volt eddig, az a kibontakozás mindenen átívelő folyamatában lassan kerékkötővé válik. Legyünk bátrak, és merjünk elindulni azon az úton, amelyen különböző szerzett identitásainkat fokozatosan felváltja az önazonosság tudata, azon az úton, amelyen az utóbbi megerősödésével párhuzamosan kiderül, hogy az előbbiek nem tartoznak az ember lényegi összetevői közé, nem váltják ki a személyest, szerepük csak arra a gravitációs térre korlátozódik, amelyben ég felé való elrugaszkodásunk drámai távlatot nyer, emberhez méltó teljesítménnyé válik. Ellentétben bizonyos hatalmi törekvésekkel (melyek szolgálatába soha sem szegődtem) nem formabontásra buzdítok, hanem egy olyan tartalmi átalakulásra, amelyben a formák maguktól átsorolódnak, és a szerepüknek megfelelő helyre kerülnek. Nem egy elkapkodott átöltözésről vagy annak kényszerítéséről beszélek, hanem egy olyan érési folyamatról, amely az embert felemeli és a helyére teszi. Hiszen az ember nagyon lassan ugyan, de felnő, egyre önállóbb és egyre inspiráltabb lesz, miközben az őt érő kihívások igénylik, várják is tőle a nagyobb távlatokban való megmerítkezést. Várják tőle, hogy lépjen egy több kockázatot, több veszélyt rejtő, de ugyanakkor egy jóval nagyobb vitalitás lehetőségét is magában hordozó közeg felé, amelyben új tapasztalatokra tehet szert, jobban megértheti önmagát, jobban megérthet mindenki mást is, és az így nyert értésben, látásban megerősödve, szívében a frissen felszabadult energiákkal lesz bátorsága útra kelni, és vándorolni az óperenciás tengeren is túlra bizonyos szerelem- és életmentő virágok, illetve gyümölcsök begyűjtésének céljával...

---------------------

Az ember életének értelmét mi adja?

Az, hogy minden út a hamis biztonságérzetektől való elrugaszkodás,
A tisztulás, a személyesebbé válás, a találkozás felé menés egy kis darabja

---------------------

Az ember nem tud rendet tenni,
Ahhoz kevés, s ha megpróbálja mégis,
Csak fokozza a rendetlenséget

Ám ha megadja magát
A rend hiányából fakadó rettentő fájdalomnak,
Az benne sok rendetlenséget eléget

---------------------

Előbb-utóbb minden
Fixnek hitt pontról kiderül
Annak viszonylagossága

Sőt egyre világosabb lesz,
Hogy az nekünk mennyire fontos!
Pont a viszonylagosság a...

---------------------

Illúzióhegyeket koptatni jöttünk,
Szíved hozzá elég merész-e

Elkopott-e már Benned
Az illúzióhegyek időarányos része?

---------------------

Kellenek a formák, de csak annyiban,
Hogy a tartalmat hordozzák, és segítenek
Annak kibontakoztatásában

A formákat csak edénynek tekintsd!
Az ételt fogyaszd, és ne találj vigaszt másban!

---------------------

Nem vagyok formabontó, csak azt kérem, hogy keresd a jó rendet,
Amely a forma és a tartalom között feszül

Ne áltasd magad azzal, hogy ez a rend nem létezik,
Mert létezik, és ha engeded, Benned lassan minden tartalmat leszűr

---------------------

Az ellentmondások nem azért vannak,
Hogy valaki A-ban, másvalaki B-ben
Nyugvópontot találjon

Az ellentmondások azért vannak,
Hogy feszültség, s benne mozgás legyen,
Történjenek a dolgok, s közben az ember emberré váljon

---------------------

Be kell látnunk h minden élethelyzet
Találkozás felé visz minket,
Személyes fejlődésünket katalizálja

Boldog ember az,
Aki az események sorára így tekint,
Az örömöket és a megpróbáltatásokat egyformán állja

---------------------

Az ember egy nagyon bizonytalan összetettség,
Megérteni őt, bizony, nem könnyű játék

A rendet az építi, aki nem retten meg a káosztól, melyet ő maga vetít,
Inkább megszégyenül benne, mert attól minden tettetése átég

---------------------

Az ember egy nagyon bizonytalan összetettség,
És még csak most ébredezik, kába

A valóság hiányt és fájdalmat okoz neki,
Szegődjék mégis szolgálatába

---------------------

Amíg öntudatlanul is a védekezési reflexek szerint cselekszünk, mert sérüléseinket nem merjük észrevenni, addig csak görgetjük magunk előtt a bajt, mely attól egyre nagyobbá válik.

A gyógyulás akkor kezdődik, amikor merünk a mókuskerékből kilépni, tudatosítjuk azt a rosszat, azt a fájdalmasat, ami minket ért, önazonosságunk tüzében elégetjük, s többé nem takarózunk be állig

---------------------

Azt akartam, hogy tengerek sodorjanak,
Vulkánok mélyén szerettem volna égni,
Majd felszínre törni, úgy szökkenni szárba

A hét év kicsit megdolgoztatott,
Viszont találkozás lesz a vége,
A szerelem nem ment kárba

---------------------

Élheted ötösre az életed, de lehet, hogy közben mégis megbuksz,
Mert az, hogy jól teljesítesz, még messze nem elég

A teljesítés csak egy eszköz ahhoz, hogy lényed mélyét bejárd,
A tűz- és erőcentrumot, ahol minden színlelés elég

---------------------

Az egy nagy hazugság,
Hogy az ember nem tudja,
Mert valójában tudja,
Csak nem akarja

S ha szívében kész is,
Hogy hosszú útra keljen,
A kereszthordozásba azért
Beleremeg a karja

---------------------

Ne félj, mert most múlik pontosan,
Most történik az, aminek történnie kell,
Amit egyszerre őriznél és siratnál is

Ne félj, mert jelen vagy,
Sőt jelen voltál, és jelen leszel benne mindig,
S jelenléted a mély időbe szánt...
Minden hiányérzet virtuális

---------------------

Az embernek az fáj, az ellenkezése,
Melyet táplál saját valóságával szemben

Az emberséget szeretné elfelejteni,
Fájdalma figyelmezteti rá ellenben

---------------------

A fájdalmat az életéből
Igyekszik mindenki kiiktatni,
Azzal szembenézni senki sem mer,

De egy szép nap majd mindnyájan rájövünk,
Hogy a fájdalom hiányát
Képtelen elviselni az ember

---------------------

A bajok akkor kezdődnek,
Amikor a büszke ember a lét
Személyes valóságát
Magából kiiktatja,
Nem veszi tudomásul

Helyette rendszerekben gondolkodik,
És képeket vetít magának,
Hogy valamit mégis tegyen,
A találkozásról figyelmét elterelje...
A bajok akkor kezdődnek, mert a lélek
A steril közegben hamar megbetegszik,
Az egyedüllétbe bizony belefásul

---------------------

Világok kínálják portékáikat,
De engem nem érdekel a vásár,
Többé nem állok sorba büszkeségért

Reggel a rendszer összeomlott,
És a látszat helyébe egy pillanatra a valóság lépett...
Ilyen meglepetés már rég ért.

---------------------

Matának hívnak, a Mata nevű folyamat fut rajtam,
Valaki régóta futtatja, alakulás, fejlődés oda,
Ahol felizzik a lét egyetlen találkozása

Te egy másik folyamat, egy másik fejlődés lettél, neved jelzi...
Ne téveszd el! Az együtt menés még nem találkozás,
Az sokszor csak a találkozás elsunnyogása

---------------------

A szeretet nem feszültség nélküli állapot,
Sőt, gyakran embert próbáló, kínkeserves bajvívás,
Az én részem és a Te részed ütközése, harc

Mert éghető anyag Benned és bennem is van bőven,
De a lángot akkor is csak szikra tudja meggyújtani,
És a szikrát pont az ütközések adják hozzá,
Vállald, ha jót akarsz!

---------------------

Megrettenni semmitől se kell, hiszen minden réteg fontos, bárki bármit gondol,
A találkozásban minden értelmet nyer, még a fájdalom is, mely egyébként csak rombol...

---------------------

Abban, aki valakit keres, aki megy érte tovább, túl minden határon,
Abban az indíttatás megmarad, hordozóját tovább érzékenyíti,
Viszont azt, aki egy ponton megáll, többé nem fogja tanítani.

Van sok olyan helyzet, sok olyan csillagállás, amely kéri tőlünk, hogy menjünk tovább...
Ilyenkor - legyen az bármilyen fájdalmas vagy különleges tovább menés -
Egyszerűen nem lehet hátat fordítani

---------------------

Ingrid Sjöstrand: Meg ne próbáld!

Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.

---------------------

Ingrid Sjöstrand: Van hozzá közöd?

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

(A két Ingrid Sjöstrand vers az Ami a szívedet nyomja
című kötetben jelent meg más svéd
gyermekversekkel együtt)

 
---------------------

József Attila - Ágnes Vanilla: Uram

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifjú vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fújjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odújába bújjon.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

---------------------

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalban arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem:
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.

Fátyol (levélrészlet)

...fátylakat tépünk le, amíg bele nem ununk, és valamelyikre rá nem mondjuk, hogy az már nem fátyol, hanem a valóság, és onnantól kezdve állunk előtte, mint a faszent. Na, ezt hívom én megakadásnak, mindannyiunk életében bőséggel találnánk példákat rá. Mert ha ebben az egészben van valami valóságos, akkor az nem más, mint a folyamat, amelynek során szépen lassan leszakad rólunk az összes köd. Mert 1-2-5-10-20-30-max 40 év és ott állunk hót pucéran a mindenség színe előtt. Igaz, azzal most nem kell törődni. "Ne keresd a halált, a halál majd rád talál. Az utat keresd, amely beteljesüléssé avatja a halált."

És ha erre most azt mondod, hogy ez is csak egy fátyol, akkor én arra meg azt mondom, hogy persze. Ami szavakba foglalható, az nem is lehet más, mint fátyol. A zene talán egy picit tovább tud menni, de újabb három lépés után az is megakad. Lehet, hogy a Te formavilágodnak jobbak az esélyei, de biztos, hogy nem sokkal. Viszont nem akarok versenyezni Veled, inkább az utat keresem, a fent említettet. Amit Te nyilván máshogy mondanál vagy mondasz is. De az nem baj, mert a mondás úgyis csak fátyol...

Még mindig a párizsi merényletről

Azokat a merényleteket, amelyek közül most Párizsban is történt néhány, nem kötném nagyon az elkövetők személyéhez, mint ahogy más szörnyűségeket sem szoktam személyekhez vagy embercsoportokhoz kapcsolni. Azt gondolom ugyanis, hogy ezek a társítások nem vezetnek sehova, nem jön ki belőlük semmi a jövőre nézve. Ezeket a merényleteket mi csináljuk mindannyian. Szépen halmozzuk a feszültségeket, amíg valahol el nem szakad a cérna. Érdekes az, hogy hol szakad el? Nem nagyon... Az oviból ismerünk ilyen szituációkat, hát, azok nagyobb léptékekben is pontosan ugyanúgy zajlanak le. Ha ezt megértenénk, más szemmel tudnánk nézni a világra és benne magunkra is.

Regényrészlet a több mint száz halottat és temérdek sérültet követelő párizsi merényletek után

...Micsoda idők voltak azok, azt száj el nem mondhatja, elég az hozzá, hogy mi is meg ők is inkább veszett ebekhez voltunk hasonlatosak, hogysem az emberekhez... Egyszer hírét vette a kommandónk, hogy a csőcselék Rusiecki uram fortalitiáját ostromolja. Engem küldtek segítségére az embereimmel. Későn érkeztem a fortalitia már földig le volt rombolva. Én azonban ráestem a részeg parasztságra, jó részüket lekaszaboltattam, a többi elbújt a vetésben, azokat elevenen fogattam meg, hogy példaadásul felköttessem őket. De hogyan? Könnyebb volt ezt kimondani, hogysem véghezvinni. Az egész faluban nem volt egyetlen fa, a mezsgyéken még a magányos paraszti körtefák is le voltak vágva. Arra nem volt időm, hogy akasztófákat állíttassak. Erdő sem volt sehol a közelben, hiszen a pusztában voltunk. Mit tegyek? Terelem hát a foglyaimat, és megyek. Hiszen majd csak találok valahol egy terebélyes tölgyecskét. Egy mérföld, kettő de csak puszta és puszta, akár golyóbist guríthatnál. Egyszer csak már estennen, egy falucska nyomaira bukkantunk. Nézek, forgolódom, imitt-amott egy-egy kupac szén, egyébként csupa szürke hamu, és semmi más! Egy csekély halmon mégiscsak megmaradt egy kereszt. Jókora tölgyfa kereszt, nem rég emelhették, mert a fája még nem feketedett, inkább úgy fénylett az alkonypírban, mintha tűzláng világítaná meg. Rajta bádogból kiszabott Krisztus, de úgy kipingálva, hogy csak oldalról nézvést, a vékony bádogot látva vette eszébe az ember fia, hogy nem igazi test. Ámde elölről az arca olyan, akár ha élne, csak éppen kissé sápadt; a töviskoszorú is a fején, a szeme felfelé tekint, benne a rettenetes szomorúság és fájdalom. Amint megpillantottam a keresztet, már ébredt is a fejemben a gondolat: "Íme a fa, más nincsen" - ámde nyomban meg is ijedtem. Az Atyának és a Fiúnak... csak nem akasztom őket a keresztre! De eszembe vettem, hogy Krisztus urunk szemeinek szerzek gyönyörűséget, ha e latrokat, kik annyi ártatlan vért kiontottak, itt, az ő szeme láttára lenyakaztatom, s már mondom is: "Én jó uram, gondold, hogy ezek ama zsidók, akik Téged keresztre feszítettek, mert hiszen ezek sem jobbak amazoknál." Nyomban meg is parancsoltam, hogy egyenként hurcolják őket a dombocskára, vezessék a kereszthez, és ott üssék le a fejüket. Voltak közöttük ősz, öreg emberek, és voltak ifjú legénykék is. Az első, akit odahurcoltak, így könyörög: "Az Úr kínszenvedésére, erre a Krisztusra, Uram, legyen irgalom benned!" Én meg csak odakiáltok: "Vágd!", mire a dragonyos megsuhintja a kardját, és már le is szelte a fejét... Odavezették a másikat, az megint csak így kiált: "Ez irgalmas Krisztusra, kegyelmezz!" Mire én megint: "Vágd!" Ugyanígy a harmadikkal, a negyedikkel, az ötödikkel. Tizennégyen voltak, és valamennyi a Krisztushoz könyörgött. Már az alkonyat is elenyészett mire végeztünk. Aztán megparancsoltam, hogy fektessék le őket körbe, a kereszt lába elé... Én ostoba! Azt hittem, ezzel örömöt szerzek amaz egyetlen Szent Fiúnak. Azok pedig hol a kezüket, hol a lábukat rándították egyszer-egyszer, hol meg valamelyik úgy megrándult, mint a partra vetett hal. De már nem tartott sokáig. Az elevenség csakhamar elhagyta a testüket, azután már csendesen feküdtek koszorúban.
Minekutána már teljesen besötétedett, elvégeztem magamban, hogy ott maradunk éjszakára, noha tüzet nem rakhattunk, mert nem volt miből. Meleg éjszakát adott az Úristen, az én embereim tehát örömmel heveredtek végig a pokrócokon, én pedig még odamentem a Krisztus lábai elé, hogy elmondjam a rendes esti imádságomat, és az ő irgalmába ajánljam magam. Azt hívén, imádságom annál is kedvesebb meghallgatásra talál, mert hiszen az egész napot munkálkodva töltöttem, oly dolgokat mívelvén, amelyekkel érdemeket véltem szerezni magamnak.
Gyakran van az úgy az eltörődött katonával, hogy esti imádságát mormolva elszenderül. Velem is így történt. A dragonyosok, látván, hogy ott térdelek, fejemet a kereszthez támasztva, úgy vélték, hogy gondolatokba merültem, s nem akartak megzavarni. Pedig hát az én szemem azonnal lekoppant, és furcsa álom szállt rám ama keresztről. Nem mondom, hogy látomásom volt, mert arra nem voltam, és nem is vagyok méltó, ámde mély álomba merülve mintha az Úr egész kínszenvedését láttam volna... Az ártatlan Bárány ily szörnyű bántódás ára megolvadt a szívem, a könnyem megeredt, s rettenetes fájdalom vett rajtam erőt. "Uram - mondom - íme itt vagyon egy maroknyi jó vitézem: akarod-é látni, hogy mit tud a mi lovasságunk? Csak a fejeddel ints, és én ezeket az ebfiakat, a te hóhérjaidat, egy szempillantás alatt kardélre hányatom." Alig mondtam ki a szavakat, minden eltűnt a szemem elől. Nem maradt más csak a kereszt, és rajta a könnyeket hullató Krisztus... Átölelém hát én is a keresztfa alját, fennen sírva. Hogy meddig tartott, nem tudom, de utána kissé megnyugodván, megint csak megszólalok: "Uram, Uram! Miért is hirdetted szent tanításaidat ama megkeményedett szívű zsidók között? Ha Palesztiniából eljöttél volna a mi Köztársaságunkba, bizony mondom, sosem vertünk volna keresztre, hanem hálásan befogadván és minden jóval ellátván, az indigenatust is megadtuk volna Néked, isteni dicsőséged öregbítésére. Miért is nem tetted ezt, Uram?
E szavak után tekintetemet a magasba emeltem (el ne felejtsék kegyelmetek, hogy mindez álmomban történt), és íme, mit látok? Íme, a mi Urunk, szemöldökét összevonva, szigorúan néz le rám, s egyszerre nagy fennszóval így kiált: "Olcsó portéka immár a ti nemességetek, mert a svéd háború idején minden jött-ment polgár megvásárolhatta magának, de hát üsse kő! Ti meg az a gyülevész nép, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, de egyikőtök és másikotok is gonoszabb a zsidóknál, mert ti naponta keresztre feszítetek engem... Avagy nem megparancsoltam- é, hogy még ellenségeiteket is szeressétek, s bocsássatok meg nekik, ti pedig - akár a vadállatok - egymás beleit szaggatjátok-tépitek kifelé. Ezt látván, bizony elhordozhatatlan kínokat kell szenvednem. Hát te magad, ki engem erőhatalommal akartál volna kiszabadítani, aztán még a Köztársaságba is meginvitáltál, vajon mit míveltél? Íme e holttetemek a keresztem körül, melynek alsó felén most is ott az ő vérük. Pedig hát voltak közöttük ártatlan ifjú legénykék avagy elvakult emberek, kiknek józan értelmük nem lévén, mint értelmetlen birkahad mentek a többiek után. Volt-e benned irgalom irántuk, avagy mérlegre vetetted-é az ügyüket haláluk előtt? Nem! Mindegyiket lenyakaztattad, s még azt hívén, hogy ezzel nekem szerzel örömet. Bizony mondom néked, más dolog úgy fedni és büntetni, mint apa fiát, vagy úgy dorgálni, mint az idősebb testvér az ifjabbat, s megint más bosszút venni, nem mérlegelvén, s a büntetésnek, s a kegyetlenségnek határt nem szabván. Immár oda jutottatok, hogy ebben az országban a farkasok irgalmasabbak, hogysem az emberek, a fű véres harmatot verejtékez, a vihar nem fú, hanem üvölt, a folyók vértől áradottak, az emberfia pedig a halál felé nyújtván a kezét így könyörög hozzá: "Ó, mi menedékünk!"
"Uram - kiáltottam -, hát ők jobbak nálunk? Ki mívelte a legszörnyűbb kegyetlenségeket? Ki hozta ide a pogányt?"
"Még büntetvén is szeressétek őket - felelte az Úr -, akkor majd lehull szemükről a hályog, szívük keménysége elmúlik, s az én irgalmam veletek lészen. Ha ezt meg nem teszitek, keresztül gázol rajtatok a tatár horda, rabszíjra fűz benneteket is csakúgy, mint őket. Akkor majd szolgálhattok az ellenségnek gyötrelemben, megvetésben és könnyek között, mindaddig, amíg meg nem szeretitek egymást. Ha pedig túlmentek e gyűlölködés mértékén, akkor nem lesz irgalom sem egyikőtök, sem másikotok számára, s a pogány veszi hatalmába e földet, mind a világ végezetéig."
Megdermedtem e prófétálás hallatán, s jó ideig nem bírtam megszólalni. Arcra vetém hát magam, s csak azután kérdeztem:
"Mit tegyek Uram, hogy bűneim eltöröltessenek?"
S hallván a feleletet:
"Elmenvén add tovább e szavakat másoknak is, a szeretetet hirdetvén..."

Részlet Henryk Sienkiewicz Kislovag című regényéből

Milyen üzenet?

128 halott és 99 sérült... Ki tudja megmondani,
Hogy milyen üzenet mutatkozik meg ebben?

Mindenkit önmagában kell szemügyre venni,
És senkit sem az általa játszott szerepben

Az érzékelések különbözőségéből adódik

Ha meg akarod érteni más emberek döntéseit, akkor először is azt kell megértened, hogy ők másmilyennek érzékelik, és máshogy képezik le maguk számára a valóságot, más építőelemeket, más összefüggéseket és más súlyokat látnak mint Te. Hiszen két egyforma látás nem létezik. (Semmi alapod sincs arra, hogy az ő látása, és a Te látásod közti különbözőséget számon kérd rajta, hisz ugyanezen az alapon ő is számon kérhetné Rajtad a Te látásod övétől való különbözőségét. Számon kérni rajta elméletben is csak azt lehetne, hogy a döntései mennyire koherensek az érzékeléseivel, viszont annak megítélésére semmilyen mód nem kínálkozik.)

A vélemények eltérő volta természetesen nem a végállomás. Teljesen normális, hogy a kettőtök közti különbözőség feszültséget jelent Számodra (és számára is), és teljesen természetes, ha emiatt a feszültség miatt interakciók jönnek létre köztetek. Tudd azonban, hogy ezekben a interakciókban

• egymással teljesen egyenrangú felek vagytok
• nem az a dolgod, hogy valamilyen mesterséges eszköz - például egy ideologikus leszűkítés érvrendszerének - alkalmazásával fölébe kerekedj, hanem az, hogy saját magadat terítékre víve mind a ketten fejlődjetek, többek legyetek korábbi éneteknél
• áldozatokat kell hoznod, hiszen fejlődés, átalakulás másként nem lehetséges

Meglepő, de igaz

Az, hogy valaki egy másik emberben mit lát meg, általában sokkal többet árul el róla magáról, mint arról, akit néz.

Az ember szellemi lény (levélrészlet)

...Azt gondolom, hogy az ember, mint olyan, alapvetően szellemi lény. A kutya nem az, a tehén nem az, a kenguru nem az, viszont az ember igen. Van neki anyagi valósága, de létét anyagi valósága nem magyarázza, és nem is teljesíti be. Vagyis az emberben van valami, ami anyagi valóságán túlmutat, sőt, kéri tőle az anyagin túlra látást, illetve az anyagin túli felé menést. Az ember egy szellemi lény, aki most egy anyagi valóságot hordoz, de ez az anyagi valósága nem az ő legbensőbb lényege. Kívül, és ideiglenesen alkotja őt, de ott benn, saját léte középpontjában az ember már nem keverék, aki x százalék szellemből és (1-x) százalék anyagból áll, illetve ha lesz is valamilyen anyagi valóság létünk középpontjában, az minden bizonnyal különbözni fog az anyagról alkotott köznapi felfogásunktól. Az ember egy anyagi valóságot hordozó szellemi lény, aki anyagi valóságát, ezt a számára létidegen közeget pont azért kapta, hogy azt megküzdje, elszenvedje és a küzdelmen, és a küzdelem közben őt ért tapasztalatain keresztül visszataláljon saját magához, abba a centrumba, ahonnan jött, és ahonnan az első almázással szükségszerűen kipottyant. Persze, létezett anyagiasság előtte is, ha van ennek így egyáltalán értelme, viszont az anyagiassággal járó nehézség, fájdalom és szenvedés akkor kezdődött, abban a szinte megfejthetetlen összetettségű pillanatban, amikor az első tékozló fiú útjára indította a tékozló emberiséget, akinek a rettenetes szenvedésekkel is szegélyezett útja visszavezeti majd őt az Atya házába. Egyébként azt hiszem, hogy azóta minden bűnbeesés magán hordozza ezt a kettősséget. Mert tékozolni kell ahhoz, hogy az ember megtudja, hogy nem kell tékozolnia. Mert az ember annyira keményszívű, hogy nincs más út a meglágyítására, mint az a rettenetes mennyiségű keserű tapasztalat, amely a tékozlás közben éri. A rossz ember jó, mert van esélye, hogy jó legyen, miközben a jó a legrosszabb, mert neki még elképzelése sincs a saját rosszaságáról, vagyis azt se tudja, hogy mennie kéne valahová. A vámos és a farizeus, akikről Jézus is beszélt. És a bűnösökről, akik megelőznek minket a mennyek országába vezető úton. Igen, az anyagi valóság hallatlanul fontos, és a kereszténység legnagyobb üzenete talán pont az, hogy az Isten nem marad meg egy egekben lebegő láthatatlanságként, hanem hús-vér fizikai valóságban jön el hozzánk. Ha van valami, ami megkülönbözteti a keresztény vallást az összes többitől, akkor az pont a megtestesülés, legalábbis számomra ez a leglényegesebb különbség, amely persze a kereszthalálban csúcsosodik ki. Viszont ennek a hús-vér realitásnak nem az a szerepe, hogy kompromisszumokat tegyünk az anyag irányába, és valahány százalékát beengedjünk magunkba. Illetve engedjük, de csak aszerint a rend, aszerint a hierarchia szerint, amelyben világosan látszik, hogy az anyag szerepe nem szellemiségünk csonkítása, hanem szellemi lényként való növekedésünk, kiteljesedésünk elősegítése. Az anyag nem önmagáért van, nem azért, hogy valahány százalékban anyaginak képzeljük magunkat, hanem azért, hogy az anyagi és a szellemi állandó ütközésében és feszítésében kínlódva szellemi lényegünkben váljunk többé. Anyag van, de nem azért, hogy belenehezedjünk, hanem azért, hogy abban a nehézkedésben, amit az anyag jelent, szárnyaljunk. Az anyag szerepe az, hogy általa legyen egy közeg, amelyből feladatunk kinőni. A magasugró számára a gravitáció jelenti a kihívást, és a földtől való elrugaszkodás nehézségét, viszont ha nem lenne ez a tér, nem tudna gyakorolni, hogy mind magasabbra jusson. Pont így vagyunk mindannyian létünk anyagi oldalával. Kell azért, hogy gyakoroljuk az attól való elrugaszkodást...

Még mindig tart

Még mindig tart az összerendeződés, és még mindig fontos az, ami történik. Sok visszajelzés érkezik, újabb és újabb szálak jönnek felszínre, valóban azt érzem, hogy egy nagy tudati váltás hajnalán vagyunk vagy kéne lennünk. Nem nagyon érdekel az asztrológia, de sok szó esik erről ott is. Ez a sokat emlegetett vízöntő csillagképbe lépés érdekes, és nem azért, mert önmagában van jelentősége, hanem azért, mert annyi minden rímel rá. Ha elfogulatlan pozícióból nézzük, erről a kis technikai civilizációról, amit csináltunk, egyre világosabban látszik, hogy előbb-utóbb be fog darálni mindent. Nem tudjuk, hogy globális felmelegedés lesz-e vagy globális jégkorszak, nem tudjuk, hogy az ivóvíz fog-e elfogyni, felrobbantjuk-e magunkat, jön-e egy végzetes járvány vagy csak egyszerűen belehülyülünk a munkába, meg az egyéb örültségeinkbe, nem tudjuk, hogy a megbomlott egyensúlyú rendszerek milyen mutáns reakciókat fognak produkálni, de azt tudjuk, hogy nem szokványos kihívások várnak ránk, és egész biztos, hogy nem lesznek szokványosak azok a feladatok sem, amelyek majd ránk ruházódnak az elkövetkezendő pár évtized során. Mindezzel az az ember, akik mi most vagyunk, nem lesz képes szembenézni. Ennek a mai embernek, ha életben akar maradni, és másokon is segíteni akar, meg kell változnia. Nem kicsit, hanem nagyon. Nem úgy, hogy kitalál egy új csodát, hanem úgy, hogy a léttel való kapcsolatát újragondolja, vagy még jobb azt mondani: újra felfedezi. Ha ezt nem teszi meg, húzódjon be egy sötét sarokba, és ott várja remegve, hogy mikor önti el a kénköves láva. Vagy menjen el dorbézolni, hiszen úgysem tud segíteni azon, ami majd jön. Egyébként a vicc az, hogy ha így áll hozzá, akkor tényleg nem tud. Én viszont azt gondolom, hogy tud, csak ahhoz tényleg nagy lépcsőket kell lépnie, tényleg fel kell tárnia magát sokkal jobban, mint amennyire eddig megtette, illetve sokkal inkább kell hagynia, engednie, hogy a feltárás folyamatát tőle független erőforrások elvégezzék rajta. Mert elvégzik, ha maga nem kotnyeleskedik bele. Jönnek a helyzetek, jön a véletlen egybeesések meglepően hosszú sora, jönnek a különböző érdekes csillagállások, és tanítják, csiszolják, fényesítik, erősítik és érzékenyítik őt. Feltéve, hogy nem csukja be az ajtót előttük. Mert az ajtót nem fogja rádönteni senki, legalábbis egy ideig még nem. Az ajtóbetörés is benne van a pakliban, viszont azt azért nem kéne megvárni...

Az okok okát

Egy dolog nem akkor válik szörnyűvé, amikor a torzulásai szélsőséges méreteket kezdenek ölteni, hanem akkor, amikor az első, a legkisebb és kívülről még nem is látható torzulást elszenvedi. Hiszen minden, ami utána jön, nem egyéb, mint annak az első torzulásnak a logikus és lényegében elkerülhetetlen következménye.

Ha valaki egy bajt orvosolni akar, akkor a baj legmélyebb okát kell megtalálnia, és ott kell cselekednie. Az okok okát, ahol az a baj elkezdődött. Ha kevesebbet tesz, csak púderezi a sebet, elodázza a betegséggel való szembenézést, ami pedig feltétlenül szükséges a gyógyítás megkezdéséhez. (Sőt, mi több, azáltal, hogy egy hamis értelmezést alkalmaz, még zavart is kelt a környezetében.) Mindazok az események, amelyek körülöttünk és velünk megtörténnek, azt üzenik nekünk, hogy ne elégedjünk meg részokok feltárásával és részproblémák megoldásával még akkor sem, ha az onnan való továbblépés lemondásokkal és áldozatokkal jár. Figyelmeztetnek minket a végső okhoz való eljutás természetesen evidens és evidensen természetes követelményére, amely nélkül nincs emberhez, mint szellemi lényhez méltó élet. Figyelmeztetnek minket arra, hogy az eredendőre való nézés nélkül történelmünk csak egy biológiai értelemben vett önreprodukciós folyamat lesz, melynek során problémáinkat is - igaz, mindig más köntösben, de - folyamatosan újrateremtjük.

Világok üzennek

Minden, amit elengedsz, megmarad, minden, amihez ragaszkodsz, elveszik. Mert nem tud felépülni, ami nem omlik porba, és nem tud újjászületni, ami nem hal el. Világok üzennek, hívnak, kérik az újat, mert a régi nem elég, mert a régibe hamarosan mindenki bele fog pusztulni. Kérik tőlem, kérik Tőled, kérik tőle, kérik mindenkitől. Sokan vannak, nagyon sokan, és nem tudunk segíteni rajtuk, ha nem alakulunk át egészen. Nem elég egy síkban gondolkodni, nem elég egy síkon mozogni, ki kell lépni, ki kell szakadni régi énünkből. Nem nyugodhatunk addig, amíg át nem jutunk azokon a falakon, amelyek elválasztanak minket valódi önmagunktól. Nem nyugodhatunk, mert addig nem a helyünkön vagyunk, és aki nincs a helyén, az nem él igazi életet, és talentumait sem kamatoztatja mások javára. Nem tölthetjük időnket alaptalan illúziók etetésével, férfias, harcos létre hív minket a idők szava, álarcaink letevésére, valódi szembenézésre magunkkal, a ránk osztott útszakaszok bejárására és a ránk osztott fejlődés részek, illetve az azokkal járó fájdalmak elviselésére. Induljunk, menjünk, nincs sok idő, a látóhatáron már tüzek égnek...

Személyes valóságunk összetettségétől megrettenve

Személyes valóságunk összetettségétől megrettenve sokszor választunk egy egyszerűbb utat, amelyet bizonyos külső meghatározottságok kínálnak fel számunkra. Azokon járni sokkal könnyebb, mint a tű fokán átvezető üzenetek, hívások, találkozások, lélekfejlődési stációk hosszú sorával szegélyezett keskeny ösvényen, amelyen - ha vállaljuk a zarándoklatot - átalakulásaink, bukásaink és újraindulásaink nap, mint nap vérnyomot hagynak. Borzasztó nehéz letenni azokat a kondicionáltságokat, amelyeket egyszer valamilyen könnyebbség csalóka ábrándjáért engedtünk magunkra épülni. Kötelező érvényűnek és meghatározónak tekintjük ezeket a vezérléseket, pedig soha nem voltak azok, illetve csak a mi engedékenységünk miatt váltak látszólag azzá. Pedig fontos lenne túllátni rajtuk, hiszen azok a vezérlések nem mi vagyunk, azok csak illúziók, a nekik való behódolás pedig a mi életünket is virtuálissá teszi. A virtuális élet viszont távlat és mélység nélküli, és ezért aztán nem is méltó az emberhez. Mert abból a csodából, amelyet egyedi és megismételhetetlen létezésünk hoz a földre, a virtuális élet nem bontakoztat ki semmit. A virtuális élet nem ránk, nem a mi teljes valóságunkra, hanem csak a bennünk lévő anyagi potenciálokra tekint, és csak azokat használja fel egy olyan biológiai és szociális önreprodukciós folyamatban, amelynek szellemi értéke elenyésző.