Az ember szellemi lény (levélrészlet)

...Azt gondolom, hogy az ember, mint olyan, alapvetően szellemi lény. A kutya nem az, a tehén nem az, a kenguru nem az, viszont az ember igen. Van neki anyagi valósága, de létét anyagi valósága nem magyarázza, és nem is teljesíti be. Vagyis az emberben van valami, ami anyagi valóságán túlmutat, sőt, kéri tőle az anyagin túlra látást, illetve az anyagin túli felé menést. Az ember egy szellemi lény, aki most egy anyagi valóságot hordoz, de ez az anyagi valósága nem az ő legbensőbb lényege. Kívül, és ideiglenesen alkotja őt, de ott benn, saját léte középpontjában az ember már nem keverék, aki x százalék szellemből és (1-x) százalék anyagból áll, illetve ha lesz is valamilyen anyagi valóság létünk középpontjában, az minden bizonnyal különbözni fog az anyagról alkotott köznapi felfogásunktól. Az ember egy anyagi valóságot hordozó szellemi lény, aki anyagi valóságát, ezt a számára létidegen közeget pont azért kapta, hogy azt megküzdje, elszenvedje és a küzdelmen, és a küzdelem közben őt ért tapasztalatain keresztül visszataláljon saját magához, abba a centrumba, ahonnan jött, és ahonnan az első almázással szükségszerűen kipottyant. Persze, létezett anyagiasság előtte is, ha van ennek így egyáltalán értelme, viszont az anyagiassággal járó nehézség, fájdalom és szenvedés akkor kezdődött, abban a szinte megfejthetetlen összetettségű pillanatban, amikor az első tékozló fiú útjára indította a tékozló emberiséget, akinek a rettenetes szenvedésekkel is szegélyezett útja visszavezeti majd őt az Atya házába. Egyébként azt hiszem, hogy azóta minden bűnbeesés magán hordozza ezt a kettősséget. Mert tékozolni kell ahhoz, hogy az ember megtudja, hogy nem kell tékozolnia. Mert az ember annyira keményszívű, hogy nincs más út a meglágyítására, mint az a rettenetes mennyiségű keserű tapasztalat, amely a tékozlás közben éri. A rossz ember jó, mert van esélye, hogy jó legyen, miközben a jó a legrosszabb, mert neki még elképzelése sincs a saját rosszaságáról, vagyis azt se tudja, hogy mennie kéne valahová. A vámos és a farizeus, akikről Jézus is beszélt. És a bűnösökről, akik megelőznek minket a mennyek országába vezető úton. Igen, az anyagi valóság hallatlanul fontos, és a kereszténység legnagyobb üzenete talán pont az, hogy az Isten nem marad meg egy egekben lebegő láthatatlanságként, hanem hús-vér fizikai valóságban jön el hozzánk. Ha van valami, ami megkülönbözteti a keresztény vallást az összes többitől, akkor az pont a megtestesülés, legalábbis számomra ez a leglényegesebb különbség, amely persze a kereszthalálban csúcsosodik ki. Viszont ennek a hús-vér realitásnak nem az a szerepe, hogy kompromisszumokat tegyünk az anyag irányába, és valahány százalékát beengedjünk magunkba. Illetve engedjük, de csak aszerint a rend, aszerint a hierarchia szerint, amelyben világosan látszik, hogy az anyag szerepe nem szellemiségünk csonkítása, hanem szellemi lényként való növekedésünk, kiteljesedésünk elősegítése. Az anyag nem önmagáért van, nem azért, hogy valahány százalékban anyaginak képzeljük magunkat, hanem azért, hogy az anyagi és a szellemi állandó ütközésében és feszítésében kínlódva szellemi lényegünkben váljunk többé. Anyag van, de nem azért, hogy belenehezedjünk, hanem azért, hogy abban a nehézkedésben, amit az anyag jelent, szárnyaljunk. Az anyag szerepe az, hogy általa legyen egy közeg, amelyből feladatunk kinőni. A magasugró számára a gravitáció jelenti a kihívást, és a földtől való elrugaszkodás nehézségét, viszont ha nem lenne ez a tér, nem tudna gyakorolni, hogy mind magasabbra jusson. Pont így vagyunk mindannyian létünk anyagi oldalával. Kell azért, hogy gyakoroljuk az attól való elrugaszkodást...