Regényrészlet a több mint száz halottat és temérdek sérültet követelő párizsi merényletek után

...Micsoda idők voltak azok, azt száj el nem mondhatja, elég az hozzá, hogy mi is meg ők is inkább veszett ebekhez voltunk hasonlatosak, hogysem az emberekhez... Egyszer hírét vette a kommandónk, hogy a csőcselék Rusiecki uram fortalitiáját ostromolja. Engem küldtek segítségére az embereimmel. Későn érkeztem a fortalitia már földig le volt rombolva. Én azonban ráestem a részeg parasztságra, jó részüket lekaszaboltattam, a többi elbújt a vetésben, azokat elevenen fogattam meg, hogy példaadásul felköttessem őket. De hogyan? Könnyebb volt ezt kimondani, hogysem véghezvinni. Az egész faluban nem volt egyetlen fa, a mezsgyéken még a magányos paraszti körtefák is le voltak vágva. Arra nem volt időm, hogy akasztófákat állíttassak. Erdő sem volt sehol a közelben, hiszen a pusztában voltunk. Mit tegyek? Terelem hát a foglyaimat, és megyek. Hiszen majd csak találok valahol egy terebélyes tölgyecskét. Egy mérföld, kettő de csak puszta és puszta, akár golyóbist guríthatnál. Egyszer csak már estennen, egy falucska nyomaira bukkantunk. Nézek, forgolódom, imitt-amott egy-egy kupac szén, egyébként csupa szürke hamu, és semmi más! Egy csekély halmon mégiscsak megmaradt egy kereszt. Jókora tölgyfa kereszt, nem rég emelhették, mert a fája még nem feketedett, inkább úgy fénylett az alkonypírban, mintha tűzláng világítaná meg. Rajta bádogból kiszabott Krisztus, de úgy kipingálva, hogy csak oldalról nézvést, a vékony bádogot látva vette eszébe az ember fia, hogy nem igazi test. Ámde elölről az arca olyan, akár ha élne, csak éppen kissé sápadt; a töviskoszorú is a fején, a szeme felfelé tekint, benne a rettenetes szomorúság és fájdalom. Amint megpillantottam a keresztet, már ébredt is a fejemben a gondolat: "Íme a fa, más nincsen" - ámde nyomban meg is ijedtem. Az Atyának és a Fiúnak... csak nem akasztom őket a keresztre! De eszembe vettem, hogy Krisztus urunk szemeinek szerzek gyönyörűséget, ha e latrokat, kik annyi ártatlan vért kiontottak, itt, az ő szeme láttára lenyakaztatom, s már mondom is: "Én jó uram, gondold, hogy ezek ama zsidók, akik Téged keresztre feszítettek, mert hiszen ezek sem jobbak amazoknál." Nyomban meg is parancsoltam, hogy egyenként hurcolják őket a dombocskára, vezessék a kereszthez, és ott üssék le a fejüket. Voltak közöttük ősz, öreg emberek, és voltak ifjú legénykék is. Az első, akit odahurcoltak, így könyörög: "Az Úr kínszenvedésére, erre a Krisztusra, Uram, legyen irgalom benned!" Én meg csak odakiáltok: "Vágd!", mire a dragonyos megsuhintja a kardját, és már le is szelte a fejét... Odavezették a másikat, az megint csak így kiált: "Ez irgalmas Krisztusra, kegyelmezz!" Mire én megint: "Vágd!" Ugyanígy a harmadikkal, a negyedikkel, az ötödikkel. Tizennégyen voltak, és valamennyi a Krisztushoz könyörgött. Már az alkonyat is elenyészett mire végeztünk. Aztán megparancsoltam, hogy fektessék le őket körbe, a kereszt lába elé... Én ostoba! Azt hittem, ezzel örömöt szerzek amaz egyetlen Szent Fiúnak. Azok pedig hol a kezüket, hol a lábukat rándították egyszer-egyszer, hol meg valamelyik úgy megrándult, mint a partra vetett hal. De már nem tartott sokáig. Az elevenség csakhamar elhagyta a testüket, azután már csendesen feküdtek koszorúban.
Minekutána már teljesen besötétedett, elvégeztem magamban, hogy ott maradunk éjszakára, noha tüzet nem rakhattunk, mert nem volt miből. Meleg éjszakát adott az Úristen, az én embereim tehát örömmel heveredtek végig a pokrócokon, én pedig még odamentem a Krisztus lábai elé, hogy elmondjam a rendes esti imádságomat, és az ő irgalmába ajánljam magam. Azt hívén, imádságom annál is kedvesebb meghallgatásra talál, mert hiszen az egész napot munkálkodva töltöttem, oly dolgokat mívelvén, amelyekkel érdemeket véltem szerezni magamnak.
Gyakran van az úgy az eltörődött katonával, hogy esti imádságát mormolva elszenderül. Velem is így történt. A dragonyosok, látván, hogy ott térdelek, fejemet a kereszthez támasztva, úgy vélték, hogy gondolatokba merültem, s nem akartak megzavarni. Pedig hát az én szemem azonnal lekoppant, és furcsa álom szállt rám ama keresztről. Nem mondom, hogy látomásom volt, mert arra nem voltam, és nem is vagyok méltó, ámde mély álomba merülve mintha az Úr egész kínszenvedését láttam volna... Az ártatlan Bárány ily szörnyű bántódás ára megolvadt a szívem, a könnyem megeredt, s rettenetes fájdalom vett rajtam erőt. "Uram - mondom - íme itt vagyon egy maroknyi jó vitézem: akarod-é látni, hogy mit tud a mi lovasságunk? Csak a fejeddel ints, és én ezeket az ebfiakat, a te hóhérjaidat, egy szempillantás alatt kardélre hányatom." Alig mondtam ki a szavakat, minden eltűnt a szemem elől. Nem maradt más csak a kereszt, és rajta a könnyeket hullató Krisztus... Átölelém hát én is a keresztfa alját, fennen sírva. Hogy meddig tartott, nem tudom, de utána kissé megnyugodván, megint csak megszólalok: "Uram, Uram! Miért is hirdetted szent tanításaidat ama megkeményedett szívű zsidók között? Ha Palesztiniából eljöttél volna a mi Köztársaságunkba, bizony mondom, sosem vertünk volna keresztre, hanem hálásan befogadván és minden jóval ellátván, az indigenatust is megadtuk volna Néked, isteni dicsőséged öregbítésére. Miért is nem tetted ezt, Uram?
E szavak után tekintetemet a magasba emeltem (el ne felejtsék kegyelmetek, hogy mindez álmomban történt), és íme, mit látok? Íme, a mi Urunk, szemöldökét összevonva, szigorúan néz le rám, s egyszerre nagy fennszóval így kiált: "Olcsó portéka immár a ti nemességetek, mert a svéd háború idején minden jött-ment polgár megvásárolhatta magának, de hát üsse kő! Ti meg az a gyülevész nép, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, de egyikőtök és másikotok is gonoszabb a zsidóknál, mert ti naponta keresztre feszítetek engem... Avagy nem megparancsoltam- é, hogy még ellenségeiteket is szeressétek, s bocsássatok meg nekik, ti pedig - akár a vadállatok - egymás beleit szaggatjátok-tépitek kifelé. Ezt látván, bizony elhordozhatatlan kínokat kell szenvednem. Hát te magad, ki engem erőhatalommal akartál volna kiszabadítani, aztán még a Köztársaságba is meginvitáltál, vajon mit míveltél? Íme e holttetemek a keresztem körül, melynek alsó felén most is ott az ő vérük. Pedig hát voltak közöttük ártatlan ifjú legénykék avagy elvakult emberek, kiknek józan értelmük nem lévén, mint értelmetlen birkahad mentek a többiek után. Volt-e benned irgalom irántuk, avagy mérlegre vetetted-é az ügyüket haláluk előtt? Nem! Mindegyiket lenyakaztattad, s még azt hívén, hogy ezzel nekem szerzel örömet. Bizony mondom néked, más dolog úgy fedni és büntetni, mint apa fiát, vagy úgy dorgálni, mint az idősebb testvér az ifjabbat, s megint más bosszút venni, nem mérlegelvén, s a büntetésnek, s a kegyetlenségnek határt nem szabván. Immár oda jutottatok, hogy ebben az országban a farkasok irgalmasabbak, hogysem az emberek, a fű véres harmatot verejtékez, a vihar nem fú, hanem üvölt, a folyók vértől áradottak, az emberfia pedig a halál felé nyújtván a kezét így könyörög hozzá: "Ó, mi menedékünk!"
"Uram - kiáltottam -, hát ők jobbak nálunk? Ki mívelte a legszörnyűbb kegyetlenségeket? Ki hozta ide a pogányt?"
"Még büntetvén is szeressétek őket - felelte az Úr -, akkor majd lehull szemükről a hályog, szívük keménysége elmúlik, s az én irgalmam veletek lészen. Ha ezt meg nem teszitek, keresztül gázol rajtatok a tatár horda, rabszíjra fűz benneteket is csakúgy, mint őket. Akkor majd szolgálhattok az ellenségnek gyötrelemben, megvetésben és könnyek között, mindaddig, amíg meg nem szeretitek egymást. Ha pedig túlmentek e gyűlölködés mértékén, akkor nem lesz irgalom sem egyikőtök, sem másikotok számára, s a pogány veszi hatalmába e földet, mind a világ végezetéig."
Megdermedtem e prófétálás hallatán, s jó ideig nem bírtam megszólalni. Arcra vetém hát magam, s csak azután kérdeztem:
"Mit tegyek Uram, hogy bűneim eltöröltessenek?"
S hallván a feleletet:
"Elmenvén add tovább e szavakat másoknak is, a szeretetet hirdetvén..."

Részlet Henryk Sienkiewicz Kislovag című regényéből