Személyes valóságunk összetettségétől megrettenve

Személyes valóságunk összetettségétől megrettenve sokszor választunk egy egyszerűbb utat, amelyet bizonyos külső meghatározottságok kínálnak fel számunkra. Azokon járni sokkal könnyebb, mint a tű fokán átvezető üzenetek, hívások, találkozások, lélekfejlődési stációk hosszú sorával szegélyezett keskeny ösvényen, amelyen - ha vállaljuk a zarándoklatot - átalakulásaink, bukásaink és újraindulásaink nap, mint nap vérnyomot hagynak. Borzasztó nehéz letenni azokat a kondicionáltságokat, amelyeket egyszer valamilyen könnyebbség csalóka ábrándjáért engedtünk magunkra épülni. Kötelező érvényűnek és meghatározónak tekintjük ezeket a vezérléseket, pedig soha nem voltak azok, illetve csak a mi engedékenységünk miatt váltak látszólag azzá. Pedig fontos lenne túllátni rajtuk, hiszen azok a vezérlések nem mi vagyunk, azok csak illúziók, a nekik való behódolás pedig a mi életünket is virtuálissá teszi. A virtuális élet viszont távlat és mélység nélküli, és ezért aztán nem is méltó az emberhez. Mert abból a csodából, amelyet egyedi és megismételhetetlen létezésünk hoz a földre, a virtuális élet nem bontakoztat ki semmit. A virtuális élet nem ránk, nem a mi teljes valóságunkra, hanem csak a bennünk lévő anyagi potenciálokra tekint, és csak azokat használja fel egy olyan biológiai és szociális önreprodukciós folyamatban, amelynek szellemi értéke elenyésző.