Az önfeláldozás borzasztó

Az önfeláldozás tényleg borzasztó, még akkor is, ha néha kell olyat is csinálni, amihez az embernek éppen nincs kedve, mert az utóbbi helyzetek csak a nem eléggé széles látásból fakadnak. Vagyis amikor kényelmetlenül érezzük magunkat, akkor tulajdonképpen elég egy picit jobban körülnézni. Ez sokszor nehéz, de a végén azért mindig kiderül, hogy ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem a víz a hülye. Na, ha szükségem lenne életfilozófiára, akkor lehet, hogy ezt választanám. Mert az ember annyira, de annyira szeretné a maga kis kudarcait a másik nyakába varrni, ám annak semmi értelme sincs. Sajnos. Vagy szerencsére. Mert ha a kudarcainkat a másikra lehetne kenni, akkor abból tényleg csak az jönne ki, hogy mi milyen nagyszerűek vagyunk, ám ennél sokkal több is történhet, ha a helyzetekben észrevesszük a saját bukásainkat is. Azt hiszem, nem bízunk eléggé magunkban, és azért félünk ösztönösen annyira minden kudarc beismerésétől. Aki bízik, az jól látja, hogy a kudarcainak is helyük van az életében, nem nagyítja fel azokat, megfelelő súllyal tekint rájuk, sőt mi több, meglátja magát bennük, és tanulni tud belőlük. A kudarcoktól nem kell annyira félni, teljesen normális dolog mindegyik, ha nem lennének kudarcaink, úgy elszállnánk, mint a héliumos lufi, meg szét is pukkadnánk egy perc alatt. Kell, hogy legyen egyensúly, és ahhoz kell nagyon-nagyon sok kudarc is.