Levél egy püspöknek (részlet)

Csak én több tucat embert látok (és magamat is közéjük értem), akiket nagyon megkínoz az az alapellentmondás, amely az Evangélium tágassága és aközött a csőlátás között húzódik, amelyet Egyház, mint hierarchikus EMBERI szervezet dominál. (Azért szedtem nagy betűvel az "emberi" szót, mert a szörnyűségek mindig akkor kezdődnek, amikor az emberi tényezőről, vagy inkább a mi saját emberi tényezőnkről megfelejtkezünk.) Ezt az alapellentmondást nem szabad kikerülni és nem szabad elhallgatni, Jézus ugyanis ilyesmit soha, SOHA nem kért tőlünk, ilyesmit mindig a hatalmát féltő, zsarnokoskodó, magát és társát akár egy tál lencséért is eladni képes ember kér néha papi ruhában, többször civilben, de a mennyiségi különbség csak abból fakad, hogy papokból kevesebb van, mint civilekből. Mert mi, emberek alapvetően nagyon egyformák vagyunk a számtalan különböző ruhadarab ellenére is. Egyébként, ha figyelmesen olvasod az írásomat, Számodra is világossá válhat, hogy nem is az Egyházról beszélek, hanem az emberről. Mert minden emberben ott van az a rettentő hajlam, hogy általa igazságnak kikiáltott fél-, negyed-, nyolcad, tizenhatod igazságok bevezetésével rendezze az életét. És ebből, kivétel nélkül mindannyiunk esetében farizeusi gőg lesz, teljesen függetlenül attól, hogy melyik fél-, negyed-, nyolcad vagy tizenhatod igazságra esküszünk, a farizeusi gőgből pedig szörnyű, romboló, sokszor emberek tízezreinek vagy százezreinek életét követelő világválság. Ezért mondom, hogy ott kell hagyni a kiszámíthatóságok kényeztető biztonságát, igen, valóban létezik belőlük egy csomó mindannyiunk életében, csak nem szabad nagyon támaszkodni rájuk, illetve egyre inkább el kell engedni azokat, ez az a dinamika, amelyről már Neked is számtalanszor írtam, például a hordozórakéták is erről szólnak. Megütközve mondod, hogy milyen utat mutatok én? Hát, semmilyent, és nem is akarok ennél többet tenni, igen, jól látod, mert azt mondom, hogy egy idő után minden útmutatás elnyomássá és visszaéléssé változik, a mi saját kis tizenhatod igazságunk felnagyításával elkövetett visszaéléssé. Van egy nagyon jó pedagógiai módszer a 10 évesnél fiatalabb gyerekek nevelésére, a montessori elv, mely arról szól, hogy a gyerekeknek nem azt kell megmondani, hogy mi milyen, hanem egy olyan környezetet kell megteremteni körülöttük, amelyben azt ők maguk felfedezhetik. Egyik barátom felesége ilyen iskolát hozott létre Ausztriában, nem messze a magyar határtól. Nem írok többet erről itt, de ha nem ismered, olvass utána, mert nagyon tanulságos. Egyébként a gyermekeim montessori óvodában nőttek fel, mert ilyen óvoda Nyíregyházán is létezik, a Kereszt utcai akkor legalábbis olyan volt, és utólag azt mondom, életünk egyik legjobb döntésének bizonyult, hogy odajárattuk őket. Sokkal több szabadságot kéne adni mindenkinek, és mellette persze, sokkal több bizalmat is, hogy majd élni fog a szabadságával. Szépen vissza kéne húzódni sokak életéből, mert van út, az ő maguk kis útja, amely majd elvezeti őket azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyekre égető szükségük van, és amelyekből valóban meg tudnak erősödni. Mert, amit az embernek mondanak, az levegő, amit átél, az viszont megmarad. Jézus ezt gyönyörűen tudta, szerette is az útját kereső bűnöst, viszont közben nem sok jót ígért azoknak, akik abban a káprázatában ringatták magukat, hogy már rátaláltak az útra. Az Egyházon sajnos az utóbbi is látszik vastagon (ugyanúgy, ahogy minden párton, vagy minden ideológia intézményén), ezért nem is jut sehová, ezért képtelen üzenni, előre mutatni, senki nem hallgat rá, nincs hangja, nincs jelenléte, csak egy errodálódó hagyománya van, meg az ahhoz való görcsös ragaszkodása (illetve közben a félelemből fakadó behódolás), amelyet a liberalizmus majd olyan gyönyörűen bedarál, hogy ihaj, mert a folyamat már régóta zajlik, vagy a konzervativizmus a zászlójára tűz, de attól is mentsen meg minket a Jóisten. Szereted az Egyházadat, rendben van, megértem, de akkor vessél számot benne magaddal az egyházadért, amelyet már kisbetűvel is le lehet írni, vessél számot magaddal és találd meg az okát annak, hogy azok előtt a kérdések előtt, amelyekről én is írok Neked, mért csapod be az ajtót ezerrel. A magad ellentmondásaival, amelyek belevetülnek mindenbe, és amelyek így csak megmerevítenek Téged, és Rajtad keresztül egy csomó más embert is (hiszen püspök vagy, és sokan néznek Rád úgy, mint az etalonra). Nem akarok utat mutatni senkinek, de nagyon szeretnék segíteni mindenkinek abban, hogy ráébredjen a saját keresésére, hogy ne birka módra menjen egy trendvonalon (mindegy melyiken), hanem legyen bátorsága elindulni az ő saját személyiségének, az ő egyszeri és megismételhetetlen létének, személyes valóságának, saját misztikus távlatainak bejárása felé. Nem azonnal, de felnőve, belenőve a saját életébe, már igen. Hogy a fiókáknak végül legyen bátorságuk kirepülni, hogy ne csak a kényeztető fészekmelegséget akarják élvezni az életük végéig. A madár szülők kihajigálják a gyermekeiket a fészekből, igaz, utána egy darabig még alattuk köröznek, hogy - ha kell - elkapják őket, de aztán látják már, hogy nem kell, és akkor elengedik őket a természet rendje szerint. Az Egyház mikor fogja kihajigálni a fészkéből a fiait? Mikor fogja végre felismerni, hogy ahhoz, hogy legyenek felnőtt keresztények a világban, hagyni kéne a fiakat és a lányokat felnőtt kereszténnyé válni, illetve először felnőtt emberré, az pedig csak úgy mehet, ha a saját útjukat járhatják. A házassági válságom ébresztett rá arra a tényre, amelyet negyvensok évesen nagyon szar volt kimondani, hogy nem vagyok felnőtt ember, hogy sokan, nem keresztények sokkal felnőttebbek nálam, és msot már látom egy csomó vallásos barátomra igaz ugyanez. Pár törvény, szabály betartása lehet a kezdet, de csak az, és utána tovább kell lépni. A hindu ember is azt mondja, és nagyon komolyan mondja, hogy tanulj meg minden törvényt, mert amikor elérkezik az idő, tisztában kell lenned azzal, hogy melyiket kell figyelmen kívül hagyni. Az Egyház idáig most nem jut el, az Egyház csak bizonyos törvényeket akar kitűzni, és ha valaki kicsit eltér, akkor már rángatja vissza a karámba, és közben üvölti a fülébe, hogy bűnös, és el fog kárhozni. Na, hát ez az, amiből nem lesz semmi! Ez az Ószövetség mentalitása, a Jézus előtti nép mentalitása. A Újszövetség már a törvény teljessége, az új bor, amely új tömlőbe való, mert a régi kiszakad tőle, a törvény végtelensége, amelyet nem vált ki véges számú törvény betartása. Mert a második lehetséges, de halott, az első viszont állandó bukás, ám élő. Az ember az elsőre van híva. Jézus az elsőre hívta...