Hol fognak összeérni a gondolataink (levélrészlet)

Ott fognak összeérni, hogy Te is továbblépsz az eszmélésnek arról a fokáról, ahol most vagy, és ugyanezt megteszem én is. Ott hagyjuk a mai gondolatvilágunkat a holnapiért, akármennyire nehéz, sőt fájdalmas a váltás, mert végtelenül szükséges mégis, és ha nem tesszük meg magunktól, akkor majd az események figyelmeztetnek rá minket. Ez az amit az evangélista úgy fogalmaz meg, hogy akkor a kövek fognak beszélni. Egyébként a szörnyű az, hogy párszor már beszéltek, de nekünk még az sem volt elég. Mert az élet nem egy szűk, kibetonozott igazságkamra, hanem egy tágas tér, amelyben mindennek helye van. Jézus tele szájjal beszélt az utóbbiról, miközben mi emberek állandóan az elsőt építjük. Nem csak a vallásosak, mindenki. Mindenki építgeti a maga kis szűk világát, és foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, ahelyett, hogy kinyílna és észrevenné az őt körülvevő tér tágasságát. Álláspontjaink vannak, meg rendszereink, és nem merjük kimondani, hogy pont az álláspontjaink és a rendszereink zárnak minket be, pont azok miatt nem találjuk meg egymást. Kell nekünk egy külső biztonság, mert még nincs belső, mert még nem vagyunk elég bátrak annak beismerésére, amit Jézus olyan gyönyörűen bemutatott, hogy az ember ereje pont esetlenségének, tehetetlenségének elfogadásában rejlik. Például abban, hogy amikor vitázunk, és mind a ketten úgy érezzük, hogy a másik süket a szavainkra, akkor ez a dolog ne megbotránkoztasson minket, hanem mind a ketten a magunk éretlenségét vonjuk le belőle legnagyobb tanulságként, és mind a ketten igyekezzünk továbblépni a saját kis zártságunkból belső személyes valóságunk sokkal tágasabb területei felé. Minden problémára ott van bennünk a megoldás teremtettségünk óta, a baj az, hogy egyelőre még mi magunk nem vagyunk ott, mi nem vagyunk magunknál, mi magunk nem merünk belépni abba a belső szobába, amelyről a Sztalker beszél, amelyről Lao-ce ír, és amelyről Jézus élete is szól. Nem vagyunk azonosak magunkkal, kiszakadtunk a paradicsomi állapotunkból és nagyon-nagyon nehezen találunk oda vissza. És ez a sok nehézség legtöbbször nem arra sarkal minket, hogy menjünk, hanem arra, hogy mások hibáját segítségül híva megmagyarázzuk, hogy mért nem megyünk mégse. Hát ez az, amit hosszabb távon nem lehet csinálni.