A századik bejegyzés

Mottó: A szenvedés szükséges addig,
amíg nem tanuljuk meg belőle,
hogy szükségtelen.
 
(Eckhart Tolle nyomán,
illetve egy tőle vett idézetet
jelentősen áthangsúlyozva)

Lehet olyan pillanat, amikor a kihívásról való lemondás válik majd valódi kihívássá, de szinte biztos, hogy az a pillanat nem hamar és nem könnyen érkezik el. Egyedül a küldetését beteljesítő, érett, minden bőrét levedlett, magjáig lemeztelenített lélek juthat ebbe az állapotba, és nem magától, hanem a Mindenség ölelése által, amely útja végén a zarándokot várja. Amíg valaki odáig el nem ér, addig lázadása tisztább, őszintébb és több alázatot hordoz, mint amennyit mesterkéltségtől teljesen nem mentesíthető hajlongása mutatna fel. Mégis azt mondom, ne mondjunk le túlságosan könnyen az egyesítő távlatról, sőt lebegjen szemünk előtt mindvégig, hisz az irányt mégis az mutatja.

Nagyon félünk a kiegyensúlyozó szándékoktól. Félünk attól, hogy kifogják a szelet a halhatatlanág vágyból táplálkozó, hódításra, felfedezésre, felszabadulásra irányuló törekvéseink vitorláiból. Félünk attól, hogy ezek a szándékok túl óvatosak, korlátoznak, megfojtanak minket, és nem engedik növekedni bennünk a létezés hőjét. Félünk attól, hogy lehűtik lelkesedésünket, engedve nekik elveszítjük az élet legízesebb pillanatait, elveszítjük a lendítő távlatokat, a vivő tartalmakat, a szerelmet, a kalandot, a pezsdítő határhelyzetek vitalitását. Pedig, ha eljutnánk csak odáig, hogy azonosítsuk, valóban félelemnek nevezzük meg magunkban ezt a gátat, akkor máris hatalmas energiák tőrnének fel, és az még csak az út eleje lenne.

A lét polaritások megszámlálhatatlan sokaságának tűnik a szemünkben, ám bizonyára csak azért, mert látásunk még nem eléggé érzékeny, és nem lát fel azokba a magasságokba, ahol az alsóbb szinteken kibékíthetetlenül küzdő hatások ellenhatásaikkal végül összeérnek, és Eggyé, a Mindenséggé válnak. Ezt a falat nyilván nekünk magunknak is meg kell másznunk, nyilván végig kell küzdeni mindent, ami ütközés, mindent, ami szétmorzsolódás az egymásnak feszülő erők terében. Hiszen az, hogy valamit egyre intenzívebben művelünk, csak egy pontig elegendő. Lendülete előbb-utóbb biztos kifullad, és akkor változtatni kell. Ilyenkor van szükség arra, hogy egymásnak feszülő, látszólag egymás ellentéteit képező két dolgot egyszerre, egyforma erővel kutassunk, és valósítsunk meg az életünkben. Nem más ez, mint a Nyolc Boldogság üzenete, úgy kell beszélnünk, hogy közben szinte hallgatnunk, egyszerre kell örülnünk és szomorkodnunk (függetlenül attól, hogy éppen öröm vagy fájdalom ért minket), egyszerre kell az ételt ízlelve, az étel adóját hálával köszöntve lakmároznunk, és szánktól a falatot megvonva bőjtölnünk, egyszerre kell régi állapotunkból új útra kelnünk, és hazatérnünk oda, ahol mindig is voltunk, egyszerre kell lázadóként és beleegyezőként, cselekvőként és szemlélődénként, szűzen és szerelmesen élnünk, vagy - ahogy a mesékben van - egyszerre kell hordoznunk magunkban a sárkányölő harcos eltántoríthatatlan, kemény akaratát, és a királylány előtt leborulni tudó, őt leheletfinoman megérintő lovag sebezhetőségét. Ezek a ellentétpárok együtt mindig összehasonlíthatatlanul többet követelnek, mint bármelyik felük magában, de egészen más síkra viszik át az életünket, mint ahol előtte voltunk. Olyan falakon tudnak átemelni minket, amelyek előtt minden más tehetetlenül állna, olyan akadályokon tudnak átvinni minket, amelyeken máshogyan esélyünk se lenne átjutni.

Persze ez nem megy magától, illetve rengeteg megszégyenülés kíséri, mert minden ilyen próba embertelen, illetve emberfeletti feladat, és ahhoz, hogy egyáltalán belevágjunk, szükségünk van olykor nagy arányeltolódásokra is. Nagy pokoljárások vagy orfikus csúcsélmények kellenek nekünk ahhoz, hogy a szikra kipattanjon, és az ellenállásunkat legyőzni képes vivőáram beinduljon. Ám ez a követelmény nem abszolút, csak "fejletlenségünk", jelenleg még fennálló (vagy fennállónak hitt) töredékességünk, rész szerint valóságunk folyománya. Csak abban a ködben látszik kikerülhetetlennek, amelyben most vagyunk, szerepe csak annyi, hogy legyőzzük azt a nehézségi teret, amelyet a világra jórészt mi magunk vetítünk. Hiszen lehetséges, hogy a csúcsélmény a lét alapjárata, amelyből tulajdonképpen soha nem kéne kiesni, és minden bajunk csak abból fakad, hogy még készületlenek vagyunk az állandó izzás elviselésére. Ha tudnánk folyamatosan úgy élni, akkor nem kéne túlszaladni annyiszor, nem kéne túlzásba vinni magunkat, arányosan és szelíden simulnánk bele a csoda természetes állapotába.

Hogy most a mennyországról beszélek, és nem a való világról? Persze, de pont azt mondom, hogy ne vonjunk éles határt a kettő közé. Hogy jöhet el az üdvösség, ha nem általunk? Milyen Messiás várás az, amelyik csak csodálkozni akar, de maga nem akar a csoda részévé válni. Hogy fog megváltozni bármi is, ha csak a kézzelfogható konkrétsághoz (vagyis a káprázat legmagasabb fokához) mérjük magunkat. Hogy juthat el bárhová az, akinek céljáról a leghalványabb elképzelése sincs?

(Csak most veszem észre, hogy a mottóul választott mondatban a szenvedés szó nagyon sok más szóval helyettesíthető anélkül, hogy a mondat tartalma sérülne... Sőt, talán nincs is olyan szó, amelyet ne lehetne odatenni :-)!

Gyenge vagyok

Gyenge vagyok, hiszen szükségem van arra az érzésre, hogy le tudok győzni bizonyos nehézségeket.

(Lehet, hogy a legbátrabbnak tűnők valójában a leggyengébbek, hisz nekik állandóan bizonyítaniuk kell valamit? Vagy csak arról van szó, hogy ők legalább hajlandóak egy olyan nagyon emberi dologgal szembesülni, amelynek felfedezésétől a többiek egyszerűen megrettennek? Hát, ez pontosan az egyike azoknak a kérdéssoroknak, amelyeken előre haladva - szerencsére - megáll a tudomány és a válaszok leghalványabb esélye is szertefoszlik :-)!

Alig kell valami

Alig kell valami az élethez,
Csak nem tudjuk, mi az a kevés...
Milyen jeleket rajzolt a Mester a porba,
És mi lesz az, amit majd kőbe vés?

A tékozló fiú reinkarnációja

Nem az a baj, hogy nem tudjuk merre kéne elindulni (azt általában csak hazudni szoktuk), hanem az, hogy az út arra fájdalmas. Számtalan korábban biztosnak hitt pont elvesztésével - vagy minimum nagyon viszonylagossá válásával - rengeteg "ígéretes" távlat, kivetítés szétfoszlásával, és általában jó adag megszégyenüléssel jár. Saját személyiségünkkel, a minket ért bántásokkal és az arra adott reakcióinkkal kapcsolatosan sok váratlan és megrázó "részlet" kerül napvilágra ilyenkor, kérdőjelek igen csak zavarba ejtő elszaporodásával kell szembenéznünk azokon a területeken, ahol korábban egész biztosak voltunk magunkban. (Ennél tényleg nagyságrendekkel egyszerűbb magunkon kívül keresni a bajok forrását, de hát attól nem történik semmi velünk, meg mással sem, csak folytatódik a hiábavalóságok ördögi körforgása.) Nincs ember, akinek nem kéne ilyen rendű csalódásokon valamilyen formában keresztül esnie, sőt azt hiszem, hogy ezek a csalódás hullámok az emberi élet teljesen normális részét képezik. Vagy inkább azt mondanám, hogy a teljesen normális élet mindig a hullámok másik oldalán kezdődik el, és minden egyes szörfözés után egy kicsit többet ismerünk meg belőle...

Túl sokat ne!

Ne fáradj hiába ott, ahol nincs haszon, ne ölj bele túl sokat, ha nem kell,
Társadat ne rángasd, engedd meg neki, hogy saját szenvedéséből okuljon

Ne javítsd az életet, csak éld nyugodtan, bátran, tisztán, méltósággal,
S akkor lesz esélyed adni, s az életnek is arra, hogy magától megjavuljon

Arányos létben

Öt-hat dologhoz kiválóan érteni,
Bennük profinak lenni nem egy nagy mutatvány,
Az a személyiségtől nem sokat követel

Arányos, tiszta létben vállalni száz erényt
És ezer gyengeséget nehezebb sokkal,
De az útból az mozdítja a nagy követ el

Nincs túl sok eszközünk

Nincs túl sok eszközünk arra, hogy egymáson segítsünk. Hacsak nincs valamilyen különleges helyzet, a legtöbb, amit egy ember egy másikért tehet az, hogy egyszerűen békén hagyja. Hagyja, hogy a maga útját járja, bízva abban, hogy előbbre jut rajta. Onnan ugyanis nem szabad leterelni senkit, bármennyire is tisztán látjuk azt, ami neki teljesen homályos. (A másik életét mindenki egy pillanat alatt el tudná rendezni, ám a magáéval - érdekes - már nehezebben boldogul.) Vigyázz, nehogy társad pont a Te félrerángtásaid miatt akadjon meg! Vigyázz, nehogy a beteget pont a Te gyógyító szándékod akadályozza gyógyulásában! Ezek nagyon reális veszélyek, nagyon sokszor teszünk ilyen javító célú, de balul elsűlő kísérleteket pusztán azért, mert nem tudjuk elviselni az életet olyannak, amilyen. Nagyon pontosan mérlegeld magadban, hogy mennyire mész közel - akár segítő szándékkal - társadhoz, mennyire létlegitimek azok a hatások, amelyeket ráteszel, és hol van az a határ, amelyen túl már - törekvéseid legnemesebb voltának ellenére - betolakodóvá válsz.

Hol legyenek az egyensúlyok?

Nagyon jó az, hogy egy működő demokráciában a pártok egymás szélsőséges törekvéseit egyensúlyban tartják, ám még jobb lenne, ha az egyensúlyok magukban az emberekben alakulnának ki. Akkor nem lenne szükség pártokra, és nem lenne szükség arra a rengeteg energiát felemésztő - és sokszor, sajnos, teljesen meddő - csatározásra sem, amely közöttük zajlik.

A zarándoklat

A zarándoklat nem babazsúr, nem fészekmelegség,
Férfias, kemény magány, ám szükségszerű mégis,
Jól lehet, nincsenek meghatározott okok

Hacsak az nem, hogy köröttünk
Embermilliárdok kapaszkodnak sírva,
S amerre nézel, a föld színén sajgó sebek fakadnak,
Elmúlás, élet és halál hegyek halmozódnak,
Mindenütt test és lélek zokog

Szembenézni az erőkkel

Amíg az ember nem mer szembenézni az erőkkel,
Melyeket régtől, sőt kezdettől fogva hord magában,
Képes megtenni bármit, csak hogy eltakarja belvilágát,
És szinte mindegy, hogy tettét milyen ruhába öltözteti

De aki az erők hatalmát kicsit már ismeri, és tudja,
Hogy közülük mindegyik akár ölni is képes lenne,
Az kezd rendet, arányt, egyensúlyt tartani közöttük,
Egyet sem hagy magára, azokat mindvégig ütközteti

Az emmauszi úton még egyszer

A legmélyebb törekvések végtelenül szelídek,
Alig hallható sóhajtásokkal kérik tőlünk,
Hogy egyezzünk bele létezésükbe,

S ha ezt nem tesszük meg,
Visszahúzódnak, és láthatatlanul,
Észrevétlenül kísérnek minket tovább az úton

A műnél fontosabb

A műnél fontosabb az a változás, amelyen az alkotó alkotás közben átmegy, hisz a legfontosabb üzeneteket úgyis a láthatatlan szálak közvetítik.

Öröm és fájdalom együtt

A lélek tere tágas, képes sok mindent befogadni,
Vállal örömöt fájdalomra, s aztán örömre tűr újra kínt,
Ám a fájdalom s az öröm lényegét elveszíti az,
Aki rájuk, mint két különállóra tekint

Az élet mozzanatai

A sikert, és az eredményességet ne gondoljuk célnak. Cél egyetlen egy van, ez pedig nem más, mint a személyes út végigjárása. Ezen az úton sikerek és kudarcok is érik az embert a legváltozatosabb arányokban és fokozatokban, ám a sikerekre és a kudarcokra túl sok figyelmet vesztegetni nem szabad. A siker nem az út, és a kudarc sem az, mind a kettő csak az út egy-egy pontja, és jelentőségük sem nagyobb egy pont jelentőségénél. Aki nem tekinti az eseményeket összetartó mélyben meghúzódó szálat, annak életében a mozzanatok különállóak lesznek, és szanaszét fognak szóródni, ahelyett, hogy vezetnék őt célja felé.

(Nem hiszem, hogy Örkény István gondolatai messze jártak volna az én fenti gondolataimtól, amikor egyperces novelláinak alábbi, nagyon ismert gyöngyszemét megírta. Hadd ídézzem, hisz gyönyörűek az ilyen párhuzamok, és valóban a létezés hallatlan egységét teszik érzékelhetővé:

AZ ÉLET ÉRTELME

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.)

Két apróság

Ha Te magad nem vagy tisztában annak a dolognak a jelentőségével, amelyet teszel, akkor ne várd mástól se, hogy megértse azt.

------------------------------------------

Ne törekedj mások előtt népszerűséged elnyerésére, ám törekedj arra, hogy a segítségükre légy. Ez a két dolog két különböző, sőt egymástól sokszor gyökeresen eltérő stratégiát követel.

Határok

Az életben a legkritikusabb határok általában hártyavékonyságúak. Ez bizonyos esetekben jó, máskor viszont kifejezetten rossz. Attól függ, hogy azt a határt átlépni kell-e, vagy felismerni.

Félelem falak

A bennünk magasodó félelem falak
Erősnek, szilárdnak tűnnek,
Ám valójában papír-vékonyak,
És ahhoz, hogy át tudjunk hatolni rajtuk,
Néha elég egy féldeci konyak

Árnyalatok

Ha nem vagy egészen biztos abban, hogy fehér és fekete, akkor inkább azt mondd, hogy krémszínű és sötétbarna. Még mindig kevesebb kockázatot vállalsz...

---------------------------------------------------

A fehéret és a feketét tényleg nem szabad vegyíteni, a krémszínűt a sötétbarnával viszont lehet, sőt kívánatos is. (Persze, annak, aki a krémszínűt fehérnek, a sötétbarnát feketének látja, nagyon nehéz bármit is mondani.)

Hálát az életért

Minden létező közül az a leglétezőbb,
Akit tűz, lélek, szellem, szerelem, élet ért

Ha ízzik Benned a sors, a vágy, a törekvés, a szándék,
Akkor Számodra az idő már nem teher, hanem adottság, ajándék,
Akkor már a lét legfelsőbb fokából részesülsz,
És jól teszed, ha meghatódva földre dűlsz,
És hálát adsz mindenért, magadért,
S magadban a tűzért, a lélekért,
A szellemért, a szerelemért,
Vagyis az életért

Tűzönjárás

A tűzönjárás nem azért nagyszerű, mert az ember izzó parázson sétálhat, sokkal fontosabb, hogy közben jó adag félelmének túloldalára is átjut.

Történelem

Visszatekintünk a történelembe, és megdöbbenünk azon, hogy a múlt embere milyen ostobaságokat volt képes elkövetni. Ez a döbbenetünk tulajdonképpen abból a teljesen légből kapott és minden reális alapot nélkülöző idealizmusunkból táplálkozik, hogy a ma embere nem követ el ugyanekkora gyakorisággal ugyanilyen rendű ostobaságokat.

Gátak

A józan ember jogosan gondolhatja, hogy a benne lévő összes gátat soha nem fogja tudni legyőzni. Ám ez nem jelenti azt, hogy egyetlen eggyel sem tud elbánni. Arra, például, amelyik pont előtte magasodik, egészen biztos, hogy nem alkalmazható az első mondatban leírt általánosítás.

Ne tékozold!

Gyönyörű, és minden képzeletet felül múlóan gazdag az élet,
Határtalanságát ne tékozold!

Pofon egyszerű, de mégsem akarjuk érteni

A tézis igazi ellentéte nem az antitézis, hanem a szintézis.

Több legyél

Még növekszem...
A tapasztalatok belém,
Mint üres, esőre kitett tálba a cseppek,
Lassan gyűlnek

Azért vagyok,
hogy Te nálam több legyél,
És melegítsd azokat is,
Akik az esőn néha
Kicsit kihűlnek.

Bárcsak értenénk

Nem akarok népszerűvé válni Nálad, és azt sem szeretném, ha Téged hatna át ilyen igyekezet. Azt szeretném, ha mind a ketten egyre inkább értenénk a világ, azon belül az emberek, főleg pedig a magunk dolgait, és közben (mintegy melléktermékként) felfedeznénk azt is, hogy többek, sokkal többek lehetünk egymással, mint egymás nélkül.

Egyre inkább múlik Rajtad is

Életünk kezdeti szakaszában rengeteg környezetünkben lévő zavar hatása rakódik ránk. Jó esetben egy idő után ezt elkezdjük halványan sejteni, és akkor talán elindulhat egy ellentétes folyamat, egy lassú tisztulás is. Senkinek sem kell sokat foglalkoznia saját múltjával azon túl, hogy az abból leszűrhető tanulságokat valóban tudatosítja magában. Senkinek sem feladata megítélni saját felelősségének fokát múltbeli tetteit illetően, viszont mindenkinek feladata eszmélésével párhuzamosan növekvő felelősségét egyre komolyabban vennie. A múlt úgy történt meg, ahogy történt, és következtében olyanok lettünk, amilyenek vagyunk. Mai eszünkkel visszanézve lehettünk volna sokkal jobbak is (ezt a szomorúságot hívjuk bűnbánatnak, és erre a fájdalomra feltétlenül szükség is van), viszont akkor, amikor azt a rosszat elkövettük, nem a mai eszünkkel gondolkodtunk, sőt a mai eszünk tulajdonképpen magában foglalja azokat a tapasztalatokat is, amelyekre a rossz elkövetése nélkül talán nem is tettünk volna szert. Jó tehát a szomorúság, mert anélkül nem éreznénk fejlődésünk szükségét, viszont ki kell egyensúlyoznia egy természetes bizakodásnak, amely sokkal inkább fordul a jövő, mint a múlt felé, és nyitottan, az újrakezdés vágyával eltelve várja, hogy beléphessen ajtaján. Jézus is ezt mondja, hisz a bűnös emberrel tulajdonképpen semmi problémája sincs mindaddig, amíg az a bűnös ember vállalja a neki szánt életfolyamatban való részvételt, vagyis azt teszi, ami az emberiség nagy megtérésében az őrá eső rész. Amit megtudtál már, azt éld Te is, amit még nem tudsz, azt pedig keresd! Időd véges, hamar múlik! Lehet, hogy már sok keserűség ért, de hogy számuk fokozódik-e, az egyre inkább múlik Rajtad is.

Ott képződik

A belső terek bejárása nélkül nem lehet boldogulni,
Mert minden ott van, és a többi csak kép,
Onnan vetíti szét a lélek optikája,
Ott képződik a szó, a hang, a könny, a mosoly, a nevetés,
A színdarab, a zene, a város, az ország, a nép,
Ott képződik a kenyér, a vaj, az épület, a mozdony, a toronydaru,
S ott képződik fegyver, a harag, a gyűlölet is
És a világ összes hibája

Álltában megkeményszik

Az az elképzelés,
hogy lehet boldogulni
A tartományok bejárása nélkül,
Csalfa, sőt reménytelen

Mert a lélek,
Ha nem mozdul semerre,
Álltában végül megkeményszik,
S a kemény, bár tud illedelmes lenni,
égni, szeretni képtelen

Mélységek és magasságok felé

A vízszintes síkokat
Mind bejárni nem lehet,
Ahhoz kevés egy emberélet

De mélységek s magasságok felé indulni,
S e két szélső irányba minél messzebbre jutni
Dolga mindenkinek, aki valaha emberré lett.

A mennyegzőre vezető út

Ahogy azt Thornton Wilder le is írja A teremtés nyolcadik napja című regényében, a Jóisten csak azt szeretné, ha az ember megismerné a legnagyobb fájdalmat és a legnagyobb örömöt is, vagyis a lét minden összetevőjét, minden színét, árnyalatát, mélységét és magasságát szépen fokozatosan magába fogadná. Ez az élet, a teljesség, a mennyegzőre vezető út, amelyet Ő szánt nekünk, amelyre meghívást kaptunk Tőle. Ehelyett mi elvonulunk a világ egy szűk kis szegletébe, és a biztonság kedvéért még magunkra is falazzuk azt a szűk szegletet, nehogy valaki vagy valami megzavarja nyugalmunkat. Utána meg nem értjük, hogy az életünknek mért nincs semmi értelme...

A vallásról

A modern vallás távlattalan, de ez nem a modern vallás hibája, hanem a modern emberé, akinek a távlattalansága - mint annyi minden másban - a vallásában is visszatükröződik.

---------------------------------------------------------------------------------------

A vallással csúnyán vissza lehet élni, és nagyon sokszor vissza is élünk vele. Bátortalanságunk, sőt tunyaságunk palástolására használjuk fel kiváló mentségként, amikor nem merünk nagy, széles, ölelő távlatok, égető tüzek, lelket valóban megdolgoztató erőpárok felé mozdulni, mondván, hogy vallásunk felépítményeihez tiszteletet és megbecsülést érdemlő mértékben ragaszkodunk. Ennek a farizeusi bűvészmutatványnak szinte mindenki bedől. Pedig a tisztább látáshoz csak annyi kéne, hogy az a csodálatos hűség ne a felépítményt, hanem az alapot illesse...

Az ember a világnak gazdája

Az ember a világnak gazdája, nem haszonélvezője,
Gondoskodással kell lennie minden létező iránt,
Tudnia kell, hogy honnan jött, s hová indult,
Útjával ki kell jelölnie a jó irányt

Neki kell jelölnie a gazdagságot,
Mely fordítva vetülhet rá, ha nem vigyáz,
Kérdés, távlat, tűz, lélek, Isten vagy valódi önmaga,
Mindegy, csak vigye, mert szállni, emelkedni jó, de elhagyatva,
Sokáig porba hullva lenni gyász

Gondolatok Ancsel Éva nyomán

Mindenkinek van egy halló-, látó-, érzékelési távolság sugarú környezete, és ha valaki oda beteszi a lábát, azzal óhatatlanul hat rá. Reggel, amikor kilépsz az utcára, gondolj arra, hogy jelenléteddel aznap ilyen környezetek ezreit fogod "megzavarni",  gondolj arra, hogy felelősséggel tartozol mindenkiért, akinek a környezetében a nap folyamán akár csak néhány pillanatra is megjelensz.

---------------------------------------------------------------------------------------

Talán azoknak a legnehezebb megbocsájtani, akik semmit sem vétettek ellenünk. Megbocsájtani az ártatlanságukat, megbocsájtani nekik azt az apró, de megváltoztathatatlan körülményt, hogy minden közöttünk történt rosszért egyes egyedül minket magunkat terhel a felelősség.

---------------------------------------------------------------------------------------

Nem tudom, hogy az életnek van-e értelme, de tele van olyan gyönyörű dolgokkal, amelyekről viszont ez biztosan elmondható. Meginni a barátommal reggel egy kávét, amelyet ő főzött, délután kísérni a nagy lányomat kerékpárral az erdőben, miközben ő fut, este pár sort leírni egy sárga papírra, beletenni egy sárga borítékba, és bedobni a Kedves postaládájába, ezek például mind olyan dolgok, amelyek értelmességéhez nem férhet semmi kétség.

A csendes lázadókat

A halk szavú, lassan fogalmazó szónokokat kedvelem,
Akik a beszélgetés közben maguk is tisztábbá válnak,
És a csendes lázadókat, akik húsvétkor magukat szegezik keresztre...
És közben, persze, a leghalványabb sejtésük sincs arról, hogy mit csinálnak

Boldogok a szomorkodók 2.

Nincs keservesebb dolog annál, mint amikor valaki fájdalomba menekül a fájdalom elől. Értelmetlen önkinzásba fut, ahelyett, hogy vállalná élet- és lélekformáló belső átalakulásainak elszenvedését.

Hogyan lehet megkülönböztetni a kettőt egymástól? A második tud mosolyogni.

Boldogok a szomorkodók 1.

Ha valaki elpanaszolja Neked, hogy fél valamitől, ne mondd neki, hogy az a dolog soha sem fog megtörténni vele, mert azzal nem segíted őt félelme legyőzésében. Ehelyett mondd azt: "Könnyen lehet, hogy elkerül Téged, de ha mégsem, akkor talán pont azért fog eljönni, hogy megtanítson valamire, ami fontos az életedben, ám máshogy nem tudnál odáig eljutni." Ha ezt ki tudod mondani nagyon csendesen, nagyon nyugodtan, és persze úgy, hogy társad közben érezze, mennyire szereted őt, akkor sokkal többet adsz neki, mint sajnálkozással, vagy figyelem eltereléssel, hisz az utóbbiakkal pont az ellenkező hatást váltanád ki, csak erősítenéd benne a félelmet. Természetes, hogy aki közel áll hozzánk, azt szeretnénk megóvni minden fájdalomtól, de erre sokszor nem vagyunk képesek. Mindenkinek szembe kell néznie saját maga és szerettei szenvedésével, és mindenkinek sirnia kell, ha szomorúság éri. Nem is lehetne ez másként, a szomorúság, a fájdalom az élet része, sőt az emberré válás része, ugyanakkora misztérium, mint a szeretet. A szeretet és a szenvedés egysége az egyik legnagyobb, vagy inkább a legsúlyosabb emberi realitás - írja Jean Lacroix. Aki szeretni akar szenvedés nélkül, az elutasít minden szeretetet. Kapcsolatba lépni és kommunikálni egy olyan emberrel, aki még soha nem szenvedett, nem lehetséges. Kontaktus és kommunikáció nélkül pedig szeretet sincs. (A dőlt betűs mondatok Ancsel Éva Az aszimetrikus ember című könyvéből valók.)

Egyszerű megfigyelés

A nyájszellem nem szellem.

Boldogok, akik éhezik az igazságot

Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: majd kielégítik őket - mondta Jézus. Az a baj, hogy ha körbenézek, sokkal több igazságot látok, mint igazságra való éhezést, vágyódást, igazság után való sóvárgást. Csoda hát, hogy olyan kevés a boldog ember?!

(Majdnem) ugyanaz kétféleképpen

Ne azon fáradozz, hogy mentsd magad egy széteső világban, azon fáradozz, hogy a széteső világot mentsd, és megmaradsz Te is!

----------------------------------------------------------

Az ember azért nincs tisztában a feladataival, mert rossz alapállásból indul el. Magát akarja megmenteni, pedig pont magát nem kéne, csak az összes többit, aki (és ami) még rajta kívül létezik. Az ő megmentése ugyanis másnak a dolga.

Valami történni fog

Valami történni fog. Vagy jobb lesz a világ Általad, vagy a világ fog maga alá gyűrni Téged. Ennyire egyszerű! Ez egy erőtér, ahol - a közhiedelemmel ellentétben - nincs semleges pozíció. Azt a szót, hogy kényelem, nyugodtan el is felejtheted. Amit alatta értünk, az nem, más, mint a kicsinyes és puhány ember fantáziálgatásának a terméke. Kényelem a valóságban soha nem létezett, és nem fog létezni ezután sem, mert a kényelem nem része a teremtésnek, nem része a létezés logikájának, és nem része az életnek.

Szabadság és felelősség

A szabadság felelősség nélkül sehová nem vezet,
Keresd a keskeny, a tű fokán átvivő utat!

Túl sok a kapcsolódás köztünk...
Aki szabad akar lenni, annak tudnia kell,
Hogy amikor az utcára kilép, felelőssé válik mindazért,
Amit az arca belőle másnak megmutat

Örömmel

Áldozatot nem kell hoznod,
Illetve, ha áldozatnak érzed,
Akkor még nem egészen tiszta,
Valami belezavar, kicsit még hamis,

Jó, persze, így is jó, de ennél még lehetne jobb,
Ha bal kezed nem törődne azzal, hogy mit csinál a jobb,
Akkor magad is élveznéd, hulláma, sodrása, íve messzebbre vinne...
Ne eröltesd, ne feszülj bele, hisz ugyanazt megtehetnéd örömmel, oldottan is.

Ars poetica

Egyszer azt mondtam: nem írok több verset,
Mert a versben túl sok fájdalom van,
Azt hittem, az írást, ha elhagyom,
A fájdalom megszűnhet nyomban.

Aztán rájöttem, hogy nem a versben,
Hanem bennem, magamban van a fájdalom,
És az akkor is fájdalom marad,
Ha a verset hozzá nem vállalom.

Még később azt vettem észre, hogy a fájdalom
Nm csak az enyém, inkább az ember része,
De tudja-e, akarja-e kimondani,
Beszélni róla elég merész-e?

Én tudok beszélni róla pár összecsengő szóval,
Lassan, türelmesen tanít rá a lélek,
Hogy megkönnyebbülj, ha olvasol...
Így talán én is többet érek.

Két élet

Két élet van, egy belső és egy külső,
S a kettőt együtt kell bejárni,
Azokat együtt felfedezni
Minden józan ember gondja

Van, aki ezt mégis tagadja, s a hidat,
Mely benne a két pillér között feszül,
(S szakadékokat tesz átjárhatóvá)
Nem építi, sőt inkább bontja

Az emmauszi úton

Kevesebb elv, szabály, és sokkal több jelenlét kell ahhoz,
Hogy az ember nap mint nap észre tudja venni,
Amit az élet éppen akkor elébe hoz

Az ember léte

Mi a világban az ember sűrű léte?
Szálaknak összefésülése,
Esélytelennek tűnő látomás?
És mi a hit mozgatórugója?
A félelem biztosan,
De van-e mellette más?

Zsiráfpuszi

http://index.hu/kulfold/2014/03/21/zsirafpuszi/














Az emberrel temérdek dolog megtörténik,
És a bizonytalan úton - te, jó ég! - mi mindent elveszíthet!
S a végén, a legvégén akár olyan nap is jöhet rá,
Amikor már csak egy zsiráf segíthet

-------------------------------------------------------------

Furcsa állat a zsiráf, nem is értjük, mivégre van,
Sokan hiszik, hogy léte csak torz fintor, kicsinyes bosszú...

Én azt gondolom mégis, hogy a világ zsiráfok nélkül nem lenne elég hosszú

Egoizmus

Amikor elkallódik az egyik mobilom,
A másikkal megcsörgetem, hogy könnyebben megtaláljam...

Ilyenkor mindig magammal kerülök kapcsolatba

Valamit ér?

A tisztaságot kezdettől fogva magunkon hordozzuk,
Egy ideig gyűlik rá a kosz, aztán elkezd kopni.
Nem tudom, hogy az a kis kopás valamit ér-e?

Na, mindegy! Egyelőre hagyom,
Hogy kicsit még tovább kopjon...
Talán kiderül a végére

Ritka pillanatok

Jöhet olyan pillanat,
Amelyhez nem kell hozzátenni semmit,
S belelő nem kell elvenni sem

Az ilyen pillanatok elég ritkák,
Ám a legszebbek, a legértékesebbek egyben,
Azt hiszem

Te legyél a híd

Tekints a mély világ szívébe,
Nézd a feszülő erők gigászi harcát,
Szemléld és írd le szenvedélyed utolsó tüzét is,
A tűz égető, mindent formáló, mindent átható vad lobbanását...
Aztán pakolj el mindent, főzz magadnak egy teát, mosd meg az arcod,
Mosolyogva, üdén, frissen indulj munkába, ki a hajnali ködbe,
Mert a lét szelíd

Ami bent van, maradjon ott, ami kint van, az legyen kívül,
És a kettő közt Te legyél a híd

Vulkánok vagyunk

Vulkánok vagyunk mindannyian,
Forró anyaggá, ízzó magmává áll össze bennünk,
Formálódik a lét, s aztán néha feltőr...
A kiömlő súlyos tűz ilyenkor rajtunk csorogna végig

E szörnyű, égő terhet magunkra vállaljuk-e?
Meztelen hordozóivá merünk-e válni?
Visszük-e oda, ahová kell, fájdalmat tűrve, bátran, pőrén,
Az elvek és a gyakorlatok védőruhája nélkül?

Van olyan

Van olyan, hogy ember hiába épít házat,
S tüzét benne hiába szítja,
Van olyan, hogy a Jóisten azt,
Akit szeretne összerakni,
Először rendesen szétszakítja

Igen, van, sőt nem is nagyon ritka,
Bármikor megtörténhet velünk, 
Csak le szoktuk hazudni általában,
Mert összerakva lenni jó,
De érte szétaszakadni nem merünk

A spiritualitás* kezdete

Amíg van spirituális spirituális zene, spirituális irodalom, spirituális könyv, a könyvesboltokban spirituális polc, a folyóiratokban spirituális rovat és a világban spirituális emberek, addig nem beszélhetünk spiritualitásról. Spiritualitásról majd akkor kezdhetünk el beszélni, ha mindezek megszűnnek. Amikor a spiritualitás nem egy marginális jelenség lesz, és a spiritualitás gyakorlására nem úgy fogunk nézni, mint néhány elvont alak különös hobbijára. Amikor a spirituális érzékenységről nem fogjuk azt hazudni teli szájjal, hogy csak bizonyos kiválasztottak számára adatik meg. Amikor a spiritualitás elkezd mindent áthatni, mindent átjárni, mindenben jelen lenni, és mindent átformálni, mert egyedül egyetlen egy dolog spirituális: a Lét egésze! Ez a változás nem szervezetten, nem egy hatalmi struktúra keretei közt fog megvalósulni, hanem az ember szívében, aki tapasztalatai, keservei, fájdalmai és örömei megfigyelésén keresztül egyszer majd tényleg rá fog ébredni kicsinységére, tehetetlenségére, reménytelenségére, de közben arra is, hogy mindezek mennyire szükségesek saját fejlődéséhez, azokhoz az átalakulásokhoz, amelyek soha nem képzelt teljességre készítik elő, nyitják meg, és vezetik őt.

*A spiritualitás természetesen rossz szó arra, amiről itt beszélünk, illetve teljesen félrevezető. Az ember eredendő kiegyensúlyozatlansága, melyet azóta hord, mióta a világgal, a teremtés egészével való harmóniáját az édenkertben elvesztette, nagyon szépen tetten érhető a fogalomalkotásokban is. Ennek a kiegyensúlyozatlanságnak a következménye, hogy az ember a világ torzulásaira képtelen torzítás mentes választ adni, és minden rossztól való elfordulásának az a vége, hogy az ellentétes rossz kellős közepén találja magát. Az ember felismerte az anyag elégtelenségét, és a szellem felé fordult (innen van a spiritualitás szó), ám azt már csak most kezdi felismerni, hogy a szellem önmagában pontosan ugyanannyira elégtelen, mint az anyag, és egyedül a kettő csodálatos és arányos egysége képes őt megnyitni az üdvösségre. Ha a világ valamit köszönhet Jézusnak, akkor ez az. Megtestesülésének legnagyobb üzenete az anyag átszellemiesíthetősége, az anyagi és a szellemi valóság összehozhatósága, és az a tanulság, hogy anyag és szellem között tökéletesen értelmetlen bármiféle hierarchiáról beszélni. Nahát, ezt (is) nagyon nehezen értjük meg. Annyira menekülünk ezek elől a gyönyörű, finom egyensúlyok elől, hogy azt elmondani sem lehet. Nem véletlenül egyébként. Valahol, a szívünk mélyén érezzük, hogy az ilyen erőközéppontokban nagy, emésztő tüzek lobognak.

Feltámadt Krisztus!

Krisztus feltámadásának nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, mert Krisztus feltámadásának anélkül is nagy jelentősége VAN.

Az emberi kapcsolatok minősége

Nem bíztatnálak arra, hogy olyasmit mondj vagy tegyél, ami nem belső megfontolásod és szándékod szerint való... A szavak és a tettek nagyon sokféle forrásból fakadhatnak, például félelemből, lehetnek színleltek, hazugak, hazudhatsz velük másnak, és magadnak is. Arra bíztatnálak, hogy megfontolásaidban és szándékaidban változz meg, növekedj, tisztulj, és szavaid, tetteid maguktól, szinte észrevétlenül fognak megérkezni majd hozzád. Minden kapcsolatod minőségét (és az örömöt is, amelyet bennük átélhetsz) az határozza meg, hogy a másik emberért milyen mély belső átalakulásokra, személyiség- és lélekfejlődésekre mersz vállalkozni.

Másik lehetőség

Jéghegyek olvadnak, az élet egyre aszottabbá válik,
Az ivóvíz párolog, növekszik a hőség...

Azon farigcsálunk, amit már rég ki kellett volna dobni,
A szelídebb, puhább létrend utáni vágy elmélyítése
Lehetne egy másik lehetőség