Pusztába kiáltó szó - a vallás helye a Lét hierarchikus rendjében

Mottó: ...mi akadályoz meg a látásban? Fogalmaid, kategóriáid, előítéleteid és kivetítéseid, igényeid és ragaszkodásaid, azok a címkék, amelyeket programozottságodból és múltbéli élményeidből hozol. A látás a legvesződségesebb dolog, amit ember végezhet. Mert ehhez fegyelmezett, éber értelemre van szükség, holott a legtöbb ember szívesebben zuhan inkább szellemi lustaságba, semhogy azon fáradozzék, hogy mindenkit és mindent a mindenkori új állapotában lásson. (Anthony De Mello)

Amikor az ember elkezd írni, vagy beszélni, vagyis a szavakkal bánni, akkor kevés jobb kiindulópont van, mint Hermann Hesse alábbi néhány sora:

... minden igazságnak az ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet... (Siddhartha)

A fogalomalkotás feloldhatatlan ellentmondását fogalmazza meg gyönyörűen a szerző, amelynek mélyén egy másik, egy még esszenciálisabb ütközés sejlik fel, a tartalom és a forma nem kevésbé feszültséges szembenállását fedezheti fel a figyelmes tekintet. Szavaink ugyanis segítségünkre sietnek, amikor gondolkodásunk, vagy inkább azt mondhatnám, eszmélésünk produktumát akarjuk felmutatni, ilyenkor az általunk megtapasztalt valóságot bizonyos értelemben megragadhatóvá tesszük, sőt mi több, uralmunk alá vetjük (a megnevezés mindig uralkodás is), viszont ezért súlyos árat fizetünk, hiszen szavainkkal a kiváltó szellemi gazdagságot azon nyomban elszegényítjük, a tartalmat egyetlen síkra vetítjük, és ami így leképződik az a legjobb szándékunk ellenére is csak olyan viszonyban lehet azzal, amit átélünk, mint amilyen például a kép és a kép által ábrázolt térbeli valóság között áll fenn.

Kis kitérő következik. Mindarra, amit fent leírtam, szép analógiát lehet találni a fizikai világban, egész pontosan a részecskefizika kutatási területéhez tartozó mérettartomány jelenségeiben. Mi, emberek, akik egészen más léptékek között élünk, bináris jelenségnek érzékeljük a létezést, mindenről úgy gondolkodunk, hogy az egy adott helyen és időpontban vagy van, vagy nincs. Amikor belépek egy szobába, rögtön egy sereg következtetést tehetek a szobában lévő tárgyak elhelyezkedésével kapcsolatban. Az asztal a szoba hátsó felében van, de az ablak előtt nincs, a szék az asztal előtt van, miközben mögötte nincs, ellentétben a könyvespolccal, ami viszont pont mögötte van és előtte nem található. A kvantumfizikusok azonban tudják, hogy ez csupán egy durva leegyszerűsítés, lényegében káprázat, amely bizonyos esetekben praktikusan használható ugyan, de a létezés valódi természetét mégsem írja le jól, hisz a két van-nincs szélsőérték között végtelenül sok finom átmenet lehetséges. Hogy-hogy-hogy????? Igen, pont úgy, ahogy írom :-)! Abban a mérettartományban ugyanis már kikerülhetetlenné válik a szembesülés azzal a nagyon szokatlan dologgal, hogy valami csak részben van valahol, például teljesen normális azt állítani, hogy egy elektron pályájának egy adott pontján félig van, miközben félig nincs. Semmi meglepő sincs abban, ha az ember ettől a kijelentéstől kicsit megzakkan, hiszen az imént elhangzóhoz hasonló állítások teljesen más létstruktúrát tükröznek, mint a megszokott, belénk ivódott szemlélet. Mit mond ilyenkor egy gyenge idegzetű atomkutató? Azt mondja, hogy tegyük megragadhatóvá az elektron létezését! És odatart egy lemezt, amelybe az elektron szépen belecsapódik, és ponttá zsugorodva nyomot is hagy rajta. Kutatónk szája fülig ér az boldogságtól, mert hát, lám-lám, odacsapódott az elektron, tehát ott volt, nem lehet több apelláta. A bökkenő csak az, hogy mégis lehet. Az elektronunk ugyanis csak azért csapódott arra a bizonyos pontra, mert kölcsönhatásba került az odatartott eszközzel, hisz ha azt a mérőkét gyenge idegzetű barátunk nem tette volna oda, akkor esze ágában se lett volna így viselkednie, nevezetesen ponttá, vagyis bináris létezővé zsugorodnia. Vagyis megint előállt az, amiről fent a fogalomalkotás esetében már szóltam, a valóság bizonyos értelemben megragadhatóvá vált, de a megragadás eredménye mégis csak halvány mása lett annak, amit megragadni szerettünk volna. A végtelenül összetett létezés egy ponton megütötte a fotólemez felületét, ám minden kicsit erősebb idegzetű fizikus tudja és ki is mondja, hogy amit azon a fotólemezen megfigyelhetünk, csak nagyon torzítva és elszegényítve ábrázolja az elektron létjellemzőit, melyek a valóságban sokkal összetettebbek, és árnyaltabbak a keletkezett képnél.

Azért időztem ilyen hosszasan a bevezetőn, mert a fontosnak tartom érzékeltetni annak a korlátnak a természetét, amelynek megvilágítása a téma tárgyalása közben is igen fontos szerepet fog játszani. Tanításához, a létről való magyarázataihoz Jézus is egy fogalmi struktúrát használt, amelynek korlátaival nagyon is tisztában is volt. Leglényegesebb nyelvi eszközei a példabeszédek voltak, és nem véletlenül, hiszen a példabeszéd esetében egész világosan elválik egymástól a formai és a tartalmi összetevő, nagyon plasztikus a kettő egymáshoz való viszonya, a forma Nála tényleg csak annyiban lényeges, amennyiben a tartalomra utal. A példabeszéd, mint eszköz választása, már maga is egy üzenet, tanítás a forma és a tartalom viszonyáról, arról a viszonyról, amely Jézus összes szavában gyönyörűen ki van súlyozva, a forma nem nő túl saját szerepén, világosan látszik, hogy másodlagos, és nem nyomja el, nem takarja el az elsődlegest, az üzenet belső magját. Ezt az arányosítást Jézus nagyon sokra tartotta, számtalanszor szállt vitába a farizeusokkal, akik pont a forma és a tartalom közti jó egyensúly megtalálásában voltak rosszak, és természetesen nem egyszerű ügyetlenségből, hanem azért, mert életük tartalmi hiányosságait a forma túlhangsúlyozásával takarták el.

Jézus tehát szépen kiegyensúlyozta az összetevőket, ám megmaradt-e ez az arány, eltanulták-e tanítványai, és tükrözi-e a tanítványok örökségébe lépő közösség ezeket a vonásokat? Már a kérdésfeltevésekben is ott dübörögnek az elég szomorú nemleges válaszok morajlásai. Rég elvesztettük az evangéliumok gyönyörű visszafogottságát, pedig a vallásnak semmi egyébnek nem kéne lennie, mint egy egyszerű és világos példabeszédnek, amelyben mellesleg tisztán kirajzolódik a forma és a tartalom viszonya, és szinte magától adódik a köztük fennálló hierarchikus rend is. Ezzel szemben olyan formai nehezékeket iktatattunk be, amelyek a tartalom megértését majdnem, hogy lehetetlenné teszik pusztán azáltal, hogy elterelik róla a figyelmet. Egész másutt járnánk ma, ha vigyáztunk volna arra a kincsre, amelyet Jézus oly gyönyörűen felmutatott. Az utóbbi hetekben többször is írtam pár rövid gondolatot a vallásról, és több különböző képben is próbáltam érzékeltetni a tartalom és a forma közt fennálló hierarchiát. Írtam hordozórakétákról, írtam ugródeszkáról például. Most egy másik képet szeretnék elővenni, mert bízom abban, hogy bemutat, érzékeltet valamit abból a tisztaságból, amelyhez vissza kell nyúlnunk, amikor torzulásaink felszámolásához kívánunk hozzálátni. Ez a kép az ablak, mely akkor jó, ha ki lehet rajta látni, ha az, aki átnéz rajta, nem az ablakot látja, hanem az általa láthatóvá tett világot. Hiszen mi másnak kéne lennünk mindnyájunknak, mint ablaknak, amely bemutat, látni enged valamit a Lét gazdagságából? És mi másnak kéne lenni a közösségeinknek? És mi másra kéne bíztatni a hozzánk fordulót, mint hogy ne akadjon meg a tekintete az ablakon magán? Hol vannak azok a tanítók, akik azokat a torzulásokat, amelyek magának az ablaknak a nézéséből fakadnak, értik, és a súlyokat világosan elmagyarázzák, és életükkel is bemutatják azok számára, akik hozzájuk mennek útmutatásért? Hol vannak azok a tanítók, akik nem felnevelni való haszonállatkákat látnak tanítványaikban, hanem a jövő tanítóit, akiknek most az a legfontosabb feladatuk, hogy kirepüljenek a fészekből, elhagyják a szülői házat, az örökölt fogalmi kategóriák mondanivalóit újragyúrják, újraépítsék a maguk útja, a maguk küldetése szerint, és közben önálló, saját látásra szert téve érett, felnőtt személyiségekké váljanak. Hol vannak azok a tanítók, akik fiataljainkat ehhez segítenék hozzá? Élnek-e ezek a törekvések, a személyiségek kibontakoztatásának törekvései, a formák meghaladásának törekvései, a tiszta üveggé, a teljesen átlátszóvá válás törekvései, vagy pánikos félelemmel kapaszkodunk a megfoghatóba, a konkrétba, mert semmi másban sem hiszünk már? A vallás, mint fogalmi struktúra, azt a szerepet játssza-e kezünkben, amellyel jogosan rendelkezik a lét természetes rendjében, vagy felnagyult, mert illegitim módon használtuk fel, nem az átlátszóvá váláshoz, nem a tekintetek átengedésének elősegítésére, hanem önféltő, hatalmi törekvésekben pont azok megakasztására? Egyáltalán merünk-e erről beszélni, vagy szentségtörésnek tartunk minden kérdőjelet, és azokat szinte pavlovi reflex-szel hárítjuk el, miközben a kérdezőt a poklok fenekére kárhoztatjuk? Tudatában vagyunk-e annak, hogy milyen elképesztő károkat okozunk így abban a világban, ahol égető szükség lenne arra, hogy pont az értés, a tudatosság, vagyis a megalapozott személyes kötelezettségvállalás előfeltételei jöjjenek létre. Sírunk, hogy milyen pogány a világ, és senki nem jár templomba. Én azt mondom, hogy ha valaki úgy vallásos, hogy ezeken a kérdéseken nem mer elgondolkodni, akkor majdnem mindegy, hogy jár-e templomba vagy sem, sőt talán az a jobb, ha nem. Szokás azzal védekezni, hogy más a karizma ereje, meg más az intézményi jelleg, amire én viszont azt szoktam mondani, hogy ennél kártékonyabb mondás kevés van, mert ez nem más, mint elterelés, valami rossznak a szükségszerűként való beállítása, holott az a rossz egyáltalán nem szükségszerű, sehol nincs megírva, hogy úgy kell lennie, legfeljebb a mi zárt szívünk és a mi zárt gondolkodásunk még nem jutott el odáig, hogy azt meghaladja.

A régi zsidóknak volt egy nagyon jó szavuk arra, amikor valamilyen forma túlhangsúlyozódott, és valódi szerepénél dominánsabbá vált. Úgy hívták, hogy bálványimádás, és féltek tőle, mint a tűztől. Féltek tőle, mert - talán nem tudták, de - ösztönösen mégis nagyon világosan érezték, hogy az ember és az őt körülvevő létezés közé helyezett minden kép, ha a szükségesnél csak egy picivel is nagyobb jelentőséget tulajdonít valaki neki, létfontosságú szellemi energiákat blokkol. Ez régen volt, most, hogy már kicsit civilizálódtunk, eszünkbe se jut, hogy ilyesmitől féljünk, viszont a formai túlhangsúlyozásokban nyakig benne vagyunk, sőt nagy örömmel gyakoroljuk nagyjából mindannyian és állandóan, ugyanis még mindig kiválóan alkalmasak arra, amire a farizeusok is használták, a tartalmi hiányosságok eltakarására. És akkor mi most előrébb vagyunk, mint két-három ezer éve élt őseink? Nem úgy értem, hogy a technika szintjén, hanem a szellemi érettség vonatkozásában... A múltkor írtam Isten nevéről, leírtam, hogy mért annyira fontos Isten nevének a kimondhatatlansága. Ugyanezért! Mert van egy rettentő nagy veszély, még akkor is van, ha manapság már senki sem beszél róla, hogy akár mi magunk, akár más a lezsugorított, síkba vetült képben, formában kezd el gyönyörködni a tartalom helyett, vagyis pont ugyanazt csinálja, amit már Jézus előtt is méltán az egyik legnagyobb bűnnek tartottak. Aki nem hisz ennek a veszélynek a realitásában, az nézze meg például, hogy a tízparancsolat első három kiemelt parancsolatában is ott van a fogalmi struktúrával való visszaéléstől való tartózkodás követelménye. (Isten nevét hiába ne vegyed!)

Én azt gondolom, nyugodtan kimondhatjuk, hogy az embernek nem prioritása a forma, tekintse ablaknak, amelyen kinéz, de lásson túl azon, és a tartalmi gazdagságában gyönyörködjék. Jézus nem vallásos, hanem látó, a valláson, a formán, az ablakon túllátó új emberek megszületéséért jött el, tanított és halt meg. Lehet, hogy ezek a szavak szentségtörőeknek hangzanak sok ember fülében, de hiszem, hogy az, aki jobban belegondol, rá fog jönni, hogy a vallás valódi szerepének tisztázásával nem elszegényítem azt, hanem jó helyre, az őt megillető helyre teszem, és ezzel nem ártok, hanem segítek a vallásos embereknek is. Nem abban az értelemben, hogy békén hagyom őket egy leszűkítésben, hanem abban az értelemben, hogy figyelmüket felhívom egy gazdagabb, tágabb értelmezés fontosságára, illetve egy olyan folyamatos és állandó újraértelmezés szükségszerűségére, amellyel a tartalmi gazdagság felé mélyülhet minden emberi lélek. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a zarándokúthoz, amely megkerülhetetlen követelmény mindannyiunk számára, mert egyedül az úttal, illetve az úton való folytonos előrehaladással játszhatóak ki azok a sorompók, amelyek felnyitását a statikus fogalmi struktúrák alapból lehetetlenné teszik.

El szokott hangzani az a kijelentés, hogy Jézus megváltotta a világot, nekünk már semmi dolgunk, nincs, egyedül hinni kell ebben az örömhírben. A minket körülvevő világban valóban létrejött egy olyan létszerkezetet, amelyben a tisztulás és a kibontakozás folyamatai lejátszódhatnak. Ezek a folyamatok zajlanak, és jó, hogy nem nekünk kell elindítani egyiket sem, ám be kell kapcsolódnunk azokba, amelyek a sors nagykönyvében osztályrészünkként van megemlítve. Mindegyikbe, amelyik életünk helyzeteiben, eseményeiben ránk talál. Nem csak a kellemesekbe, és a felemelőkbe, a fészekmelegséget, anyagi vagy szellemi jólétet adókba, hanem a fájdalmasakba, és a kilátástalannak tűnőkbe is, mert életünk első szakaszában sok olyan falat húztunk fel magunkban, amelyet csak az utóbbiak tudnak lebontani bennünk. Életünk teljességének vállalását nem váltja ki semmilyen vallás, semmilyen fogalmi struktúrában való elhelyezkedés, és a nagy átalakulásokat sem végzi el helyettünk senki. A Jóisten szeret minket, és pont ezért nagyon meg is dolgoztat minket. Ha akarjuk, ha hagyjuk, ha merünk tartalmi kérdésekkel foglalkozni, és a drága időt nem szórjuk el a forma farigcsálására. Kulcsfontosságú, hogy életünk minden helyzetét tisztán és intenzíven átéljük, és ebben minden felesleges sallang, túlhangsúlyozás gátló tényező.

A lét belső összefüggéseit és mélységeit keresd, és mindent, ami segít Neked abban, hogy azokat megértsd, útjelzőnek tekints. A világ végtelen gazdagsága nem öncélú csillogás, hanem egy figyelem felhívó, ébresztő, indító, Téged ellendíteni akaró szándék kifejeződése. Tekintsd ezt a gazdagságot, és ne rettenj meg tőle! Eszmélésedet ne szűkítsd le egy Általad önkényesen választott vagy Rád tukmált fogalmi struktúra korlátozott terére! Az ilyen leszűkítések nem a Létrend szerint valóak, túlhangsúlyozásaik mögött pedig puszta hatalomvágy húzódik meg. Egyetlen fogalmi struktúra sem az Út maga, legfeljebb egy kép lehet arról, az Út Te vagy, ha vállalod az Út-ságot, ahogy azt pl. Jézus is tette. Minél jobban legyél jelen életed minden pillanatában, és merd elfogadni és kiaknázni a Neked adott idő összes esélyét. A nagy misztikusok nyomdokaiba léphetsz ezáltal...

Érted

Érted hasított belém a Lét,
és Érted szakított le rólam
annyi felesleges terhet...
Kereslek égen-földön,
szeretnélek megtalálni,
de ha elbújsz előlem,
sok időbe telhet...

Érted hasított belém a szó,
Érted varázsoltam igenné
számtalan gonosz nemet,
és Érted ismertem fel Jézust
(mert én egyedül valóban
felismertem Őt) az úton,
Emmausz felé menet

A csatornázott tudás

A csatornázott tudás nem tudás,
Ott a gondolatok csak kitűzött pályán áramolnak,
A képet csak képnek tekintsd, a tengerben nincsenek falak,
A létezés hullámai egyszer mindenkit átmosnak,
Sőt, előbb-utóbb mindenkit elsodornak

Nem hiábavaló

1-2-5-10-20-30-... év maximum, senki nem tudja pontosan, hogy mennyi van még hátra, és azt meg pláne nem, hogy mi lesz utána. Reméljük, hogy valami lesz, de aki ennél többet mond, az magának és másnak egyaránt hazudik. Egyébként az embernek ahhoz, hogy normálisan éljen, e reménynél többre nincs is szüksége. Ha ugyanis élete során valakivé válik, azzá a valakivé, akinek a Lét őt szánta, azzá a valakivé, aki eddig még soha senki nem volt, és ezután sem lesz, de neki lennie kell mégis, ha kiküzdi, kibontakoztatja az őt ért hatások egyedi, rábízott és csak tőle várt szintézisét, ha ott hagyja azt a nyomot a világon, amely oly fontos, hogy miatta valaki, ő megszületett, de máshogyan nem kerülhet oda, csak az ő reménye, az ő személyre szabott legmélyebb vágya és legbensőbb törekvése, az ő harca, az ő éneke, az ő tánca vagy az ő szépsége által, akkor a neki adott idő, az élete és semmi, ami vele történt, nem volt hiábavaló, és eltékozolt esély, mert léte belesimult a fejlődés nagy ívébe, annak részévé vált.

Nagyon nehéz megérteni

Nagyon nehéz megérteni,
Hogy a szeretetnek nincsen ára

A szív szövevényei közt születik,
Senki nem tudja hogy miből,
Senki nem tudja hogy miért,
De minden létezőt átölel...

Vigyázz az idő fordul,
Lassan átvált a mára

Torzulások

Aki egy, a környezetében megfigyelhető torzulás miatt valamelyik embertársát hibáztatja, az vagy nem veszi figyelembe, hogy a külső torzulások mindig belső, strukturális torzulások kivetülései, vagy azt a vakmerőt állítja, hogy a belső torzulásokért őt magát kisebb felelősség terheli, mint a másikat.

2x a misztikus távlatokról

Az ember sokkal több, mint amennyit lát és érzékel magából, ám azt a sokkal többet csak élete olykor profánul egyszerű, máskor megindítóan emelkedett, olykor a kényeztetésig bőkezű, máskor tragikusan fájdalmas helyzeteinek, kis jelentőségűnek lefokozott vagy sorsfordítónak felmagasztalt eseményeinek véget nem érő láncolata tudja kibontakoztatni benne.

---------------------------

A világ egy síkon nagy erőkkel küzd azok ellen, akik merik élni életük minden távlatát, pedig egy másik síkon pont rájuk van legnagyobb szüksége.

Fontos levél valakinek

Teljesen biztosan azért nem tudom, hogy mi történt Veled, bár a reakcióid egyet s mást elárulnak. Gondolkodj persze, csak ne túl sokat, mert a tisztulás egy nagyon fontos összetevője az is, hogy egyszerűen, szabadon, prekoncepciók és előítéletek nélkül figyeled életed apró-cseprő történéseit, és próbálod megérteni, hogy mire hívnak, mit üzennek azok. Nem tudom, hogy elolvastad-e végül az Alapok-at, ott szerepel egy idézet, amely így szól: Isten saját életünk álruhájában jön el hozzánk. (Az idézet Paula D’Arcy-tól való, akiről a

http://www.spiritualityandpractice.com/teachers/teachers.php?id=213

link elárul pár érdekességet.) Fontos, és méltánytalanul kevés hangsúlyt kapó kijelentés ez, mert a súlypontot elmozdítja az Egyház általi kinyilatkoztatásról a személyes irányába, pedig pont azért kéne nagyon figyelni rá. Nagyon kell látni, hogy a személyes milyen égetően fontos, és azt is, hogy milyen rettenetesen nehezen fejlődik ki, ugyanis az egész praktikus világ úgy van megkonstruálva, hogy az ellen hasson. (Hogy ennek az ellenhatásnak hol vannak a gyökerei? Természetesen az egyes emberek szűkszívűségében, például a miénkben is. Sajnos.) Még mindig tartja magát az az illúzió, hogy az ember tudatos lény, ám ez egyáltalán nem így van, sőt inkább azt mondhatnám, hogy a tudatosságáért számtalan személyiségfejlődési stációt végigjárva nagyon keményen meg kell dolgoznia. A modern pszichológia egyre jobban feltárja azoknak a kondicionálásoknak a mechanizmusait, amelyek mindegyikünkön lezajlanak életünk korai szakaszában. Ezek a legkevésbé sem tudatos folyamatok, azonban hatásaik olyan mélyen belénk ivódnak, hogy még odáig is nagyon nehezen jutunk el, hogy kérdéseket tegyünk fel velük kapcsolatban. A materiális továbbélés, a biológiai lét talán meg is kívánja ezeket a mechanizmusokat, ám egyszer mindenkinek eljön az a felismerés, hogy nem ennyi ő, és akkor elkezdődik valami egészen más. Richard Rohr is írt egy szép könyvet erről a váltásról, amely az életet tulajdonképpen két szakaszra bontja, elolvastam, de azóta már több hasonló és nagyon igényesen megírt könyvet is találtam ezzel a témával kapcsolatban. Ezekbe a kondicionálásokba, sajnos, a vallás is nagyon komolyan részt vesz. Mindenkiben van egy mély spirituális érzékenység, és a vallás szeret azzal előállni, hogy arra ő tálcán kínálja a megoldást (mert ezáltal aztán jogot formál arra, hogy diktáljon és előírjon, vagyis hatalmat gyakoroljon). Azt a megoldást, amelyet nem lehet tálcán kínálni, mert mindenkinek saját magának kell végigjárnia a saját útját, ami végül is maga a megoldás lesz. Persze, ne hidd, hogy vallásellenes vagyok, az előző írásaim se arról szólnak, a vallásnak fontos szerepe van a jó hír közvetítésében, egyszerűen azt akarom mondani, hogy a vallás nem nőhet túl saját illetékességén, mert akkor már hatalmi törekvések eszközévé válik, és nem segíti, hanem elnyomja azt a kibontakozást, amiért lett. A vallásról beszélek, és ez egy kicsit megtévesztő, mert a hibát nem a vallás követi el - az nem is tudja, hisz a vallás nem egy személy - hanem az ember, aki a vallását nem úgy, nem arra „használja”, amire kéne, hanem túldimenzionálja, hogy eltakarja vele saját ürességét is, azt az ürességet, amellyel szembesülni egyébként létfontosságú lenne számára, hogy elinduljon a misztikus távlatok felé. Ugyanis nincs mennyországjárás pokoljárás nélkül. (Jézus is alászállt a poklokra, imádkozzuk a Hiszek egyben minden vasárnap, de vajon belegondolunk-e abba, hogy ez mit jelent ránk nézve, hisz nem különb a tanítvány a mesterénél?) Pokoljárások nélkül, tékozló fiús eltévelyedések nélkül természetes érési folyamatok akadnak meg, amelyek távolról sem csak annyi kárt okoznak, hogy X vagy Y nem valóságos, hanem káprázat életet él, nagyobb baj az, hogy ezek az érési folyamatok egyáltalán nem magánügyek, ami azokból megszülethetne arra mindannyiunknak égető szüksége lenne. Felépítettünk, vagy inkább belesodródtunk egy technológiailag szuper fejlett civilizációba, egy olyan rendszerbe, amely által a Föld soha nem látott sebezhetőségig, sőt a sebezhetőség kritikus határáig jutott. A fényes külső irtózatos egyensúlyveszteségeken „virágzik”, olyan egyensúly bomlások figyelhetők meg minden szinten, amelyek hatásait, veszélyeit senki sem képes felbecsülni. A dekadencia viszont elég jól látszik, és a dekadenciáknak a történelem során eddig még mindig nagyon nagy bukások lettek a végei. Nem tudom, hogy mi lesz, nem tudom, hogy mikor, bár őszintén mondva nagyon csodálkoznék, ha a mi generációnk nem látna meg nagy válságokat, nagy összeomlásokat. Persze, az időpont nem annyira érdekes, az viszont igen, hogy a válságokból csak valami egészen új tud majd kisegíteni, és annak az egészen újnak a magvait most kell elvetni, nem akkor, amikor már minden ég. A felnövő, személyiségét vállaló, saját életének egyedi, megismételhetetlen titkát kibontó, gondozó ember a jövőt menti, miközben teljes lényével az ősi szellemi hagyományokban, például az evangéliumban gyökerezik. Hogy ebbe az állapotba eljusson, szüksége van útjelzőkre, de ugyanolyan fontos az is, hogy az útjelzők üzenetét megértve el is induljon ő maga oda, ahová az útjelző mutat. Erről szóltak a hordozórakéták is. Nem kell lebecsülni azokat, nélkülük nem jutottunk volna el idáig, csak egy idő után el kell hagyni őket. Legalábbis azt a részüket, amelyek már kiégtek, és csak ballasztot jelentenek.

Három fontos írás a vallásról

A vallással semmi baj sincs. Baj az emberrel van, aki a vallás formalizmusával visszaélve leszűkíti és elszemélyteleníti belső világát. Az emberrel, aki a Teljesség felé vezető utazása közben megakad, mert misztikus távlatát kiaknázatlanul hagyja. Az emberrel aki összetéveszti az útjelzőt az úttal, és az előbbiben gyönyörködik, ahelyett hogy az utóbbin járna. És ez nem csak a hagyományos vallásokra vonatkozik, hanem minden olyan gondolkodási struktúrára, amelyet valaki túlságosan komolyan vesz pusztán azért, mert fél szembenézni a végtelenül sokarcú valóság felkavaró és szívet szorongató gazdagságával.

---------------------------------------------------------------------

Minden nemű leszűkítésre nagyon érzékenyen reagálok, mert azt érzem, hogy borzasztó zavarokat és nagy károkat tudnak okozni. Egyébként a vallás teljesen rendben van, amíg túl nem nő azon a szerepén, amellyel valójában rendelkezik. Túlnőni meg általában úgy szokott, hogy az ember nem mer szembenézni azzal a ténnyel, hogy a világ ezerszer gazdagabb és összetettebb annál, amit lát, vagy felfog belőle, és inkább megbúvik egy szűkebb világkép fedezékében. Más szóval ezt úgy is mondhatnám, hogy az ember ilyenkor megretten saját misztikus távlatától és félelmében egy fogalmi struktúrába kapaszkodik meg, pedig a fogalmi struktúra (és lehet szó bármilyen fogalmi struktúráról) mindig csak útjelző, és soha sem az út maga. Ezt tévesztik össze oly sokan, ezt nem értették meg például a farizeusok sem, pedig Jézus eleget magyarázta nekik. Persze, viselkedésük - és a mi teljesen hasonló hajlamunk is - könnyen érthető, hisz a fogalmi struktúra sokkal kevesebbet kíván, mint a misztikus távlat, ám azt azért látni kell, hogy a gyümölcsök hozamában is jókora különbség van a kettő között, és természetesen a második javára.

---------------------------------------------------------------------

Mernénk egyszer tényleg szembenézni azzal a megkülönböztetéssel, amely a fogalmi struktúra és a misztikus távlat között húzódik, és mernénk jó arányokkal tekinteni e kettő viszonyára (annak ellenére, hogy hatalmi törekvések ezrei dolgoznak összemosásukon), lehet hogy csomó bajunk egy csapásra megoldódna. Mert fogalmi struktúra annyi van, ahány ember - még ha vannak is hasonlóságok köztük - a misztikus távlat viszont egy és oszthatatlan (Jézus is arról tanított, sőt kézzel-lábbal küzdött a fogalmi leszűkítések ellen) és azt egyetlen fogalmi struktúra sem tekintheti sajátjának. Íme az út, az egység útja az elválasztó kategorizáló, szétszedő, széttartó, szétforgácsoló és szétforgácsolódó erőfeszítésekkel szemben! Ha így néznénk a világra, benne egymásra és magunkra, akkor talán kevesebbek lennénk néhány álfogódzó hamis biztonságával, ám rögtön egy távlatos és termő térben találnánk magunkat, ahol nem kötnének minket rossz beidegződéseink, járhatnánk a nekünk készített utat, megvalósíthatnánk a ránk eső, nekünk kijelölt fejlődésrészt. Ezért boldogok a lélekben szegények...

Csak ugródeszka

A vallás ugródeszka lehet az ember szubsztanciális átalakulásához, ám más szerepe nincs. Segítheti az elrugaszkodást, de a gyakorlat végzése során ennél lényegesebb tényezővé nem válhat. Nem kaphat nagyobb figyelmet annál, mint amennyit érdemel, mert azt már maga az ugrás sínylené meg. A vallás szerepének túlhangsúlyozása lerövidíti a látást, és elvonja a figyelmet arról a tényről, hogy az erőfeszítés nagyobb részét magának a tornásznak kell elvégeznie. Aki ezzel nincs tisztában, az lehet, hogy eljuthat az ugródeszkáig, ám könnyen elképzelhető, hogy ott megakad, és ugrására - ami valójában a dolga lenne - végül nem is kerül sor.

Hívások

Életünk drámai eseményei nem csak szorongató külső körülmények, hanem egyben hívások is olyan fehér foltok, még felfedezetlen területek bejárására, melyek létezéséről nélkülük talán tudomást se vennénk.

A Lét teljességét

A legnagyobb kísértés, ami embert érhet, hogy túl kevéssel beéri,
Mondja Thomas Merton, és ezzel belehasít az éjszakába

Mert az ember szolgálatra teremtetett,
Azonban egyedül a Lét teljességét szolgálhatja

Minden más "szolgálat" hamis, korrupt,
Hatalmi alku csupán, idegen erőknek szóló behódolás,
Mellyel saját magát és a körülötte lévő közeg
Minden szereplőjét gyengíti,
A rendet elrontja,
A látást torzítja,
Az értést zavarja,
A lendületet megtöri,
S ezáltal a kibontakozás, a tisztulás folyamatait
Gátolja, sőt visszafordítja

Boldogok a lélekben szegények

Boldogok a lélekben szegények, mert nem nyomasztják őket mesterséges leszűkítések, nem korlátozza és nem szakítja el őket a valóságtól egy formalizált világkép suta rendszere, jó irányba néznek és elegendően bátrak a minden pillanatban feléjük tartó, sőt bennük lakó határtalan és személyes Jelenlévő ölelésének elviselésére, készek azokra az átalakulásokra, amelyekre pont abban az égető ölelésben kapnak meghívást, és így már most felsejlik szemük előtt valamennyi a Létezés káprázatos gazdagságából.

Nehezen boldogul az ember - két vers

Nehezen boldogul az ember, az út előtte egyre szűkül,
Nem szeretni már túl jó, de szeretni még gyáva,
A kettő között őrlődik, borból vizet párol,
És illegeti magát, mint a páva

Nehezen boldogul az ember, próbálja megmagyarázni,
Persze, csak magának, mert más nem várja tőle,
Fázós őszi estéken kártyavárat épít,
S aztán nézi, hogy összedől-e

-------------------------------------------

Nehezen boldogul az ember, az út előtte szűkül,
Nem szeretni már túl jó, de szeretni még gyáva,
Ám e kettő között őrlődve, tisztul, érik, halad

S amíg körülötte a bástyák összeomlanak, ő egyszer csak,
Szinte észrevétlenül, szól egy jó szót, elkezd segíteni, szelíden szolgálni,
Egyre többet mosolyog, egyre több örömmel néz szét,
És az egészben talán az a legmeglepőbb,
Hogy közben nem szánt új árkot,
És nem húz fel új falat.

Formák

Mért van az, hogy egy forma torzulásaira mindig más formák megalkotásával keresünk megoldást, és soha nem merül fel bennünk a gyanú, hogy talán pont a formalizálás maga lehet a tapasztalt torzulások eredendő oka?

Korlátok

A tornász számára a korlát a gyakorlás, az erőkifejtés, az elrugaszkodás, a szárnyalás eszköze. Mi lenne, ha mi is így tekintenénk saját belső és az élethelyzeteinkben rejlő külső korlátokra, és nem csak a megállító sorompókat látnánk bennük?

Örömöt és bánatot

Örömöt és bánatot, munkát és pihenést, szerelmet és fájdalmat, társat és magányt, poklot és mennyországot, mindent szépen eloszt és a kellő időben elénk tár az élet. Nagyon jól ért ehhez, nincs szüksége arra, hogy belekontárkodjunk a dolgába. A rókának odúja van, a madaraknak fészkük, a mi otthonunk pedig nem kőből épült ház, de még csak nem is eszmék, tanok vagy különféle gyakorlatok gyűjteménye, hanem az a pillanat, amelyben éppen élünk, feladatunk pedig csak annyi, hogy a lehető legjobban jelen legyünk benne. Nincs ennél szebb és Istennek tetszőbb áldozat.

Egy barátomnak írtam esküvője alkalmából

Drága Máté!

Csak ma tudtam meg, hogy kedvesed, menyasszonyod 36 éves. Ezt azt jelenti, hogy Te pontosan 11 évvel több élettapasztalattal rendelkezel, mint ő, ráadásul Te vagy a férfi, aki természetes nemi adottságai folytán képes arra, hogy a világban a körülötte zajló jelenségeket értelmezze, rendezze, szintézisekbe foglalja, miközben Veronika nagy valószínűséggel egészen más területeken kiváló. Ezt csak azért mondom, mert jöhetnek még nehéz idők, amikor kicsit kiszalad a lába alól a talaj, összeborulnak az érzelmei, vagy bármi ilyesmi, és akkor a Te feladatod lesz őt megtartani. Lehet, hogy az nem is lesz olyan könnyű, lehet, hogy kénytelen leszel majd különböző átalakulásokat elszenvedni érte. Mégis azt mondom, hogy az ilyen helyzeteket nem kell különlegesen nagy sorcsapásként megélni, hiszen ez is a mi dolgunk, ezért is vagyunk mi férfiak. Minél később kerül sor erre, annál jobb, sőt én már láttam olyan nőt is, akiről elég nagy biztonsággal ki merném jelenteni, hogy meg fog állni a maga lábán, de az a ritkaság, és nem is biztos, hogy jó lenne, ha soha semmi különös erőfeszítést nem igényelne tőlünk a párkapcsolatunk. Ne haragudj, hogy osztom az észt, egyébként ne ijedj meg, mert sokkal értékesebb embernek tartalak magamnál, és egész biztosan előrébb is vagy nálam, ami például abból is kitűnik, hogy a Te esküvőd most szombaton lesz, az enyém meg a jó ég tudja, hogy mikor :-)! De ezt mégis le kellett írnom, mert másként nem tudnék nyugodtan gondolni Rád, illetve Rátok, azt pedig nem szeretnéd Te sem, gondolom.

Nagyon sok boldogságot, szívből ölellek Benneteket, Veronikát csak finoman, de Téged teljes erőmből!

(A neveket, és pár adatot természetesen megváltoztattam, hogy a felismerhetőség ne álljon elő.)

Az Első szintézis levélsodrában született

A "merészségig eredeti"-t elfogadom, bár nem vagyok biztos abban, hogy pontosan ugyanazt értem alatta, mint Te. Valóban az a törekvésem, hogy visszanyúljak azokhoz az ősi szellemi hagyományokhoz (már ez is félrevezető, mert koránt sem csak a szellemről van szó, sokkal inkább az anyagi és a szellemi együttműködéséről), amelyek oly szépen leírják a létezés összefüggéseit, gondolok például az Evangéliumra vagy a Tao-Te-King-re, de említhetnék sok más forrást is, hiszen ezekben a tartalmakban pont az a gyönyörű, hogy szinte a világ minden csücskéből visszacsengenek, miközben a különböző helyekről érkező hangok sokszólamúságuk ellenére is elképesztő harmóniában vannak egymással. Az Első szintézisből láthatod, hogy ezt mennyire fontosnak gondolom, illetve nem is tudom az életet máshogy elképzelni. Ahogy írtam, minden gondolkodásunkat és minden cselekvésünket innen kéne eredeztetni, mert különben lebegőssé, súlytalanná válik körülöttünk a tér, és a súlytalan térben csak sérülékeny, puhány, váz és minden belső tartás nélküli rendszereket fogunk létrehozni. Ha nincs törekvésünk, állandó, eltökélt irányultságunk, komoly erőfeszítésünk az alapokig való leásáshoz, akkor megszakad a tápláló áram, nem szilárd talajra, hanem légből kapott fikciókra fogunk építkezni, és elég hamar szembesülnünk kell majd azzal, hogy eljárásunk megalapozatlanságának milyen borzasztó következményei lehetnek. Kicsit analóg ez a matematikával, kicsit azonban más is. Az analógia ott van, hogy a matematikában is kulcsfontosságú az építkezés alapköve, az axióma, amiből minden következik. Viszont óva intenék mindenkit attól, hogy olyan egzaktságot várjon itt is, mint a matematika birodalmában. Ott a következtetések zárt logikai láncolata tárja fel a kapcsolatokat, itt viszont egészen más úton kell haladnunk, a keskeny, a tű fokán átvezető zarándokösvényen, amely minden szépsége ellenére kegyetlenül nehéz is, hisz azon tényleg csak folyamatos és mélyre ható átalakulások végtelen sorozatának elszenvedése közben juthatunk előbbre. Pontosan ezek azok a személyiségfejlődési stációk, amelyeket olyan szívesen kihagynánk. Általában kézzel-lábbal kapálózunk ellenük - olykor mutatós elterelő eszmefuttatásokat gyártunk, vagy esetleg agyondolgozzuk magunkat valamilyen pótcselekvésben - ahelyett, hogy engednénk szorításuknak. Persze, a végén úgy sem tudjuk elkerülni azokat, csak addigra már sokkal több fájdalmat okoztunk másnak és magunknak is, mintha a hívó szóra azonnal igent mondtunk volna. Ezt a zarándoklatot semmilyen tan, eszmerendszer keretei közé sem lehet beszorítani, vitalitását pont a végtelenre való nyitottságától nyeri, pont attól a körülménytől, hogy ott, ahová megyünk tulajdonképpen bármi megtörténhet velünk. "Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs." - mondja Radnóti a verse végén, mert egy pillanatra feltárult neki az ember minden sallangtól mentes eredendő létállapotának melankóliája. Ő abban a pillanatban tehermentesen, minden védekező reflextől megszabadulva, sebezhetőségét teljesen vállalva tekintett a jövőbe. Gyönyörű, tiszta és valódi pillanat volt a számára. Ezek azok a pillanatok, amikor lehet, hogy még szeretni is tudnánk.

Nem könnyebb

Attól, hogy az ember nem hazudik folyamatosan magának és a körülötte lévőknek, az élete nem könnyebb lesz, hanem valódibb.

Nem borogatni

Nem a bilit kell borogatni. Azokat a folyamatokat kell jól megérteni, amelyek a bili megteléséhez vezetnek. Az okok okához kell eljutni, mert különben úgyis újratermelődik az éjjeli edény tartalma, legfeljebb kicsit más formában, de az a lényegen nem változtat.

Kísérőlevél az Első szintézishez

Augusztus 30-án közzétett Első szintézis című írásomat az alábbi kísérőlevél mellékleteként több barátomnak is elküldtem.

A földön az ember egy óriási ellentmondással küszködik egész élete során. Szeretné megragadni, értelmezni, leírni létének összefüggéseit, miközben minden ilyen irányú próbálkozása tulajdonképpen egy merénylettel ér fel a Lét egészével szemben. Mondok egy példát. A növényrendszertan besorolja a virágokat egy tudományos elmélet keretei közé, ám semmit nem ragad meg azoknak az érzéseknek az összetettségéből, amelyet a tavasz első ibolyája vált ki az erdőt járó kirándulóból. Az ibolyában rejlő csoda a szakképzetlen kirándulónak hamarabb feltárul, mint a tudósnak, aki számára az a kis virág csupán egy viola odorata. Elképesztő összetettségű elméleteket gyártunk, hatalmas műveket alkotunk (úgy csinálunk mint hajdanán az egyiptomi fáraók, akikről még ma sem tudjuk, hogy miként voltak képesek megépíteni piramisaikat), viszont törekvéseink végső céljától, a Lét megismerésétől  csak távolodunk, ha utána ezekre a síkvetületekre tekintünk a sok dimenziós Lét határtalan szépsége helyett. Persze, értem én, hogy mi eljárásunk oka. Az a körülmény, hogy a határtalan nem emberi kategória, nekünk meg még is csak kellene valami könnyen fogható. Ez önmagában egy teljesen érthető igény, de nagyon veszélyes mégis, mert pont a Kimondhatatlan és a kimondására irányuló törekvés közti feszültség önkényes felszámolása temeti be az embert örökre. Pontosan ez a Szentlélek elleni bűn, az egyetlen olyan, amelyre nincs bocsánat. Szent Ágoston mondja: Ha érted, akkor az nem Isten. Vagyis sokat, illetve a Mindent veszíti el az, aki érti, illetve azt hiszi, hogy érti. A zsidó hagyomány teljesen világosan látja ugyanezt. Isten nevét nem lehet kimondani, a Jahve szó egyébként úgy van megkonstruálva, hogy az kiejthetetlen legyen. (Richard Rohr Most című könyvében van egy gyönyörű fejezet Isten nevéről, melynek egy részlete a Kisbolygón is olvasható.) Itt van minden vallás alapparadoxona: ha valaki kimondja Istent, abban a pillanatban Isten úgy képződik le benne halott, száraz kóróvá, mint ahogyan a réten virító ibolyából préselt laboratóriumi minta lesz a biológus kezében.

52 éves fejjel látom, hogy egész eddigi életemben fokozódó tudatossággal harcoltam minden leszűkítés ellen, vagyis egyáltalán nem vagyok kivétel, azt csináltam, amit a szíve mélyén mindenki szeretne. A fent említett alapfeszültségből ugyanis van kiút: pont az út maga, a személyes és egyedi és megismételhetetlen, mely az alkotórészeket olyan arányban vegyíti, sőt dolgoztatja, ahogyan eddig még senki, és ahogy ezután se fogja más. Az a személyes út, amely egy minőségileg más közegen, az összetevők közt alakuló, fejlődő, növekvő kapcsolatok, szálak minden határon túl hullámzó szövetén vezet át. Az út, amely természetesen soha lesz végigjárva, soha nem lesz befejezett, mindvégig zarándoklat marad, tű hegyén átvezető keskeny ösvény, viszont innen mégis a végtelen felé vezet, visz minket valameddig, addig, amíg mások át nem veszik a stafétát tőlünk. Én vagyok az Út... mondja Jézus. A világhoz adott értékünk, az életünk mulandóságára adott csattanós válaszunk pont az a haladásrész lehet, amelyet küldetésünk alaphelyzetét becsületesen elvállalva végigjárunk.

Balesetem és az azzal járó táppénzes pihenő sok szabadidejét kihasználva vetettem papírra azt a csatolt írást, melynek lejegyzésére már régen készültem. Olyan összefoglalást akartam írni, amely talán nem tartalmaz sok újat, viszont megvan az a sajátossága, hogy személyes vívódásom, egyedi útkeresésem során készült el. Hiszem, hogy ez a személyesség nem elvesz, hanem hozzáad életem értékéhez, mint ahogyan mindannyiunk élete a személyes motívum által válik átütővé, hatóvá. Mindenkit arra bátorítok, hogy legyen jelen életében, saját személyes létét ne hanyagolja el a kijártabb, könnyebb, de sokkal kevésbé érdekes utakon való járásért. Számomra ugyanis egy gyönyörű távlat sejlik fel itt: az ember - talán meglepő, de - pont egyediségének és megismételhetetlenségének teljes átélésében válhat az egyetemes Létezés részévé, illetve inkább azt mondanám, az egyetemes Létből való részesedése pont saját személyes sorsának vállalásában bontakozhat ki.

Ismerlek Benneteket kicsit, és meghatódva gondolok Rátok, meghatódásomat azonban nem az váltja ki, hogy kétségbeesésetekben, a Teljesség utáni megoldatlan vágyatokban milyen eszköztárhoz nyúltok, hanem a kétségbeesésetek, a vágyatok maga, mert abban tényleg Ti jelentek meg tisztán, szennyezetlenül, miközben a többi már környezet- vagy adottságfüggő. A többi már visel magán felszínesebb jegyeket is, a többibe sok minden bezavar, viszont az ember hiányjelében, a halhatatlanság utáni reménytelen vágyában tetten érhető létezésének legbensőbb magja, minden törekvésének mozgatórugója. A "Te" ott sértetlen, olyan sértetlen, hogy egyben a "Mi" része is, azé a "Mi"-é, akiből Te is, és én is egy-egy atom vagyunk. Ott megcsillan a Létezés legbensőbb titka, az a Létezés tárul fel picit, aki nem valami, hanem valaki, és akivel így aztán nem is lehet "megfelelő" viszonyba kerülni a személyes távlatnak való megnyílás nélkül. És ha ez így van, akkor abból már az is következik, hogy a Léttel lényegében egyetlen egy dolgot lehet csinálni, a szolgálatába lehet szegődni, és pont.

A hordozórakétákat

A hordozórakétákat lassan elengedhetjük,
Többé már nincs rájuk szükségünk,
Hisz ma-holnap saját pályánkra állunk,
Egyre inkább mi magunk égünk

Sokáig mások törekvéseiben formálódunk, növekszünk, és valóban helyénvaló az, hogy életünk valameddig az előttünk járók lendületéből táplálkozik. Ám mindenkinek eljön az a pillanat, amikor be kell gyújtania saját tüzét, hiszen küldetésünk nem megtörtént dolgok újrajátszása, hanem létező, de most még mélyben szunnyadó, rejtett tartalmak felhozása és felmutatása. Eszmék, tanok, vallások, izmusok, hagyományok szárnyán emelkedtünk, de nem elegendő ez a szárnyalás, mert a tanítónak, ha valóban jó mester, előbb-utóbb feleslegessé kell válnia. Életünk fontos része, hogy elmúlt időkben gyökerező erővonalak mentén emelkedjünk, de ugyanolyan fontos az is, hogy ez a rákapcsolódás ne váljon öncélúvá, és amikor eljön az óra, továbblépjünk, elengedjük a korábban hasznos, de dolguk végeztével akadályozóvá váló szálakat. Némi odafigyeléssel mindenki megértheti élete eseményeiben azt a hívást, amely ezekre a leválásokra szólítja nap mint nap, mint ahogyan a tanító is megértheti a tőle továbblépő tanítvány elengedésében rejlő boldogságot és teljességet. Mindez gyönyörű párhuzamban játszódik le egy másik átfordulással, az öregedéssel, amely során mindenki "rákényszerül" arra, hogy életének külső, látványosabb, de mulandóbb teljesítményei helyett létének mélyebben fekvő, de tartósabbat termő területeire kezdjen nagyobb figyelmet fordítani. Szülőnek, tanítónak, papnak, művésznek, ha jó szülő, jó tanító, jó pap, jó művész akar lenni, egyformán értenie kell ezt a több síkon is megfigyelhető létdinamikát, gyakorolnia kell saját leválásait. El kell engednie azokat, akiket valamennyi ideig kísért, és el kell hagynia azokat a "tájait", amelyeket már bejárt. Ha megértenénk és bátran követnénk azt a csodát, amely külső és belső kapcsolódásaink folyamatos újrarendeződése támaszt, ha így állnánk hozzá az életünkhöz, sok nyomorúságtól kímélnénk meg magunkat és másokat egyaránt.

Örökségünk

Van sok jó, és sok rossz is, és ebben nincsen semmi különleges,
Mindkettő emberi örökség, részünk, ahová oly gyakran visszatérünk,
Ám tudni kell megnevezni akkor is a szétmálló idők hitvány hagyatékát,
Tudni kell kimondani, hogy mi volt, és mi nem volt helyénvaló,
Hisz béna, merev szívek baját a konok hallgatás nem oldja,
Ki onnan indulni próbál, kőkemény falba ütközik,
Falba, mely nem enged,
Falba, mely mindenkit visszalök,
Falba, mely egyedül a beismeréstől ég át

Újabb levél

Azt gondolom, hogy a létrendről már nagyon sokan nagyon sokat beszéltek, és a lényeges dolgokat tulajdonképpen már mind elmondták. A nehézség nem a tanítás hiányos voltában van, hanem a nem kész, nem befogadó, nem fogékony emberben, akinek a számára a tanítás tartalma nehezen válik plasztikussá, foghatóvá, tapinthatóvá. Persze, ahogy írtam is az Első szintézisben, mindannyiunknak végig kell menni a lét ívén, az üdvtörténet történései alól, melyek pont kibontakozásunkat szolgálják, senki sem vonhatja ki magát büntetlenül, szembe kell néznünk az élet alapösszefüggéseivel, és gondolkodásunkat, cselekedeteinket egyre inkább azokhoz kell igazítanunk. Ez nem könnyű, sőt nagyon nehéz, és itt a földön soha nem is hozható készre. Nagy léptékekről beszélünk, ez az a folyamat, mely a paradicsomból való kiűzetéstől kezdve zajlik, és amelyben mindannyian jelen vagyunk saját átalakulásunkkal, részvételünk intenzitása pedig rajtunk magunkon múlik. A civilizációról már régóta nem gondolom, hogy önmagában a fejlődés lenne, kikerülhetetlen számunkra, de egyáltalán nem csak előremutató vonásai vannak, hiszen rettenetesen sok ellentmondás terheli. Kevesen gondoltak arra az eshetőségre, hogy egyszer majd válságjelenségként fog feltűnni, de talán pont ettől mégis eljutottunk oda, hogy most már csakugyan az. A feszültségei megdolgoztatnak minket, és az jó, de a csillogó ígéretek nagy részét nem váltotta be, a benne fölhalmozott mérhetetlenül nagy technikai tudás pedig megszégyenítően kevés eredményt hozott az emberré válás tekintetében. Persze, nem akarom túlságosan leszólni azt, amit ma civilizációnak nevezünk, biztosan az út része, viszont ugyanolyan biztos az is, hogy nem a végállomás. Józan mérséklettel, elfogulatlanul kell szemlélni alakulását, amely egyben a mi alakulásunk is, hisz ami kívül van, az mindig belülről vetül.

Richard Rohr egy egész könyvet írt a "jelenlétről" (rövid címe: Most), arról, hogy mennyire fontos magunknál lenni (milyen kifejező a magyar nyelv, amikor azt mondja, hogy valaki magánál van!), ott, ahol a létezés rendje, logikája és összefüggései alapján lennünk kell, és arról, hogy e követelménynek való megfelelést tulajdonképpen semmi mással nem lehet kiváltani. Ez teremti meg ugyanis a szemlélődésnek és a tevékenységnek azt a gyönyörű egyensúlyát, amely által tetteink életet hoznak. Az Isten és saját magunk számára való jelenlét pillanataiban tesszük azt, amin áldás van, ami nem egy vak és kívülről stimulált munkamánia, hanem egy belülről fakadó, valódi létfejlődéssel összhangban lévő személyes törekvés, amely nem az ipari és gazdasági teljesítményt halmozza, hanem a lelket építi, a Földet nem egy, A csillagok háborújában ábrázolt (egyébként fenntarthatatlan) technológiai túlfejlettség állapota felé viszi, hanem paradicsommá változtatja, az élet szükségszerűségeit feltárja és érthetővé teszi mindenki számára. Ezt most még nagyon kevesen értik, mégis fontos, hogy ezen az úton járjunk, és dolgoznunk kell azért, hogy mások is egyre jobban érzékeljék, lássák és éljék közös zarándoklatunk gyümölcseit.