Kísérőlevél az Első szintézishez

Augusztus 30-án közzétett Első szintézis című írásomat az alábbi kísérőlevél mellékleteként több barátomnak is elküldtem.

A földön az ember egy óriási ellentmondással küszködik egész élete során. Szeretné megragadni, értelmezni, leírni létének összefüggéseit, miközben minden ilyen irányú próbálkozása tulajdonképpen egy merénylettel ér fel a Lét egészével szemben. Mondok egy példát. A növényrendszertan besorolja a virágokat egy tudományos elmélet keretei közé, ám semmit nem ragad meg azoknak az érzéseknek az összetettségéből, amelyet a tavasz első ibolyája vált ki az erdőt járó kirándulóból. Az ibolyában rejlő csoda a szakképzetlen kirándulónak hamarabb feltárul, mint a tudósnak, aki számára az a kis virág csupán egy viola odorata. Elképesztő összetettségű elméleteket gyártunk, hatalmas műveket alkotunk (úgy csinálunk mint hajdanán az egyiptomi fáraók, akikről még ma sem tudjuk, hogy miként voltak képesek megépíteni piramisaikat), viszont törekvéseink végső céljától, a Lét megismerésétől  csak távolodunk, ha utána ezekre a síkvetületekre tekintünk a sok dimenziós Lét határtalan szépsége helyett. Persze, értem én, hogy mi eljárásunk oka. Az a körülmény, hogy a határtalan nem emberi kategória, nekünk meg még is csak kellene valami könnyen fogható. Ez önmagában egy teljesen érthető igény, de nagyon veszélyes mégis, mert pont a Kimondhatatlan és a kimondására irányuló törekvés közti feszültség önkényes felszámolása temeti be az embert örökre. Pontosan ez a Szentlélek elleni bűn, az egyetlen olyan, amelyre nincs bocsánat. Szent Ágoston mondja: Ha érted, akkor az nem Isten. Vagyis sokat, illetve a Mindent veszíti el az, aki érti, illetve azt hiszi, hogy érti. A zsidó hagyomány teljesen világosan látja ugyanezt. Isten nevét nem lehet kimondani, a Jahve szó egyébként úgy van megkonstruálva, hogy az kiejthetetlen legyen. (Richard Rohr Most című könyvében van egy gyönyörű fejezet Isten nevéről, melynek egy részlete a Kisbolygón is olvasható.) Itt van minden vallás alapparadoxona: ha valaki kimondja Istent, abban a pillanatban Isten úgy képződik le benne halott, száraz kóróvá, mint ahogyan a réten virító ibolyából préselt laboratóriumi minta lesz a biológus kezében.

52 éves fejjel látom, hogy egész eddigi életemben fokozódó tudatossággal harcoltam minden leszűkítés ellen, vagyis egyáltalán nem vagyok kivétel, azt csináltam, amit a szíve mélyén mindenki szeretne. A fent említett alapfeszültségből ugyanis van kiút: pont az út maga, a személyes és egyedi és megismételhetetlen, mely az alkotórészeket olyan arányban vegyíti, sőt dolgoztatja, ahogyan eddig még senki, és ahogy ezután se fogja más. Az a személyes út, amely egy minőségileg más közegen, az összetevők közt alakuló, fejlődő, növekvő kapcsolatok, szálak minden határon túl hullámzó szövetén vezet át. Az út, amely természetesen soha lesz végigjárva, soha nem lesz befejezett, mindvégig zarándoklat marad, tű hegyén átvezető keskeny ösvény, viszont innen mégis a végtelen felé vezet, visz minket valameddig, addig, amíg mások át nem veszik a stafétát tőlünk. Én vagyok az Út... mondja Jézus. A világhoz adott értékünk, az életünk mulandóságára adott csattanós válaszunk pont az a haladásrész lehet, amelyet küldetésünk alaphelyzetét becsületesen elvállalva végigjárunk.

Balesetem és az azzal járó táppénzes pihenő sok szabadidejét kihasználva vetettem papírra azt a csatolt írást, melynek lejegyzésére már régen készültem. Olyan összefoglalást akartam írni, amely talán nem tartalmaz sok újat, viszont megvan az a sajátossága, hogy személyes vívódásom, egyedi útkeresésem során készült el. Hiszem, hogy ez a személyesség nem elvesz, hanem hozzáad életem értékéhez, mint ahogyan mindannyiunk élete a személyes motívum által válik átütővé, hatóvá. Mindenkit arra bátorítok, hogy legyen jelen életében, saját személyes létét ne hanyagolja el a kijártabb, könnyebb, de sokkal kevésbé érdekes utakon való járásért. Számomra ugyanis egy gyönyörű távlat sejlik fel itt: az ember - talán meglepő, de - pont egyediségének és megismételhetetlenségének teljes átélésében válhat az egyetemes Létezés részévé, illetve inkább azt mondanám, az egyetemes Létből való részesedése pont saját személyes sorsának vállalásában bontakozhat ki.

Ismerlek Benneteket kicsit, és meghatódva gondolok Rátok, meghatódásomat azonban nem az váltja ki, hogy kétségbeesésetekben, a Teljesség utáni megoldatlan vágyatokban milyen eszköztárhoz nyúltok, hanem a kétségbeesésetek, a vágyatok maga, mert abban tényleg Ti jelentek meg tisztán, szennyezetlenül, miközben a többi már környezet- vagy adottságfüggő. A többi már visel magán felszínesebb jegyeket is, a többibe sok minden bezavar, viszont az ember hiányjelében, a halhatatlanság utáni reménytelen vágyában tetten érhető létezésének legbensőbb magja, minden törekvésének mozgatórugója. A "Te" ott sértetlen, olyan sértetlen, hogy egyben a "Mi" része is, azé a "Mi"-é, akiből Te is, és én is egy-egy atom vagyunk. Ott megcsillan a Létezés legbensőbb titka, az a Létezés tárul fel picit, aki nem valami, hanem valaki, és akivel így aztán nem is lehet "megfelelő" viszonyba kerülni a személyes távlatnak való megnyílás nélkül. És ha ez így van, akkor abból már az is következik, hogy a Léttel lényegében egyetlen egy dolgot lehet csinálni, a szolgálatába lehet szegődni, és pont.