Fontos levél valakinek

Teljesen biztosan azért nem tudom, hogy mi történt Veled, bár a reakcióid egyet s mást elárulnak. Gondolkodj persze, csak ne túl sokat, mert a tisztulás egy nagyon fontos összetevője az is, hogy egyszerűen, szabadon, prekoncepciók és előítéletek nélkül figyeled életed apró-cseprő történéseit, és próbálod megérteni, hogy mire hívnak, mit üzennek azok. Nem tudom, hogy elolvastad-e végül az Alapok-at, ott szerepel egy idézet, amely így szól: Isten saját életünk álruhájában jön el hozzánk. (Az idézet Paula D’Arcy-tól való, akiről a

http://www.spiritualityandpractice.com/teachers/teachers.php?id=213

link elárul pár érdekességet.) Fontos, és méltánytalanul kevés hangsúlyt kapó kijelentés ez, mert a súlypontot elmozdítja az Egyház általi kinyilatkoztatásról a személyes irányába, pedig pont azért kéne nagyon figyelni rá. Nagyon kell látni, hogy a személyes milyen égetően fontos, és azt is, hogy milyen rettenetesen nehezen fejlődik ki, ugyanis az egész praktikus világ úgy van megkonstruálva, hogy az ellen hasson. (Hogy ennek az ellenhatásnak hol vannak a gyökerei? Természetesen az egyes emberek szűkszívűségében, például a miénkben is. Sajnos.) Még mindig tartja magát az az illúzió, hogy az ember tudatos lény, ám ez egyáltalán nem így van, sőt inkább azt mondhatnám, hogy a tudatosságáért számtalan személyiségfejlődési stációt végigjárva nagyon keményen meg kell dolgoznia. A modern pszichológia egyre jobban feltárja azoknak a kondicionálásoknak a mechanizmusait, amelyek mindegyikünkön lezajlanak életünk korai szakaszában. Ezek a legkevésbé sem tudatos folyamatok, azonban hatásaik olyan mélyen belénk ivódnak, hogy még odáig is nagyon nehezen jutunk el, hogy kérdéseket tegyünk fel velük kapcsolatban. A materiális továbbélés, a biológiai lét talán meg is kívánja ezeket a mechanizmusokat, ám egyszer mindenkinek eljön az a felismerés, hogy nem ennyi ő, és akkor elkezdődik valami egészen más. Richard Rohr is írt egy szép könyvet erről a váltásról, amely az életet tulajdonképpen két szakaszra bontja, elolvastam, de azóta már több hasonló és nagyon igényesen megírt könyvet is találtam ezzel a témával kapcsolatban. Ezekbe a kondicionálásokba, sajnos, a vallás is nagyon komolyan részt vesz. Mindenkiben van egy mély spirituális érzékenység, és a vallás szeret azzal előállni, hogy arra ő tálcán kínálja a megoldást (mert ezáltal aztán jogot formál arra, hogy diktáljon és előírjon, vagyis hatalmat gyakoroljon). Azt a megoldást, amelyet nem lehet tálcán kínálni, mert mindenkinek saját magának kell végigjárnia a saját útját, ami végül is maga a megoldás lesz. Persze, ne hidd, hogy vallásellenes vagyok, az előző írásaim se arról szólnak, a vallásnak fontos szerepe van a jó hír közvetítésében, egyszerűen azt akarom mondani, hogy a vallás nem nőhet túl saját illetékességén, mert akkor már hatalmi törekvések eszközévé válik, és nem segíti, hanem elnyomja azt a kibontakozást, amiért lett. A vallásról beszélek, és ez egy kicsit megtévesztő, mert a hibát nem a vallás követi el - az nem is tudja, hisz a vallás nem egy személy - hanem az ember, aki a vallását nem úgy, nem arra „használja”, amire kéne, hanem túldimenzionálja, hogy eltakarja vele saját ürességét is, azt az ürességet, amellyel szembesülni egyébként létfontosságú lenne számára, hogy elinduljon a misztikus távlatok felé. Ugyanis nincs mennyországjárás pokoljárás nélkül. (Jézus is alászállt a poklokra, imádkozzuk a Hiszek egyben minden vasárnap, de vajon belegondolunk-e abba, hogy ez mit jelent ránk nézve, hisz nem különb a tanítvány a mesterénél?) Pokoljárások nélkül, tékozló fiús eltévelyedések nélkül természetes érési folyamatok akadnak meg, amelyek távolról sem csak annyi kárt okoznak, hogy X vagy Y nem valóságos, hanem káprázat életet él, nagyobb baj az, hogy ezek az érési folyamatok egyáltalán nem magánügyek, ami azokból megszülethetne arra mindannyiunknak égető szüksége lenne. Felépítettünk, vagy inkább belesodródtunk egy technológiailag szuper fejlett civilizációba, egy olyan rendszerbe, amely által a Föld soha nem látott sebezhetőségig, sőt a sebezhetőség kritikus határáig jutott. A fényes külső irtózatos egyensúlyveszteségeken „virágzik”, olyan egyensúly bomlások figyelhetők meg minden szinten, amelyek hatásait, veszélyeit senki sem képes felbecsülni. A dekadencia viszont elég jól látszik, és a dekadenciáknak a történelem során eddig még mindig nagyon nagy bukások lettek a végei. Nem tudom, hogy mi lesz, nem tudom, hogy mikor, bár őszintén mondva nagyon csodálkoznék, ha a mi generációnk nem látna meg nagy válságokat, nagy összeomlásokat. Persze, az időpont nem annyira érdekes, az viszont igen, hogy a válságokból csak valami egészen új tud majd kisegíteni, és annak az egészen újnak a magvait most kell elvetni, nem akkor, amikor már minden ég. A felnövő, személyiségét vállaló, saját életének egyedi, megismételhetetlen titkát kibontó, gondozó ember a jövőt menti, miközben teljes lényével az ősi szellemi hagyományokban, például az evangéliumban gyökerezik. Hogy ebbe az állapotba eljusson, szüksége van útjelzőkre, de ugyanolyan fontos az is, hogy az útjelzők üzenetét megértve el is induljon ő maga oda, ahová az útjelző mutat. Erről szóltak a hordozórakéták is. Nem kell lebecsülni azokat, nélkülük nem jutottunk volna el idáig, csak egy idő után el kell hagyni őket. Legalábbis azt a részüket, amelyek már kiégtek, és csak ballasztot jelentenek.