Az Első szintézis levélsodrában született

A "merészségig eredeti"-t elfogadom, bár nem vagyok biztos abban, hogy pontosan ugyanazt értem alatta, mint Te. Valóban az a törekvésem, hogy visszanyúljak azokhoz az ősi szellemi hagyományokhoz (már ez is félrevezető, mert koránt sem csak a szellemről van szó, sokkal inkább az anyagi és a szellemi együttműködéséről), amelyek oly szépen leírják a létezés összefüggéseit, gondolok például az Evangéliumra vagy a Tao-Te-King-re, de említhetnék sok más forrást is, hiszen ezekben a tartalmakban pont az a gyönyörű, hogy szinte a világ minden csücskéből visszacsengenek, miközben a különböző helyekről érkező hangok sokszólamúságuk ellenére is elképesztő harmóniában vannak egymással. Az Első szintézisből láthatod, hogy ezt mennyire fontosnak gondolom, illetve nem is tudom az életet máshogy elképzelni. Ahogy írtam, minden gondolkodásunkat és minden cselekvésünket innen kéne eredeztetni, mert különben lebegőssé, súlytalanná válik körülöttünk a tér, és a súlytalan térben csak sérülékeny, puhány, váz és minden belső tartás nélküli rendszereket fogunk létrehozni. Ha nincs törekvésünk, állandó, eltökélt irányultságunk, komoly erőfeszítésünk az alapokig való leásáshoz, akkor megszakad a tápláló áram, nem szilárd talajra, hanem légből kapott fikciókra fogunk építkezni, és elég hamar szembesülnünk kell majd azzal, hogy eljárásunk megalapozatlanságának milyen borzasztó következményei lehetnek. Kicsit analóg ez a matematikával, kicsit azonban más is. Az analógia ott van, hogy a matematikában is kulcsfontosságú az építkezés alapköve, az axióma, amiből minden következik. Viszont óva intenék mindenkit attól, hogy olyan egzaktságot várjon itt is, mint a matematika birodalmában. Ott a következtetések zárt logikai láncolata tárja fel a kapcsolatokat, itt viszont egészen más úton kell haladnunk, a keskeny, a tű fokán átvezető zarándokösvényen, amely minden szépsége ellenére kegyetlenül nehéz is, hisz azon tényleg csak folyamatos és mélyre ható átalakulások végtelen sorozatának elszenvedése közben juthatunk előbbre. Pontosan ezek azok a személyiségfejlődési stációk, amelyeket olyan szívesen kihagynánk. Általában kézzel-lábbal kapálózunk ellenük - olykor mutatós elterelő eszmefuttatásokat gyártunk, vagy esetleg agyondolgozzuk magunkat valamilyen pótcselekvésben - ahelyett, hogy engednénk szorításuknak. Persze, a végén úgy sem tudjuk elkerülni azokat, csak addigra már sokkal több fájdalmat okoztunk másnak és magunknak is, mintha a hívó szóra azonnal igent mondtunk volna. Ezt a zarándoklatot semmilyen tan, eszmerendszer keretei közé sem lehet beszorítani, vitalitását pont a végtelenre való nyitottságától nyeri, pont attól a körülménytől, hogy ott, ahová megyünk tulajdonképpen bármi megtörténhet velünk. "Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs." - mondja Radnóti a verse végén, mert egy pillanatra feltárult neki az ember minden sallangtól mentes eredendő létállapotának melankóliája. Ő abban a pillanatban tehermentesen, minden védekező reflextől megszabadulva, sebezhetőségét teljesen vállalva tekintett a jövőbe. Gyönyörű, tiszta és valódi pillanat volt a számára. Ezek azok a pillanatok, amikor lehet, hogy még szeretni is tudnánk.