Újabb levél

Azt gondolom, hogy a létrendről már nagyon sokan nagyon sokat beszéltek, és a lényeges dolgokat tulajdonképpen már mind elmondták. A nehézség nem a tanítás hiányos voltában van, hanem a nem kész, nem befogadó, nem fogékony emberben, akinek a számára a tanítás tartalma nehezen válik plasztikussá, foghatóvá, tapinthatóvá. Persze, ahogy írtam is az Első szintézisben, mindannyiunknak végig kell menni a lét ívén, az üdvtörténet történései alól, melyek pont kibontakozásunkat szolgálják, senki sem vonhatja ki magát büntetlenül, szembe kell néznünk az élet alapösszefüggéseivel, és gondolkodásunkat, cselekedeteinket egyre inkább azokhoz kell igazítanunk. Ez nem könnyű, sőt nagyon nehéz, és itt a földön soha nem is hozható készre. Nagy léptékekről beszélünk, ez az a folyamat, mely a paradicsomból való kiűzetéstől kezdve zajlik, és amelyben mindannyian jelen vagyunk saját átalakulásunkkal, részvételünk intenzitása pedig rajtunk magunkon múlik. A civilizációról már régóta nem gondolom, hogy önmagában a fejlődés lenne, kikerülhetetlen számunkra, de egyáltalán nem csak előremutató vonásai vannak, hiszen rettenetesen sok ellentmondás terheli. Kevesen gondoltak arra az eshetőségre, hogy egyszer majd válságjelenségként fog feltűnni, de talán pont ettől mégis eljutottunk oda, hogy most már csakugyan az. A feszültségei megdolgoztatnak minket, és az jó, de a csillogó ígéretek nagy részét nem váltotta be, a benne fölhalmozott mérhetetlenül nagy technikai tudás pedig megszégyenítően kevés eredményt hozott az emberré válás tekintetében. Persze, nem akarom túlságosan leszólni azt, amit ma civilizációnak nevezünk, biztosan az út része, viszont ugyanolyan biztos az is, hogy nem a végállomás. Józan mérséklettel, elfogulatlanul kell szemlélni alakulását, amely egyben a mi alakulásunk is, hisz ami kívül van, az mindig belülről vetül.

Richard Rohr egy egész könyvet írt a "jelenlétről" (rövid címe: Most), arról, hogy mennyire fontos magunknál lenni (milyen kifejező a magyar nyelv, amikor azt mondja, hogy valaki magánál van!), ott, ahol a létezés rendje, logikája és összefüggései alapján lennünk kell, és arról, hogy e követelménynek való megfelelést tulajdonképpen semmi mással nem lehet kiváltani. Ez teremti meg ugyanis a szemlélődésnek és a tevékenységnek azt a gyönyörű egyensúlyát, amely által tetteink életet hoznak. Az Isten és saját magunk számára való jelenlét pillanataiban tesszük azt, amin áldás van, ami nem egy vak és kívülről stimulált munkamánia, hanem egy belülről fakadó, valódi létfejlődéssel összhangban lévő személyes törekvés, amely nem az ipari és gazdasági teljesítményt halmozza, hanem a lelket építi, a Földet nem egy, A csillagok háborújában ábrázolt (egyébként fenntarthatatlan) technológiai túlfejlettség állapota felé viszi, hanem paradicsommá változtatja, az élet szükségszerűségeit feltárja és érthetővé teszi mindenki számára. Ezt most még nagyon kevesen értik, mégis fontos, hogy ezen az úton járjunk, és dolgoznunk kell azért, hogy mások is egyre jobban érzékeljék, lássák és éljék közös zarándoklatunk gyümölcseit.