A hordozórakétákat

A hordozórakétákat lassan elengedhetjük,
Többé már nincs rájuk szükségünk,
Hisz ma-holnap saját pályánkra állunk,
Egyre inkább mi magunk égünk

Sokáig mások törekvéseiben formálódunk, növekszünk, és valóban helyénvaló az, hogy életünk valameddig az előttünk járók lendületéből táplálkozik. Ám mindenkinek eljön az a pillanat, amikor be kell gyújtania saját tüzét, hiszen küldetésünk nem megtörtént dolgok újrajátszása, hanem létező, de most még mélyben szunnyadó, rejtett tartalmak felhozása és felmutatása. Eszmék, tanok, vallások, izmusok, hagyományok szárnyán emelkedtünk, de nem elegendő ez a szárnyalás, mert a tanítónak, ha valóban jó mester, előbb-utóbb feleslegessé kell válnia. Életünk fontos része, hogy elmúlt időkben gyökerező erővonalak mentén emelkedjünk, de ugyanolyan fontos az is, hogy ez a rákapcsolódás ne váljon öncélúvá, és amikor eljön az óra, továbblépjünk, elengedjük a korábban hasznos, de dolguk végeztével akadályozóvá váló szálakat. Némi odafigyeléssel mindenki megértheti élete eseményeiben azt a hívást, amely ezekre a leválásokra szólítja nap mint nap, mint ahogyan a tanító is megértheti a tőle továbblépő tanítvány elengedésében rejlő boldogságot és teljességet. Mindez gyönyörű párhuzamban játszódik le egy másik átfordulással, az öregedéssel, amely során mindenki "rákényszerül" arra, hogy életének külső, látványosabb, de mulandóbb teljesítményei helyett létének mélyebben fekvő, de tartósabbat termő területeire kezdjen nagyobb figyelmet fordítani. Szülőnek, tanítónak, papnak, művésznek, ha jó szülő, jó tanító, jó pap, jó művész akar lenni, egyformán értenie kell ezt a több síkon is megfigyelhető létdinamikát, gyakorolnia kell saját leválásait. El kell engednie azokat, akiket valamennyi ideig kísért, és el kell hagynia azokat a "tájait", amelyeket már bejárt. Ha megértenénk és bátran követnénk azt a csodát, amely külső és belső kapcsolódásaink folyamatos újrarendeződése támaszt, ha így állnánk hozzá az életünkhöz, sok nyomorúságtól kímélnénk meg magunkat és másokat egyaránt.