Gúlát építeni

Gúlát építeni a sivatagban, menteni a múlót,
Összekészíteni azt, amit soha senki nem fog magával vinni,
A sarut szépen félretenni, mezítláb gázolni, hisz nyár van

Sziklából forrást fakasztani, majd tóvá gyűjteni
A gyorsan párolgó víz hűlt helyét,
S aztán fürödni benne jó sokáig...
Egyedül, de még jobb, hogy ha párban

Engedd

Engedd, hogy életed eseményei vezessenek Téged saját egyszeri és megismételhetetlen személyes léted erőközéppontja felé. Ezen az úton egyre magányosabb és egyre sebezhetőbb leszel, de nem baj. Léted kiszolgáltatottságból, törékenységből fakadó drámaisága kell ahhoz, hogy érzékennyé válj, és másokon igazán segíteni, másokat valóban gyógyítani, szeretni tudj.

Fejlődés vagy rablógazdálkodás?

Nem magával a fejlődéssel van a baj, hanem annak az egysíkú, kiegyensúlyozatlan voltával. Mert van gazdasági fejlődés (még van egy kicsi, bár nem tudom, hogy meddig lesz, de eddig minden esetre volt), miközben egy csomó minden pusztul, illetve az egyensúlya borul. Pusztul a természeti, a szociális, a lelki környezet, pusztulnak a közösségek, pusztul a kultúra (nem egyik vagy másik ága, hanem a kultúra, a kultusz maga, illetve a rá való igény ki az emberekből), pusztul, sematizálódik, beszűkül, egyéni arculatait veszti a gondolkodás, pusztul a világlátások sokfélesége, minden egyformává válik, mindenütt ugyanazt lehet kapni, mindenütt ugyanaz az ideológia folyik a csapból, és még sorolhatnám, de nem teszem, mert ebből már értelmes ember tudja, hogy mire gondolok. Ez nem normális, mert a normális az lenne, ha minden területen egyformán menne végbe a fejlődés, vagy legalább úgy, hogy a fejlődés az egyik területen ne rombolja túlságosan a többi összetevőt.

A normális az lenne, ha hagynánk magunknak időt az újra, ha a bantu négernek nem kéne azt éreznie, hogy vagy megtanulja a számára tökéletesen idegen számítógépet püfölni, vagy esélye sincs arra, hogy bárki emberszámba vegye. Ha a "primitív" életmódot folytató közösségek számára hagynánk időt akklimatizálódni, és nem kéne szembenézniük egyik napról a másikra olyan kihívásokkal, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni, és szét is esnek tőlük azonnal. A normális az lenne, ha hagynánk időt magunknak, és akkor tüzelnénk el a kőolajat, amikor már tudjuk, hogy mit fogunk csinálni utána, vagyis ha majd elfogy. A normális az lenne, ha nem mondanánk például a szemünk előtt lezajló éghajlatváltozás című természeti katasztrófa kapcsán, hogy a reneszánszban is volt pestis járvány, mégis túlélte az emberiség valahogy, miközben nincs pénz megmenteni annak az eszkimó falunak a szigetét, mely a felmelegedés, illetve a későbbi és kevésbé mély átfagyás miatt folyamatosan csúszik bele a tengerbe (200 millió dollárra lenne szükség, vagyis minden felnőtt amerikainak egyet kéne beadnia). A normális az lenne, ha a Hon-Kongban élő kínai WC takarítónak lenne legalább annyi fizetése, hogy egy fél ágynál többet tudjon bérelni, ugyanis ők ilyen körülmények közt élnek, ketten vesznek ki egy ágyat, amíg az egyik dolgozik a másik alszik, és fordítva. A normális az lenne, ha Indiában a 12 éves gyerekeknek nem kéne karácsonyfa díszeket ragasztgatniuk napi 14 órában egy sötét pincében ahhoz, hogy a családjuk megéljen valahogy, olyan karácsonyfadíszeket, amelyekkel Európában majd gyönyörködni fognak bizonyos kicsit szerencsésebbek. És akkor most csak pár nagyon triviális példát mondtam, amelyek éppen eszembe jutottak, de ha szánnék rá öt percnél több időt, bármeddig folytathatnám. Ez fejlődés, de nem normális, nem kiegyensúlyozott, nem embernek való fejlődés, az egész tulajdonképpen nem más, mint bizonyos viszonylag könnyen megszerezhető erőforrások felélése, születik egy csodálatos technika, miközben elveszik minden személyes, mindenki uniformizált robot emberke lesz, mert másra nyilván nem is lesz képes, mert minden mást egyébként ki is öl belőle az életben maradás kényszere. Ez a fejlődés leginkább egy rákos burjánzásra hasonlít, sajnos, ez egy nagyon jó analógia, egy egysíkú, egy irányban kontrollálatlan növekedés, mely a test normális működését egyre lehetetlenebbé teszi, végül pedig kinyír minden valódi életfunkciót.

Sokakkal ellentétben azt hiszem, hogy a fent ábrázolt jelenségcsoport, illetve a fejlődésnek ez a rettenetesen torz és kegyetlen arca nem abszolút szükségszerűség. Nem kellett volna és nem kell ezt így csinálni, és annak hogy mégis így csináltuk és csináljuk, oka van, egész pontosan az ember, leginkább az európai ember, mert a többiben több természetes intelligencia szorult, és például nem szabadítottak ki olyan szellemeket mindenféle palackokból, amelyekkel utána már nem tudnak mit kezdeni.

Egyébként mindebben semmi meglepő sincs, nézz arra, amit valaki létrehozott, és máris megtudsz egy csomó mindent az alkotóról is. Külső világunk a belső kivetülése, fejlődésünk egyensúlytalansága az ember egyensúlytalanságából fakad. Ezért gondolom, hogy a jövő záloga az ember egyensúlya, ami most nagyon nincs, ezért írom le Neked is tízezerszer, hogy a tudás mellé oda kell tenni a nem tudást, a vágyak kielégítése mellé oda kell tenni a megtartóztatást, az öröm mellé oda kell tenni a fájdalmat, az erő mellé oda kell tenni a gyengeséget és a sebezhetőséget, a logikus mellé oda kell tenni a misztikusat, stb, stb, stb. Semmit nem kell elvenni abból, amit az ember ma birtokol, minden nagyon jó, de mindet ki kell egyensúlyozni a párjával.

Persze, nem intézményesen, paragrafusokkal, mert úgy nem lehet, hanem egy olyan élettel, amelyet látva egyre többen eszmélnének rá egy kicsit arra, hogy talán lehetne bizonyos dolgokat máshogy is csinálni, és hogy az talán jobb lenne. Ettől az ember nem kevesebb lenne, hanem több, és az, amit létrehoz szintén több lenne, illetve nem csak egy mérővel mérve bizonyulna többnek, hanem egyszerre sok dimenzióban.

Szabadság

Mindegy, hogy mivé állnak össze a dolgok,

Mindegy, hogy összeállnak-e egyáltalán bármivé is,

Mindegy, hogy hová jutsz el, hogy elkaszál-e majd a gép,

Azért menj, és mondd ki, mutasd meg magadból azt, amit lehet,

Minden arányt, minden egyensúlyt és minden összetettséget

De ne mondj ki egyetlen ökölszabályt se,

És ne mondd semmire, hogy olyan nincs, mert van minden,

Hagyd a silány, vak, egysíkú, egyvillanású igét,

Amellyel mások telebüfögtek Téged

Szeretni az...

Szeretni az, hogy a másiknak adsz valamit, de nem vársz vissza semmit, tényleg és szó szerint semmit. Ám, még ez is kevés, mert amit adsz, annak a Te belső személyes valóságodból kell fakadnia, abból a találkozásból, amely által folyamatosan elfogadod a Veled tökéletesen eggyé válni akaró Isten Benned való jelenlétét. Ha nem azt adod, ami ebből a találkozásból fakad, akkor nem reménykedhetsz abban, hogy "ajándékod" a másik javára lesz. Ezért fontos az út, amely Önmagad mélye felé vezet, és ezért rossz minden, ami megállít Téged utad bármely pontján...

Helyénvaló

Popper Péter valamelyik atomfizikusra hivatkozva írja, hogy a dolgok nem rendelkeznek abszolút jósággal vagy rosszasággal, minden azon múlik, hogy milyen kontextusba kerülnek. A légy az istállóban teljesen helyénvaló, a levesből viszont ki kell halászni, a trágya a nappaliban nem mutat jól, viszont a kerti földre terítve termékennyé teszi a talajt, és még sorolhatnám a hasonló példákat. Én is azt gondolom, hogy a statikus jó és rossz kategóriákba sorolás helyett legtöbbször üdvösebb lenne a helyénvalóság kérdését felvetni, igaz, az nem annyira megfogható, hisz a kontextusok állandó változásával a helyénvalóság foka is állandóan változik. Ami tegnap előremutató volt, az ma már lehet lehet visszatartó, ami ma tűnik előremutatónak, azt lehet, hogy a holnap eseményei fogják meghaladottá tenni. Az a szemlélet, amelyik nem operál túl erősen a dolgok abszolút ítéletével, viszont hajlandó a változó körülmények szerint azokat újra és újra mérlegre téve követni a közeg átalakulásait, pontosabban tudja megragadni a valóságot, mint a statikus, bebetonozott bizonyosság. Nem az az erős, aki kitart egy valamikor leszögezett álláspontjában, hanem az, aki nem retten meg saját korábbi következtetéseinek állandó újragondolásától. Az előző egy pontban áll, míg az utóbbi úttá válik. És egész mellékesen igazsággá és életté is. Legfeljebb ezt ő maga nem fogja világosan érzékelni...

Advent után

Olyan nincs? Lehet, de nem gondoltál arra, hogy talán pont Neked kéne létét a nem-létből kiszakítani?

----------------

Mennyire kell széttörnöm ahhoz, hogy össze tud szedni magadat bennem?

----------------

Azért nem jöttél el, mert még nem vagyok egészen egy?

----------------

Fedezékek és kibúvók keresése nélkül farkasszemet nézni a pillanat csupasz, sallang és káprázatmentes egyszerűségével, lehántva róla mindent, ami nem tartozik hozzá, vállalni azt törékenységével és mulandóságával együtt... Van ennél nehezebb, embert próbálóbb feladat?

----------------

Hiányodat nem lehet megszokni. Most is ugyanúgy fáj, mint öt éve...

----------------

Az élet egy bizalomépítő tréning.

----------------

Boldog Karácsonyt!

2014. karácsonyán

A lassan mindenhová elérő, mindent egyre jobban befolyásoló Európa gyökerű nyugati civilizáció kiválóan mutatja azt a belső meghasonlottságot, amely az ember kreativitása és sikereitől megrészegedő önérzete között mutatkozik. Ez a civilizáció bizonyos értelemben nagyon nagy fejlődést produkált, azonban ez a fejlődés pont az ember gőgje, beképzeltsége miatt nem egy kiegyensúlyozottságban, nem egy szellemi rend keretein belül zajlott és zajlik le, sokak vére tapadt és tapad hozzá ma is. Mondhatjuk, hogy nem mi vagyunk a főhunyók, és ebben bizonyára igazunk is van, azonban be kell látnunk, hogy mi magunk is itt nőttünk fel, létünk külső héjait ennek a közegnek köszönhetjük, és közben nagyon sok tekintetben mi is a haszonélvezőivé váltunk. Talán pont ezért olyan nehéz megszabadulnunk azoktól a gondolkodási sémáktól, amelyet a nyugati civilizáció is kitermelt magából az önigazolás céljával. Talán ezért olyan nehéz valóban elég tágas ölelésűvé válni, és felkarolni az embert hovatartozásától és minden egyéb külső jegyétől teljesen függetlenül. Mégis azt gondolom, hogy azoknak, akik már egy kicsit érzik a lét e nagyobb távlatokban feltáruló követelményeit, létszükséglet lesz elindulni és keresni a gyógyulás és a gyógyítás útjait. Nem azokra a folyamatokra gondolok, amelyek a lokális környezetünket igyekeznek élhetőbbé tenni, bár azoknak is megvan a jogosultságuk, viszont csak akkor, ha a létező legmélyebb összefüggések figyelembevételével, vagy legalább a figyelembevételre való erős és tudatos törekvés szándékával közelítenek. Ha nem így tesznek, minden jónak tűnő látszatuk ellenére is csak fokozzák a bajt. Azokra a folyamatokra gondolok leginkább, amelyek szembesítik az embert magával, a lénye legmélyén meghúzódó és onnan még mindig ki nem ölt, isteni eredetéből fakadó "hőjével", megszentelt teremtettségével. Egyedül az odatartó zarándoklat tudja lekoptatni rólunk a hasznavehetetlen göncöket, és azokat a páncélokat, amelyeket félelmünkben magunkra öltöttünk. Az anyagi valóságban való gyökerezés fontos, senkit se biztatnék arra, hogy próbálkozzék ilyen irányú kapcsolódásainak felszámolásával. Ám látni kell közben, hogy az anyag magában halott és minden más, a legszentebbnek kikiáltott dolgok is halottak lesznek, ha pusztán anyagivá válnak. Ha kezedbe veszel egy csésze teát, élvezd ki az utolsó cseppig a tea anyagi valóságát, de ne felejts el közben legmélyebb, legszellemibb valóddal is jelen lenni ott, ahol a tea anyagi valósága minden varázsával, illatával, gőzével együtt megjelenik. Ne bántsd, ne tagadd az anyagot, de létét egyesítsd a szellemi léttel, ahogy a megtestesülő Jézus is szellemivé tette saját testének templomát. És ugyanígy járj el mindennel, ami az életedben adódik, minden örömödet és minden fájdalmadat, helyzeteid minden esélyét és veszélyét, minden sikeredet és minden kudarcodat, minden erődet és minden sebezhetőségedet, minden kiszolgáltatottságodat és minden reményedet így fogadd el, és mindent egyesíts magadban azzá, aki vagy, azzá, aki az Egy Benned megnyilvánuló teljessége...

Tölgyessy Péter elemzése után

E levelemre* érkezett reakciók alapján van egy olyan érzésem, hogy kicsit félrement az üzenetem, és a lényegi mondanivaló elsikkadt. Távolról sem Tölgyessy Péter vagy az ő írásának magasztalása volt a célom. Sokkal inkább rá akartam mutatni egy olyan ellentmondásra, amely a kezdetektől áthatja az európai civilizáció fejlődését, és amely mégis nagyon nehezen exponálódik. Illetve ha exponálódik is, nagyon nehezen kötődik a fejekben azokhoz a problémákhoz, amellyel például a mai magyar közéletben is szembe kell néznünk. Ennek a civilizációnak a globális méretű terjeszkedése, amely a gyarmatosítás óta megfigyelhető (és azóta csak a módszerek változtak) egy olyan egyeduralom felé viszi el az össznépi társadalmat, amely rettenetes kockázatokat rejt magában. Ez a borzalmas távlat természetesen nem von le semmit azoknak az emberi teljesítményeknek az értékéből, amelyeknek köszönhetően bámulatos eredményeket értünk el a megismerésben, és bámulatos haladást az emberek szolgálatában, viszont látni kell, hogy az egész folyamat egy olyan közegben zajlott és zajlik, amelyet alapvető tisztázatlanságok terhelnek. Erről nagyon sokat lehetne írni, és valószínűleg fogok is még. Egyelőre csak annyit mondok, hogy semmi csodálkozni való sincs azon, hogy olyan rendű és súlyú tehetetlenségek, mint amilyenek ma Magyarországon megfigyelhetők, megjelennek a világban. És ha ezeknek a problémáknak a gyökerét nem oda kötjük, ahol ezeknek a problémáknak a gyökere van, akkor képtelenek leszünk bármit is lépni, sziszi-fuszi módon, ugyanazoknak a hibáknak a százezerszer történő elkövetésén keresztül fogunk felőrlődni, miközben nyilván nem oldódik semmi, csak az idő és az esélyek múlnak el... Ja, Boldog Karácsonyt!

*Lásd a Tölgyessy Péter elemzése című bejegyzést kicsivel lejjebb!

Egyszer úgy is...

Tudom, hogy egyszer úgy is visszajössz...
Akkor mért ne jöhetnél mondjuk éppen holnap :-)?

Az egyetlen út

"Magamban élem át már mindazt mi hátravan, nem nézek vissza többé, s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat" mondja Radnóti* a tökéletes elhagyatottság tiszta állapotának nekivágva. Azt hiszem, az egyetlen út oda vezet, mert az ember tényleg szeretni akar, és az csak ott lehetséges.

*Sem emlék, sem varázslat című versében

Tölgyessy Péter elemzése

http://index.hu/belfold/2014/12/22/tolgyessy_peter_elemzes_elso_resz/

Na, ez végre egy olyan cikk, amely egy nagyon picit meghaladja a "zsigerből lerohanok minden jobbost" című életérzést, annak ellenére, hogy az alapproblémát ez sem mondja ki. Számomra az alapprobléma az, hogy ha a demokratikus nyugat minden ellenségét legyőzi, akkor olyan gyönyörű centralizált világhatalom jöhet létre, amelyhez hasonlítható totális diktatúrára még soha nem volt példa, és az olyan rombolást vihet végbe az emberi élet egészén, amelyhez képest a koncentrációs táborok borzalmai elszigetelt kis mezei döfködések voltak. És miután én ezt a veszélyt - sokakkal ellentétben - nagyon jól érzékelem, elég nehezen szánom rá magam arra, hogy a más típusú útkeresések egyébként elég jól indokolható és tudományos érvek ezreivel alátámasztható nyílt megtámadásának irányába gyorsan elmozduljak. Az így kialakult lehetetlenség számomra nagyon komoly figyelmeztetés arra, hogy az ember engedje el hagyományos gondolkodásának kereteit, és induljon el új dolgok felfedezésére, vagy inkább nagyon is régi de régen elfelejtett dolgok újrafelfedezése felé.

Bédekker igény

Minden emberben zsigeri vágy él arra, hogy valamilyen bédekkere legyen az élethez, egy szabálygyűjteménye, amelyből mindent szépen kiolvashat, minden ember nagyon-nagyon szeretné, ha valaki pontról-pontra megmondaná neki, hogy mit kell, és mit nem szabad csinálnia. Kicsi korunk óta keressük magunk körül az ilyen fogódzókat, és ami már egy kicsit is annak tűnik, abba rögtön belekapaszkodunk. Ezért van az is, hogy általában tökéletesen félreértjük az olyan nagy szellemi tanítókat, mint amilyen például Jézus vagy Buddha volt. Azt várjuk tőlük, hogy megrajzoljanak számunkra egy koordinátarendszert, amelyhez igazodhatunk, amelyben mérhetővé tudjuk tenni magunkat, illetve tanításukra máris úgy tekintünk, mintha azzal egy ilyen koordináta rendszert írnának le. Pedig nem ezt tették, hiszen komoly ember ilyen önkényes lépést nem is tenne soha.

Az általános relativitáselmélet kimondja, hogy minden vonatkoztatási rendszer teljesen egyenrangú, és semmilyen alapunk sincs arra, hogy bármelyiket kitüntetettnek kezeljük. Einstein a fizikai valóságról beszél, de tanulsága a szellemi valóságra is gyönyörűen átvihető. A lét fontos mozzanata az, hogy mi emberek tökéletesen el vagyunk veszve a világmindenségben. Az a hely, ahol éppen tartózkodunk, semmilyen speciális megkülönböztetéssel nem rendelkezik, ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk, mintha bárhol másutt lennénk. (Már az is megkapó és csodálatos, hogy az emberi élet nem a világmindenség egy különleges pontján, hanem egy teljesen átlagos galaxis egyik félreeső naprendszerében jött létre, valószínűleg azért, mert különleges pont a világmindenségben tulajdonképpen nincs is.)

Térjünk vissza ezután a szellemi tanítókhoz, vagy akár a tanításhoz magához. Miről szólnak a tanítók, és miről szól a tanítás tehát, ha nem a koordinátarendszer kijelöléséről? Ha folytatni akarom a fizikai analógiát, akkor azt mondhatom, hogy a tanítás az erőtér szerkezetéről szól. Azokról az összefüggésekről, amelyek koordinátarendszertől függetlenül mindenütt egyformán érvényesek. Arról, ami független a kultúrától, amely körülvesz minket, független attól a szellemi környezettől, amelyben felnőttünk, független minden történelmi és földrajzi esetlegességtől, amelybe beleszülettünk. Ha valaki ezekben a Tanításokban nem ezt a mindenben közöset látja, akkor az csak azt jelenti, hogy a tanítás lényegi magját még nem ragadta meg, akkor az azt jelenti, hogy megakadt bizonyos, külső, formai héjakon, vagyis még nem igazán érti azt, amiről szó van. Ez egyébként egyáltalán nem meglepő, hiszen a tanítás megértésében még mindnyájunknak nagyon fontos feladataink vannak. Meglepődni inkább azon lehet, ha valaki azt hiszi, hogy neki már nincsenek ilyen feladatai, mert ő már a teljes igazság birtokosa. Arra ugyanis egyetlen épeszű magyarázat van. Az illető fél továbbmenni az úton.

Találkozásban

Azok a pillanatok maradnak meg, amelyekben valamilyen találkozást tudsz átélni. Törekedj arra, hogy állandóan egy találkozásban élj. Ha más éppen nincs kéznél, találkozz önmagad belső, személyes valóságával.

Teljesen félrevitte

Az Egyház tulajdonképpen teljesen félrevitte az Evangélium üzenetét. Ahelyett, hogy azt a végtelen misztériumra utaló nagyon finom, nagyon szelíd, nagyon megengedő, de mellette mégis nagyon bátorító jelzések gyönyörű sorozatának tekintette volna, ahelyett, hogy felismerte volna az abban rejlő, illetve abból kibontakoztatható távlatot és vitalitást, kiragadott magának egy szigorú, leszűkítő és egyáltalán nem életszerű értelmezést, és azt arra használta fel, hogy hatalmi pozícióba kerüljön vele. Persze, ezen semmi csodálkozni való sincs, és emiatt nem is szabad haragudni senkire, hisz mi, egyes emberek, mi mindannyian pontosan ugyanezt tesszük egyéni kis életünk síkján. Önkényesen kiragadunk és/vagy kreálunk néhány értelmezést csak azért, hogy meg tudjuk magyarázni a bizonyítványunkat, csak azért, hogy megfoghatóvá tegyük a megfoghatatlant, csak azért, hogy úgy tűnjék, mindent értünk és mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk, vagyis hatalmat gyakorolunk életünk minden mozzanata felett. Hát, nem! Ez csak egy hatalmas illúzió, egy világméretű káprázat, még akkor is, ha elég jól tartja magát. Nincs bizonyítvány, nincsenek osztályzatok, az üdvösség megközelítésének nem volt, nincs és nem is lesz soha mérhető és kiszámítható foka, nincs értelme azt mondani, hogy az üdvösség felé vezető úton bárki előrébb vagy hátrébb járna, hiszen mindannyian más irányból megyünk, és nem létezik olyan koordináta rendszer, amelyik a sok milliárd dimenzióban való haladásokat képes lenne összehasonlíthatóvá tenni. Nincs egyetlen sor se az evangéliumban, amely arra utalna, hogy így kéne gondolkodnunk, és nincs egyetlen olyan érv sem benne, amely akárcsak felvetné egy ilyen közelítés szükségességét. Jézust annyiban kell követnünk, hogy abból az egységből kiindulva, amelyet saját belső, személyes valóságával minden ember megélhet, merjünk nekivágni egy semmi konkrétumot nem tartogató, teljes mértékben beláthatatlan és előre teljesen felmérhetetlen következményekkel járó útnak azért, hogy mások élete több, világosabb, érettebb, áttetszőbb, szeretőbb vagyis valódibb legyen.

Nincs út

Nincs út Előtted. Ha mégis azt hiszed, hogy van, akkor annak csak egy oka lehet: valaki vezet Téged a saját kénye-kedve szerint. Nincs út Előtted. Az út Te vagy, illetve azzá válhatsz, ha mész. Úttá válhatsz, a Lét teljessége felé vezető úttá, de csak akkor, ha vállalod egészen az úttalanságot. Kérlek, tedd meg értem!

Egy bükki kirándulás emlékére

Szerelmes, harcos énem oly sokat tett értem,
Magányt, fájdalmat tűrni oly sokat tanított,
Megérted majd, ha felmászol Te is a hegyre,
S csúcsáról magadat nagy ívben elhajítod

Törd már végre ketté azt az édes almát,
És legyen enyém a mérgezett fele,
Az élet hamar véget ér, de ma még itt van,
Hát, ne kíméld magad, szeretkezz vele :-)!

Egyetlen eszme sem

Egyetlen eszme, egyetlen izmus, egyetlen lelkiség, egyetlen vallás sem tudja megmagyarázni az embert, sőt egyetlen egyikünket sem, mert még a legalávalóbbnak tűnő embertársunk is több valamennyinél. A körülöttünk lévő világ és a körülöttünk élők összetettségének, mélységének, tágasságának, szédítő távlatainak szemléléséből fakadó megrendülésünk lehet az egyetlen alap ahhoz, hogy bármit is tegyünk másokért. Ne féljünk attól, hogy ez a megrendülés fontos dolgoktól vonja el a figyelmünket, ugyanis ennek éppen az ellenkezője történik. Ettől a megrendüléstől áll személyiségünk, vagy inkább azt mondanám, személyes valóságunk arra a pályára, amelyen már szabadon, korlátok nélkül növekedhet, amelyen látásunk, értésünk tisztulni kezd, és amelyen egyre világosabbá válik számunkra nem egy leszűkítő, leegyszerűsítő, dobozoló külső hatalmi törekvés sematizmusa, hanem életünk egyedi, soha senki által újra nem játszható, csak hozzánk kötődő, csak tőlünk várt küldetése.

Még

Az életünk nem azoknak az elméleteknek és elveknek az összessége amelyekbe félelemből a lét gazdagsága és megfoghatatlansága elöl menekülve leképezzük magunkat Az életünk a jelenvaló de máris múló pillanat minden esélye adottsága zenéje színe íze bája és az a dráma hogy mi mindezekből alig tudunk valamit megragadni és amit mégis megragadunk azt is el kell engednünk máris

Az élet nem egy matematikai egyenlet de még csak nem is egy gazdasági szociális vagy társadalmi probléma amelyet meg kell oldanunk hanem egy személyes valóság akivel egy kicsit eggyé lehet válni Néha több valódiság van egy szempillantásban mint egy könyvtárnyi tudományos elméletben Azokból az ördögi körökből amelyekben mindannyian őrlődünk talán pont az ilyen rendű felismerések tudnak minket továbblendíteni

A legtöbb amit az ember tehet az hogy megpróbálja a lehető legteljesebben átélni a számára éppen megadatott pillanat jelenvalóságát Az elméletekkel az elvekkel és általában minden leszűkítéssel pont az a baj hogy azok az embert kivezetik saját jelenvalóságából és ezáltal súlytalanná virtuálissá valótlanná teszik létét

A legszebb imádság

A legszebb és Istennek leginkább tetsző imádság nem más, mint a jelenvaló pillanat minden örömének és minden fájdalmának, minden gazdagságának és minden hiányának, minden esélyének és minden veszélyének, természetes egyszerűségének és végtelen összetettségének, napsugaras tündöklésének és drámai távlatainak, mulandóságának és örökkévalóságának, egyszeri és soha meg nem ismételhető voltának, minden abban rejlő találkozásnak és minden az által elénk táruló kitaszítottságnak a mind teljesebb, mind mélyebb, mind intenzívebb átélése.

Csak Rád

Elképesztőn sok idő ment el a gyógyulásra
De most hogy már a kertek alatt jársz
(szinte a lépéseidet is hallom)
És tudom hogy mindjárt megérkezel
Csak Rád akarok gondolni
Senki és semmi másra

Elvállalom

Elvállalom a percek ürességét
Hisz nem sokára úgyis széttörök
Ami múlandó az legyen múlandó
Ami örök az maradjon örök

Van olyan fogadalom

Van olyan fogadalom
Amelyet üdvösebb
Elbukni mint megtartani
Mert megtartása dölyfös és kihívó
De bukása megrenget szíven üt
Hisz ahol élő van ott az élet élni akar
S utat talál magának szinte mindenütt

Kitartok

Nem vagyok én nagy király
Nem vagyok vitéz lovag
S a fájdalomtól is félek
De kitartok Érted mégis
És amíg nem jössz vissza
Tűröm csendben hogy élek

Azért hiányzol

Minden nézőpont függő
Semmi sem teljesen jó
És semmi sem szín rossz
De azért nagyon hiányzol
Édes Egyetlen Test
Édes Egyetlen Lélek...

Olyan sokáig vártam Rád!
Lassan szerethetnél megint
Lassan visszajöhetnél hozzám
Hiszen tisztul belőlünk a méreg

Ritkán

Lelkek ezrei jönnek özönlenek köröznek
Majd dolgukat bevégezvén a mélybe zuhannak
Ám hercegnő nem születik minden bokorban
És a százezredik szó is csak ritkán adódik annak*

*Akinek kell, az érti...

Érted tartom

Érted tartom fel pusztuló magányomat,
És a fájdalom hiányát is Érted tűröm el,
Segíts hát azzá válni, aki mindig is voltam,
Ne menj el, ne hagyj el, ne létezz nélkülem!
Egyszer már kérdeztél, s én akkor szépen,
Nagyon-nagyon szépen válaszoltam

Érted mentem át ezer forró pusztán,
S míg a lélektörések délibábja játszott,
Jöttél velem szembe, valódi ott egyedül Te voltál,
Időt, borzasztó sok időt szakítottam ki Érted,
A létezés múló sodrában várok Rád azóta is,
S közben csak zúg, csak zúg a zsoltár

Kínozz!

Azért fekszem le Eléd pőrén,
Hogy talpam legérzékenyebb pontjain át kínozz,
Puha kezeddel simítsd először végig,
Térképezd fel az erek közét,
Tapintsd és gondold ki,
Hogy hol kezded el...

Az első pár tű még lehet pici, és óvatos a szúrás,
De aztán bátrabban és nagyobb tűvel is folytathatod,
Mindegy lesz, hogy mit érzek, mert tűrni fogom, csak vigyél,
Ne hagyj el, vigyél magaddal az úton oda,
Ahol elválik egymástól
A lét és a lét érzékelése,
És aztán úgy borulj rám sírva, zokogva, ölelve,
Mintha legjobban Neked fájna az,
Hogy én is itt vagyok,
És véletlenül épp Veled.

A szerelmes nő vallomása

Érted születtem
Azért hogy érzékeld és keresd bennem széthasadt lényed hiányzó felét s a töredékes lét fájdalmát magadban átélve tanuld velem hogy ketten kivé lehetnénk
Azért születtem hogy lásd és tapintsd rajtam mindazt aminek még a káprázatát sem tudod nélkülem birtokolni
Azért születtem hogy önző szenvedélyed végül üvöltve belém szakadjon s hővel izzással borítson be minket
Azért születtem hogy körülöttünk és bennünk lassan hamuvá égjen e szörnyű nagy magány utolsó előtti fedezéke

A tartalmat

A kibontakozás része lettél, vállald,
De a tartalmat, s ne egy formát,

Töretlen hullámok sodornak el,
S feloldják Benned az egyformát.

Mi mindent (300. bejegyzés)

Mi mindent végigzuhantam már, hány falon,
Hány kőkemény lélekhatáron varázsoltam át magam érted,
Hamis egyensúlyokról leváló fényes káprázat foszlányok között
Repültem bele az éjszakába

Először még rettegtem tőle, de aztán már félni sem volt erőm,
Mert a semmi és a minden határán elkezdett tisztulni
A kép, a látás, a fájdalom és a fájdalom maró hiánya,
S e térben akkorát szédültem, hogy még mindig attól vagyok kába

Nem az a hős

Nem az a hős, aki nagy tetteket visz végbe,
Hanem az, aki a világot és benne magát figyelmes alázattal szemléli,
Meri észrevenni az éppen múló percben rejlő távlatok káprázatos gazdagságát,
Meri átélni a jelenvaló pillanat minden szépségét és báját, örömét és fájdalmát,
Minden esélyét és veszélyét, minden megismételhetetlenségét és esetlegességét,
És bízik abban, hogy pontosan a szelíd szemlélésben és az átélésében
Oly természetes módon feltáruló, legtöbbször nagyon egyszerű,
Néhányszor viszont drámaian szívszakasztó indíttatások
Fogják megmutatni számára azokat a tennivalókat,
Amelyek elvégzése végett a földre született,
Miközben felismeri és kimondja, hogy minden egyéb,
A kötelességérzet álruhájában tetszelgő nyugtalanságát
Csupán kívülről származó tiszteletlen, gonosz,
Személyes létének legitim autonómiáját
Megalázni, sőt lerombolni
Illetve azt kisajátítani vágyó
Hatalmi törekvések hamis késztetései
Keltik és táplálják benne

Mindig alkotni kevés

Mindig alkotni kevés,
Mert ideje van a nem alkotásnak is,
Amikor a formát elhagyni, s nem létrehozni kell,
Amikor több erő van az elengedésben,
Mint a makacs ragaszkodásban
Hisz az elvetett mag talán jó földbe hull s kikel,
De a megtartott, el nem szórt élet biztosan szétaszódik
Valamit múlni, zuhanni hagyni nehezebb, fájóbb, de olykor mégis
Emberségesebb, sőt termőbb, mint foggal-körömmel őrizni azt,
Az ország, a mennyeknek országa is a lélekben szegényeké,
Akiket túl sok tan, vallás, hitelv súlya nem nyomaszt,
S akik ezért könnyen indulnak, s mernek menni
Az úton, mely átvezet szinte mindenen...
Csak a konok ember hiszi,
Hogy kijátszhatja
Hanyatlását,
Sorsát,
De nem!

Te csak arra figyelj

Te csak arra figyelj, hogy a szeretet növekedjék Benned, formáját, eszközét és ajándékozottját majd megleli ő maga.

Ne szomorkodj

Ne szomorkodj amiatt,
Hogy az élet Rajtad

Jó néhány sebhelyet hagyott
 

Mert aki nem bukja el a sok kicsit,

Az majd elbukja az egyetlen nagyot

A világmegváltás

A világmegváltás azok időtöltése,
Akik valamilyen sérülésük folytán képtelenek arra,
Hogy egyszerűen csak éljenek.

Persze, az egyszerűen csak élők
Ugyanúgy részt vesznek a világ megváltásában,
A különbség csupán annyi,
Hogy az előbbiek
Ennek tudatában vannak,
Miközben az utóbbiak saját világmegváltó szerepükről
A leghalványabb elképzeléssel sem rendelkeznek.