Egyedül az

Az élettől annyi mindent várunk,
S ha nem kapjuk meg, bánatosak leszünk,
Pedig nem az számít, amit így vagy úgy elérünk,
Nem a siker, a nagy vagyon, nem a nők vagy a pasik,
De még csak nem is az eszmék, a tanítás, a harc, az oltár,
Egyedül az lényeges, hogy ma akarsz-e valahogy több, jobb,
Áttetszőbb, önzetlenebb és jelenvalóbb lenni annál, aki tegnap voltál

Mindennek a párját

Megtalálni mindennek a párját
Fellelni a jót a rosszban
Akárcsak a régit az újban

Nem tagadni semmit
Tisztán adni mindent
Lenni egyensúlyban

Guitry

On parle beaucoup trop aux enfants du passé et pas assez de l'avenir. C'est a dire trop des autres et pas assez d'eux-meme (Sacha Guitry)

Gyermekeinknek túl sokat beszélünk a múltról, de nem beszélünk eleget a jövőről. Vagyis túl sokat másokról, de túl keveset róluk magukról. (Sacha Guitry)

Nem a hagyományok ellen szólok, csak az egyensúlyt és az arányokat keresem, Sacha Guitry is csak azért írta. Ha valaki változik, akkor a világ is változik körülötte, ám ha ő maga nem változik, akkor körülötte sem változik semmi. Ennyire egyszerű....

Van Gogh museum in Amsterdam

Valahol minden összetartozik, valahol mindenki, de tényleg mindenki egy,
Mindenkit egy törekvés kínoz, egy erő van, egy nyáj és egy akol

It is impossible to leave the spot unattended,
You must sacrifice a piece and you must hear the call

Mindenkit elriaszt

Megvan az út, hisz mért ne lenne?
Ám a vándor fél rajta csendben menni

Szenved, kínlódik, zajt csap,
És mindenkit elriaszt azzal,
Hogy nem mer egyszerűen lenni

Most élsz

Máté Péter nem sokkal a halála előtt énekelte, hogy "Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár..." Hallgatom az Anna and the barbies sikerdalát, amelyet egy halálos beteg rajongójuk ihletett, mely így szól: Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni az utolsó órában, mikor már megbántam, ezerszer megbántam, hogy oly sokáig vártam, hogy elmúlt az élet... Hallgatom és közben azon töprengek, hogy erre mért csak a halál árnyékában gondolnak az emberek. Olvasom Richard Rohr-t, az egyik legőszintébb, legtisztább lelkületű katolikust, akivel valaha is találkoztam, ő le meri írni, hogy a legszebb, leginkább Istennek tetsző imádság az, ha az ember teljesen jelen van a saját életében, a saját személyes valóságában, sőt egy egész könyvet írt arról, hogy az milyen jó, meg arról is, hogy mennyire nem magától értetődő mégsem - sajnos. Mert valahogy ráérzett ő is arra, hogy ha az evangéliumot egy szóval kéne elmondani, akkor nem lenne jobb szó rá, mint az, hogy "Élj!" Olyan gyönyörűen összeérnek a szálak, hogy azt egyszerűen nem lehet elmondani...

Sóhajtás

Nem akarok elszakadni egyetlen csepp valóságtól sem,
Rá akarok fonódni fényre, örömre, szenvedésre,
Hogy megérintsen mindenütt szinte minden,
S aztán szét akarok hasadni velük az utolsó szálig,

Szeretnék sikítani folyton örömtől s fájdalomtól is,
Míg fel nem szakadnak a könnyek végre,
S a megkönnyebbülés tengerében
A sok aggódás, a sok harag,
A sok-sok semmi végül
Szét nem mállik

Mért kell megszédülni?

Mért kell az igazság legkisebb morzsájától is megszédülni,
Mért van az, hogy az ember kezében minden igazság aránytalanná válik,
És mért van az, hogy az ember ezt az aránytalanságot nem meri észrevenni,
Inkább bezár kaput, ajtót, ablakot, leoltja villanyát,
Ágyába lefekszik, és betakarózik állig?

Újabb levél a püspöknek

Persze, hogy kell nevelni, de a nevelésnek saját megszűnése, feleslegessé válása, abbamaradása felé kell mutatnia. Van szerepe, de csak ideig-óráig, mert közben léteznie kell annak a dinamikának is, amelyet például a hordozórakéták vagy a fészekből kinövő madarak szüleinek képével fejeztem ki, és amely miatt a montessori módszert is említettem. Léteznie kell, mert senki sem ismeri a teljes igazságot, mindnyájunknak szüksége van az igazság azon szeletére, amelyet majd az utánunk jövők fognak kijárni és kiküzdeni. Jézus tanításával semmi baj sincsen, de nem szabad elfelejteni, hogy az a tanítás az ember kezébe került, és amit az ember hozzátett, az már aránytalan, egyensúlytalan, túlzás, ha úgy tetszik. Mert, amikor az ember azt mondja, hogy ő tudja, hogy mi az igazság, akkor egyszerűen megáll azon az úton, amelyen az igazság felé kéne haladnia. Itt van minden vallás aránytévesztése, és minden ideológiáé is, legyen szó akár a kommunizmusról, akár a liberalizmusról. Ezért kell nagyobb szabadságot adni mindenkinek, hogy a maga útján haladjon, és ezért elviselhetetlen teher az, amikor ezt valaki nem kapja meg. Mert senki sem arra született, hogy megmondják neki, hogy mi csináljon, hanem arra, hogy egy kicsi területen azt keresse meg, ami az ő dolga, és abban egy idő után csak ő lesz kompetens, még akkor is, ha közben rengeteg hibát fog elkövetni. Ha valamit várok az Egyháztól, akkor az ennek a felismerése és kimondása. Mert, ha ideáig eljutnánk, akkor tényleg gátak szakadnának át, mint ahogy gátak szakadnak át azokban az emberekben, akik a maguk személyes valóságukban megélnek valami hasonlót. El kell engedni a híveket, és bízni kell abban, hogy majd jó felé fognak menni. Valószínűleg nem véletlenül kerültem el Taizébe jó 25 évvel ezelőtt. Abban a közösségben sok minden erre utalt, ők valóban csak egy impulzust akartak adni, ott vezérelv volt a továbbmenés, a mozgalommá válás elkerülése. Nyilván ott sem volt minden tökéletes, de ez a része működött. Ennek kell működnie az Egyházban is, ezt üzenem Neked, ezt üzeni Neked az életem, a barátságom, a kapcsolatunk. Lehet, hogy ezt nagyon nehéz belülről észrevenni, de kívülről látszik. Én valahogy kívülre kerültem, aminek van rengeteg fájdalmas oldala, de ezért a perspektíváért nagy halával tartozom. Nem ismerem az igazságot, Te sem ismered, ő sem ismeri, senki sem ismeri, mindenki keresi. Ha valaki azt mondja, hogy előrébb jár az úton a másiknál, akkor nem állít semmit, csak azt, hogy ő maga önelégülten álldogál, miközben a másik halad. Ez a farizeus és a vámos példabeszéde. Ha az Egyháznak valamivel le kéne számolnia, akkor az az önelégültség és az igazság birtoklásának hamis illúziója. Illetve birtokol belőle valamennyit persze, mint ahogy más is, de mihelyt túlzásba viszi a feltételezését, belenagyít, rázoomol, rögtön elveszít egy csomó egyéb távlatot, és a maradék elvágva a többitől kimerevedik, és meghal. Egyszer talán már leírtam Neked egy rövid beszélgetést, amely egy európai ember és egy indiai mester között zajlott le:

- Melyik Isten legigazabb vallása?
- Amelyik nem akar igazabb lenni a többinél.

Szerintem ez tanulságos…

Levél egy püspöknek (részlet)

Csak én több tucat embert látok (és magamat is közéjük értem), akiket nagyon megkínoz az az alapellentmondás, amely az Evangélium tágassága és aközött a csőlátás között húzódik, amelyet Egyház, mint hierarchikus EMBERI szervezet dominál. (Azért szedtem nagy betűvel az "emberi" szót, mert a szörnyűségek mindig akkor kezdődnek, amikor az emberi tényezőről, vagy inkább a mi saját emberi tényezőnkről megfelejtkezünk.) Ezt az alapellentmondást nem szabad kikerülni és nem szabad elhallgatni, Jézus ugyanis ilyesmit soha, SOHA nem kért tőlünk, ilyesmit mindig a hatalmát féltő, zsarnokoskodó, magát és társát akár egy tál lencséért is eladni képes ember kér néha papi ruhában, többször civilben, de a mennyiségi különbség csak abból fakad, hogy papokból kevesebb van, mint civilekből. Mert mi, emberek alapvetően nagyon egyformák vagyunk a számtalan különböző ruhadarab ellenére is. Egyébként, ha figyelmesen olvasod az írásomat, Számodra is világossá válhat, hogy nem is az Egyházról beszélek, hanem az emberről. Mert minden emberben ott van az a rettentő hajlam, hogy általa igazságnak kikiáltott fél-, negyed-, nyolcad, tizenhatod igazságok bevezetésével rendezze az életét. És ebből, kivétel nélkül mindannyiunk esetében farizeusi gőg lesz, teljesen függetlenül attól, hogy melyik fél-, negyed-, nyolcad vagy tizenhatod igazságra esküszünk, a farizeusi gőgből pedig szörnyű, romboló, sokszor emberek tízezreinek vagy százezreinek életét követelő világválság. Ezért mondom, hogy ott kell hagyni a kiszámíthatóságok kényeztető biztonságát, igen, valóban létezik belőlük egy csomó mindannyiunk életében, csak nem szabad nagyon támaszkodni rájuk, illetve egyre inkább el kell engedni azokat, ez az a dinamika, amelyről már Neked is számtalanszor írtam, például a hordozórakéták is erről szólnak. Megütközve mondod, hogy milyen utat mutatok én? Hát, semmilyent, és nem is akarok ennél többet tenni, igen, jól látod, mert azt mondom, hogy egy idő után minden útmutatás elnyomássá és visszaéléssé változik, a mi saját kis tizenhatod igazságunk felnagyításával elkövetett visszaéléssé. Van egy nagyon jó pedagógiai módszer a 10 évesnél fiatalabb gyerekek nevelésére, a montessori elv, mely arról szól, hogy a gyerekeknek nem azt kell megmondani, hogy mi milyen, hanem egy olyan környezetet kell megteremteni körülöttük, amelyben azt ők maguk felfedezhetik. Egyik barátom felesége ilyen iskolát hozott létre Ausztriában, nem messze a magyar határtól. Nem írok többet erről itt, de ha nem ismered, olvass utána, mert nagyon tanulságos. Egyébként a gyermekeim montessori óvodában nőttek fel, mert ilyen óvoda Nyíregyházán is létezik, a Kereszt utcai akkor legalábbis olyan volt, és utólag azt mondom, életünk egyik legjobb döntésének bizonyult, hogy odajárattuk őket. Sokkal több szabadságot kéne adni mindenkinek, és mellette persze, sokkal több bizalmat is, hogy majd élni fog a szabadságával. Szépen vissza kéne húzódni sokak életéből, mert van út, az ő maguk kis útja, amely majd elvezeti őket azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyekre égető szükségük van, és amelyekből valóban meg tudnak erősödni. Mert, amit az embernek mondanak, az levegő, amit átél, az viszont megmarad. Jézus ezt gyönyörűen tudta, szerette is az útját kereső bűnöst, viszont közben nem sok jót ígért azoknak, akik abban a káprázatában ringatták magukat, hogy már rátaláltak az útra. Az Egyházon sajnos az utóbbi is látszik vastagon (ugyanúgy, ahogy minden párton, vagy minden ideológia intézményén), ezért nem is jut sehová, ezért képtelen üzenni, előre mutatni, senki nem hallgat rá, nincs hangja, nincs jelenléte, csak egy errodálódó hagyománya van, meg az ahhoz való görcsös ragaszkodása (illetve közben a félelemből fakadó behódolás), amelyet a liberalizmus majd olyan gyönyörűen bedarál, hogy ihaj, mert a folyamat már régóta zajlik, vagy a konzervativizmus a zászlójára tűz, de attól is mentsen meg minket a Jóisten. Szereted az Egyházadat, rendben van, megértem, de akkor vessél számot benne magaddal az egyházadért, amelyet már kisbetűvel is le lehet írni, vessél számot magaddal és találd meg az okát annak, hogy azok előtt a kérdések előtt, amelyekről én is írok Neked, mért csapod be az ajtót ezerrel. A magad ellentmondásaival, amelyek belevetülnek mindenbe, és amelyek így csak megmerevítenek Téged, és Rajtad keresztül egy csomó más embert is (hiszen püspök vagy, és sokan néznek Rád úgy, mint az etalonra). Nem akarok utat mutatni senkinek, de nagyon szeretnék segíteni mindenkinek abban, hogy ráébredjen a saját keresésére, hogy ne birka módra menjen egy trendvonalon (mindegy melyiken), hanem legyen bátorsága elindulni az ő saját személyiségének, az ő egyszeri és megismételhetetlen létének, személyes valóságának, saját misztikus távlatainak bejárása felé. Nem azonnal, de felnőve, belenőve a saját életébe, már igen. Hogy a fiókáknak végül legyen bátorságuk kirepülni, hogy ne csak a kényeztető fészekmelegséget akarják élvezni az életük végéig. A madár szülők kihajigálják a gyermekeiket a fészekből, igaz, utána egy darabig még alattuk köröznek, hogy - ha kell - elkapják őket, de aztán látják már, hogy nem kell, és akkor elengedik őket a természet rendje szerint. Az Egyház mikor fogja kihajigálni a fészkéből a fiait? Mikor fogja végre felismerni, hogy ahhoz, hogy legyenek felnőtt keresztények a világban, hagyni kéne a fiakat és a lányokat felnőtt kereszténnyé válni, illetve először felnőtt emberré, az pedig csak úgy mehet, ha a saját útjukat járhatják. A házassági válságom ébresztett rá arra a tényre, amelyet negyvensok évesen nagyon szar volt kimondani, hogy nem vagyok felnőtt ember, hogy sokan, nem keresztények sokkal felnőttebbek nálam, és msot már látom egy csomó vallásos barátomra igaz ugyanez. Pár törvény, szabály betartása lehet a kezdet, de csak az, és utána tovább kell lépni. A hindu ember is azt mondja, és nagyon komolyan mondja, hogy tanulj meg minden törvényt, mert amikor elérkezik az idő, tisztában kell lenned azzal, hogy melyiket kell figyelmen kívül hagyni. Az Egyház idáig most nem jut el, az Egyház csak bizonyos törvényeket akar kitűzni, és ha valaki kicsit eltér, akkor már rángatja vissza a karámba, és közben üvölti a fülébe, hogy bűnös, és el fog kárhozni. Na, hát ez az, amiből nem lesz semmi! Ez az Ószövetség mentalitása, a Jézus előtti nép mentalitása. A Újszövetség már a törvény teljessége, az új bor, amely új tömlőbe való, mert a régi kiszakad tőle, a törvény végtelensége, amelyet nem vált ki véges számú törvény betartása. Mert a második lehetséges, de halott, az első viszont állandó bukás, ám élő. Az ember az elsőre van híva. Jézus az elsőre hívta...

Nem érdemlünk jobbat (levélrészlet)

Nem érdemlünk mást, jobbat annál ami van. Ha jobb lenne, azt már nem tudnánk elviselni, elbíznánk magunkat, elszaladna velünk a ló egy pillanat alatt. Így van rendben ez az egész, a rengeteg ellentmondással, a küzdelmes levelezésekkel, a találkozni alig tudó gondolatokkal és a sok hibával, amelyet mindannyian elkövetünk, mert jaj annak aki nem, illetve jaj annak, aki azt hiszi magáról, hogy ő aztán dehogy. Ez a miénk, ez a rengeteg nehézség, mert ez tesz minket próbára a szükséges mértékig. Itt kell boldogulnunk, és itt kell megtalálnunk egymást.

Személyes (levélrészlet)

Egyébként minden eszmélés, amelyen az utóbbi évek során keresztül mentem, nagyon nagy részben egy személyes érzékenységből fakad, melyet életem eseményei csak tovább erősítettek. Az, hogy a házasságom nem tudott termővé válni, illetve tökéletesen megakadt, vagy még helyesebb azt mondani, hogy tulajdonképpen nem is jött létre, az, hogy egy kritikus élethelyzetben vallásos "barátaimtól" semmi érdemi segítséget nem kaptam, "szánalmat", sőt lenézést, megvetést, elutasítást, kirekesztést viszont annál többet (nem kívánok Neked pár olyan élményt, amelyre még most is csak remegve tudok gondolni), az, hogy reformmozgalmakon szomorúan kellet látnom, hogy vezérei pontosan ugyanazt csinálják pepitában, mint az ellenlábasaik, azok, akik ellen lázadnak (rendszerváltás bármikor és bármilyen téren), az, hogy végül lett egy csillagállás, amelyben egy valakit talán át tudok vinni a falon, ha közben magam is átmegyek rajta, az, hogy Magyarországon most van egy olyan társadalmi és belpolitikai helyzet, sőt a Földön van egy olyan globális válság, amelyről napnál világosabban látszik, hogy képtelenség megoldani a hagyományos gondolkodásokkal, szóval mindezek, és még egy csomó minden más nehézség késztetett arra, hogy elinduljak feltárni a játszmákat, a megvezetéseket, a színleléseket, azoknak az ellentmondás- és hazugsághegyeknek a gyökereit, amelyek között a mi kis életünk zajlik. Most már látom, hogy mennyi káprázat vesz minket körül, és látom azt is, hogy mi magunk is mennyire fenn akarjuk tartani ezeket a káprázatokat, hogy egy kis szellemi alapunk legyen, ne kelljen lemondani az ego biztonságáról, és ne kelljen nagyon kellemetlen kérdéseket feltenni magunknak magunkról. Pedig ennek a magatartásnak semmi köze sincs az élethez, illetve az élet éppen akkor kezdődik, amikor végre el tudunk szakadni a látszatoktól, és merünk belezuhanni a "semmibe", más szóval a soron következő pillanat tökéletes kiszámíthatatlanságába. (Ahogy Tolsztoj is mondta: az élet akkor kezdődik, amikor az ember nem tudja, hogy mi lesz.) Mert az Atya akarata az, a valóság az. Jézus is ott járt, és minden ellenkező híreszteléssel szemben elsősorban nem egyes törvények betartásáról tanított, hanem a törvény teljességének az átéléséről, hogy ugyanazon az úton járjunk, mint ő, de nem miatta, hanem azért, mert nem létezik más valódi, emberhez méltó létállapot itt a földön.

A hagyományokról (levélrészlet)

Pár dolog a hagyományokról, egyébként nem újak, már írtam róluk többször. Azt hiszem, hogy a hagyományokkal kapcsolatban mindannyian egy természetes fejlődési folyamaton megyünk át. Életünk első szakaszában borzasztó nagy jelentősége van minden kívülről érkező hatásnak, nem is tudnánk megélni nélkülük. Viszont ahogy haladunk előre a korban, szerzett prekoncepcióink úgy válnak egyre relatívabbá, illetve gátlóvá, ha nem lazítunk hozzájuk való kötődéseinken. Először még szükségünk van azokra a hordozórakétákra, de kiégve, tüzelőjük elhasználása után már csak ballasztot jelentenek. Talán emlékszel arra a versre, amelyik erről szólt jó fél évvel ezelőtt, még reflektáltál is rá. Ha idős korban is csak előre kitűzött irányokba nézünk, egy csomó mindent egyszerűen nem veszünk észre. Márpedig az nagy luxus, sőt a lehetőségeink elherdálása, mert attól a csomó mindentől sokkal teljesebb lenne az életünk, az az életünk, amely nemcsak a miénk, hanem mindenkié, hisz azért kaptuk a Jóistentől, hogy kibontakoztassuk mindenki javára. Nagyon szépen írnak erről sokan, Neked Richard Rohr-t mondanám, az Emelkedő zuhanást, vagy James Hollis Jung kutatót, az Élet második fele című könyvét. Esetleg Jungot magát, ha van elég bátorságod belevágni az ő műveinek olvasásába...

http://mennyorszagjaras.blogspot.com/2014/09/a-hordozoraketakat.html

Az út örök

El tudsz képzelni olyan folyót, amelyikben nem folyik a víz? El tudsz képzelni olyan tüzet, amely nem emészti fel tüzelőjét? El tudsz képzelni akár egyetlen olyan eseményt, amely nem ér véget? Idők, helyek, gondolkodások, rendszerek nem maradnak meg, töredékes és mulandó mindegyik, mert csak részei, pontjai az útnak. Viszont az út maga, az alakulás, a kibontakozás örökké tart, és ennek az örökké tartó folyamatnak Te a részévé válhatsz. Minden, amit átélsz és minden, amit mások átélnek, miközben kapcsolatba kerülnek Veled, örökkévaló, mert azt már soha senki nem tudja kitörölni a világból. Viszed magaddal Te, viszik magukkal ők, továbbhullámzik az idők végezetéig. Ennyi van, de ez elég. Ennél több senkinek nem jár, ennél többet ember nem bírna elviselni.

A beismerés

 

A beismerés egy magashegyi túra,
Első része nagy kaptató,
A lejtmenet csupán a második,
Az már kicsit könnyebb,
Igaz, az ember szeme közben
Legtöbbször bepárásodik

A helyzeteket nem én teremtem
Én csak átélem azokat
Pontosan ugyanúgy, mint Te,
Váljanak igazzá, valódivá, termést hozóvá,
A sóhajtás pedig szóvá
Szinte...

Hol fognak összeérni a gondolataink (levélrészlet)

Ott fognak összeérni, hogy Te is továbblépsz az eszmélésnek arról a fokáról, ahol most vagy, és ugyanezt megteszem én is. Ott hagyjuk a mai gondolatvilágunkat a holnapiért, akármennyire nehéz, sőt fájdalmas a váltás, mert végtelenül szükséges mégis, és ha nem tesszük meg magunktól, akkor majd az események figyelmeztetnek rá minket. Ez az amit az evangélista úgy fogalmaz meg, hogy akkor a kövek fognak beszélni. Egyébként a szörnyű az, hogy párszor már beszéltek, de nekünk még az sem volt elég. Mert az élet nem egy szűk, kibetonozott igazságkamra, hanem egy tágas tér, amelyben mindennek helye van. Jézus tele szájjal beszélt az utóbbiról, miközben mi emberek állandóan az elsőt építjük. Nem csak a vallásosak, mindenki. Mindenki építgeti a maga kis szűk világát, és foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, ahelyett, hogy kinyílna és észrevenné az őt körülvevő tér tágasságát. Álláspontjaink vannak, meg rendszereink, és nem merjük kimondani, hogy pont az álláspontjaink és a rendszereink zárnak minket be, pont azok miatt nem találjuk meg egymást. Kell nekünk egy külső biztonság, mert még nincs belső, mert még nem vagyunk elég bátrak annak beismerésére, amit Jézus olyan gyönyörűen bemutatott, hogy az ember ereje pont esetlenségének, tehetetlenségének elfogadásában rejlik. Például abban, hogy amikor vitázunk, és mind a ketten úgy érezzük, hogy a másik süket a szavainkra, akkor ez a dolog ne megbotránkoztasson minket, hanem mind a ketten a magunk éretlenségét vonjuk le belőle legnagyobb tanulságként, és mind a ketten igyekezzünk továbblépni a saját kis zártságunkból belső személyes valóságunk sokkal tágasabb területei felé. Minden problémára ott van bennünk a megoldás teremtettségünk óta, a baj az, hogy egyelőre még mi magunk nem vagyunk ott, mi nem vagyunk magunknál, mi magunk nem merünk belépni abba a belső szobába, amelyről a Sztalker beszél, amelyről Lao-ce ír, és amelyről Jézus élete is szól. Nem vagyunk azonosak magunkkal, kiszakadtunk a paradicsomi állapotunkból és nagyon-nagyon nehezen találunk oda vissza. És ez a sok nehézség legtöbbször nem arra sarkal minket, hogy menjünk, hanem arra, hogy mások hibáját segítségül híva megmagyarázzuk, hogy mért nem megyünk mégse. Hát ez az, amit hosszabb távon nem lehet csinálni.

Szedd össze

Nem szeretünk gyengének, elesettnek mutatkozni,
A káprázat hegyek csak nagyon nehezen omlanak le,
Az a borzasztó fal bennünk olyan nehezen ég át,
Pedig ha beismernénk, hogy milyen esendőek vagyunk,
Attól rögtön nagyok lennénk és méltók az ember névre...

Ha utánam jössz, szedd össze életem maradékát

 

Körfolyamat

A falak csak a beismeréstől égnek át,

Amikor a kezdeti állapotba minden visszatér,

Amikor az idő bennünk egy picit örökkévalóbbá válik,

S köröttünk kicsit bizonytalanabbá a tér

 

A hős

Hőstetteket az ember addig visz végbe, amíg fel nem fogja,
Hogy minden hős tulajdonképpen saját hősiességének foglya,
Fogoly, ha magában a hőst túlságosan is megszerette,
A sallangoktól magát nem mentesítette,
Eredményeit rendkívülinek bélyegezve jókorát téved,
Hiszen - akárhogy csűri, akárhogy csavarja - az élet legegyszerűbb,
Legtermészetesebb, leginkább magától értetődő részét
Képezi minden tette

Az önfeláldozás borzasztó

Az önfeláldozás tényleg borzasztó, még akkor is, ha néha kell olyat is csinálni, amihez az embernek éppen nincs kedve, mert az utóbbi helyzetek csak a nem eléggé széles látásból fakadnak. Vagyis amikor kényelmetlenül érezzük magunkat, akkor tulajdonképpen elég egy picit jobban körülnézni. Ez sokszor nehéz, de a végén azért mindig kiderül, hogy ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem a víz a hülye. Na, ha szükségem lenne életfilozófiára, akkor lehet, hogy ezt választanám. Mert az ember annyira, de annyira szeretné a maga kis kudarcait a másik nyakába varrni, ám annak semmi értelme sincs. Sajnos. Vagy szerencsére. Mert ha a kudarcainkat a másikra lehetne kenni, akkor abból tényleg csak az jönne ki, hogy mi milyen nagyszerűek vagyunk, ám ennél sokkal több is történhet, ha a helyzetekben észrevesszük a saját bukásainkat is. Azt hiszem, nem bízunk eléggé magunkban, és azért félünk ösztönösen annyira minden kudarc beismerésétől. Aki bízik, az jól látja, hogy a kudarcainak is helyük van az életében, nem nagyítja fel azokat, megfelelő súllyal tekint rájuk, sőt mi több, meglátja magát bennük, és tanulni tud belőlük. A kudarcoktól nem kell annyira félni, teljesen normális dolog mindegyik, ha nem lennének kudarcaink, úgy elszállnánk, mint a héliumos lufi, meg szét is pukkadnánk egy perc alatt. Kell, hogy legyen egyensúly, és ahhoz kell nagyon-nagyon sok kudarc is.

Tű és vatta

Az ember nem tudhatja, hogy mi fog történni vele, de próbáljon meg alkalmazkodni minden előálló helyzethez. Belül, legbelül legyen szilárd, erős, mint egy tű, de csak ott, mert mindenütt másutt olyan puhának és olyan ellenállás nélkülinek kell lennie, mint a vattának. A külső szilárdság - melyet inkább merevségnek kéne neveznünk - a belső erő hiányának biztos jele.

(A tű és a vatta képe a tai chi-ből érkezett, és a mondanivaló, amelyet kifejez, természetesen egyaránt érvényes fizikai és szellemi értelemben is.)

Az én plakátom

Egy az érték?

Egy az érték tényleg?
Hát persze, de hol vagyunk mi attól?
Megtettük az út egy százalékát

Egy százalékért érdemes ekkorát hazudni?
Mi fordítva csináljuk...
Először eladjuk a köntöst,
Aztán eljátsszuk kockán a hozadékát

A gondolkodási rendszerek zártságáról még egyszer

A gondolkodási rendszerek zártságával nem lehet mit kezdeni, mert a gondolkodási rendszerekben az ember saját zártsága tükröződik vissza. A személyes fejlődés viszont alternatívát jelent, bár az igaz, hogy e második sokkal nehezebb és sokkal tragikusabb is, mint a gondolkodás magában. Jóformán egyetlen fix pont sincs benne, semmi sem tervezhető, semmi sem kiszámítható, reggel még nem tudjuk, hogy hol ér minket az este, mert a rókának van odúja, a madárnak pedig van fészke, de az emberfiának nincs hová lehajtania fejét. Ám ha nem kapaszkodunk abba a szinte nevetségesen alaptalan illúzióba, hogy valamik vagyunk, ha szembe merünk nézni saját semmisségünkkel, és vállaljuk az utat, az állandó elszaladást, a biztosnak tűnő pihenőpontok, a gondolati rendszerek, a formák, illetve minden leszűkítés hamis biztonságának állandó elhagyását, akkor a világ, az ember, a szeretet kibontakozásában tevőleges szerephez jutunk, és azok nyomában fogunk járni akik által az igazán fontos események megtörténtek.