A tegnapi bejegyzésnek egy levelezés lett a vége. Ezúttal kivételt teszek, és a levelezés mindkét szereplőjének sorait megjelentetem:
Kaptam:
Köszönöm, tetszik a szemléleted. A magam kis módján én is sokszor voltam
"ellenálló" és megéltem azt, hogy milyen jól el lehet így kerülni a
kínos kérdéseket, amelyek önmagunkra vonatkoznak. De ha ezt a fázist
kihagytam volna, szegényebb lenne az életem.
Írtam:
Igen, ez sok mindennel így van. Az út egy adott szakaszán helyénvaló,
és ezért nem is lehet nagyon leminősíteni. Hozzá tartozik az élethez,
átugorni nem lehet, aki átugorja, annak később hiányozni fog. Ám az
ilyen dolgok mégis csak részei, szakaszai az útnak, vagyis egyszer túl
kell lépni rajtuk. Egyszer majd Annának is túl kell lennie azon, amit
most csinál, és egyszer majd nekünk is túl kell lennünk azon, ahol most
tartunk. Pont ez a távlat, pont ez az élet benne. Hogy a meglévő
folyamatosan elégtelenné válik, és mindig keresni kell az újat, a
következő lépést. Minden életkor, bölcsesség, adott koránál tovább nem
tarthat, reménye se futja, legyen kész, hogy búcsúzzék, s újra kezdjen
mindig a szív, melyet az élet elhív... írja Hesse, mondja Lao-ce a
Tao-Te-Kingben, mondja Jézus az evangéliumban. És ez a borzasztó fontos,
amelyet teli szájjal üvölt az összes misztikus, Szent Ágostontól
kezdve, Aquinói Szent Tamáson keresztül e blog szerzőjéig és összes olvasójáig mindenki,
hogy ennek az útnak nincs vége, és egyetlen egy pontjára sem lehet
rámondani, hogy az már az igazság, és az követi el a legnagyobb hibát,
aki a részre mondja rá, hogy az már az egész, és nem lép tovább, nem
megy bele az ismeretlenbe, az újba, a többe, hanem csak abból él, azt
járatja, amit már tud. Ez a bálványimádás, ez az összes megakadás, ettől
erőtlen a vallás, ettől erőtlen minden merevség, minden formai
túlhangsúlyozás, minden eszme. Mert az út részének jó, de útnak nem, ha
nincs misztikus, még nem ismert, még fel nem fedezett távlata. Ezt a
különbségtételt kéne nagyon értenünk, és nagyon gyakorolnunk. Az út
legyél és ne az út egy pontja. Merd meghaladni minden nap a tegnapi
énedet, merj minden nap más lenni, mást látni, mást tenni. Ne kötődj
semmihez, lépj tovább állandóan! Változz mindig! Ami élő, az változik,
ami nem változik, az halott. Légy élő!
Kaptam:
Ez nehéz, de valóban egyetlen módja az életnek!
Írtam:
Igen, nehéz! Illetve egyszerre nehéz és könnyű is.
Az ember megsemmisül benne, mert nem marad semmi, amire büszke lehetne,
meg semmi, ami biztonságérzetet adna a számára. Mert, ami ma elég, az
holnap már kevés lesz. De pont ez biztosítja a távlatot, a fejlődést.
Hogy nincsenek biztos pontok, nincs igazán földi otthonunk, mert mindig
minden állandó változásban van körülöttünk és bennünk is. A rókának
odúja van, a madárnak fészke, az emberfiának nincs hová lehajtania a
fejét. Gyönyörű! Vagy írhatnám az egyik kedvenc Mello egypercesemet:
- Arra vágyom, hogy legyen valami szilárd talaja, stabil alapja az életemnek.
-
Vizsgáld meg ebből a szempontból! - ajánlotta a Mester. - Mi a szilárd
talaj annak a madárnak a számára, amely a kontinensek között vándorol?
Mi a stabil alap annak a halnak, amelyet a folyó a tengerbe visz?
Nincs
a dolgokkal semmi baj, amíg az ember nem ruházza fel azokat valami
olyasmivel, amely nem vonatkozik rá. Tök aranyos ez az Anna, állati
lelkes, jó ötletei vannak, de nem az igazság birtokosa, az igazságból
csak egy kis szeletet birtokol, és arra a kis szeletre nem szabad
rámondani, hogy az minden. Az, hogy most ez csinálja, lehet teljesen
helyénvaló az ő korában, de az a koncepció, amelyre a tettei épülnek
csak egy koncepció az ezer lehetséges közül, és az emberi élet értékét
pont az adja, hogy koncepciók, formák végtelen sokféleségén vezet
keresztül, a súlyok, az arányok állandóan változnak, és tulajdonképpen
az egészben egyetlen fix pont sincs sehol. Minden nap valami újra
ébredünk, minden nap valamit újra kell gondolni. És nem csak lényegtelen
apróságokat, sokszor nagyon drámai és mély szálakon is végig kell
menni. A szó, amely kimondható, nem az örök szó... Ezzel kezdődik a
Tao-Te-King. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, És Isten
volt az Ige... Ezzel kezdődik a János evangélium. De menjünk picit
tovább. Mit mond Hesse a Sidhartában?
...minden igazságnak az
ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet
kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden,
amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden
sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az
egységet...
Egy nagy humanista gondolkodó, író felhívja a
figyelmünket a szavaknak ugyanarra a korlátjára, amire Lao-ce és Jézus
annak idején ugyanúgy felhívta a figyelmünket. És mit mond Szent
Ágoston? Ha érted, akkor az nem Isten. Ha látsz egy igazságot itt a
földön, akkor az nem Az Igazság. És mit mond
Khalil Gibran? Soha ne mondd, hogy megtaláltad az igazságot, inkább mondd azt, hogy megtaláltál egy igazságot. Nem szabad megakadni egy
részigazságnál, nem szabad kényeztetni magunkat abban a buta illúzióban,
hogy amit megértettünk, az a minden. A rettenetes tragédiák, a
borzasztó tehetetlenségek gyökerénél mindig ilyen megakadások vannak.
Adjuk fel végre azt a rettenetes gőgünket, amellyel az igazság
birtokosainak kiáltjuk ki magunkat, vegyük észre, hogy milyen borzalmas
dolgok jönnek ki abból, amikor Istent játszunk. Szemlélni kell a világot
minden irányból, újabb és újabb nézőpontokat kell keresni, illetve az
is elég, ha felvesszük azokat a nézőpontokat, ahova az élet a maga
természetes egyszerűségében elvezet minket. Mert az életünk
történéseiben a Jóisten látogat el hozzánk, és nagyon sokszor, amikor
úgy érzékeljük, hogy valami rossz vagy csapás ér minket, csupán egy új
szempontot kapunk, egy új nézőpont lehetőségét, hogy valamit egy másik
irányból is megvizsgálhassunk. Ez a nyitottság a szemlélődő élet
lényege, a monasztikus hagyomány gyökere, és nem a ráépült formavilág
az. Ez a misztikus útja, ez mindannyiunk útja, az emberiség útja, az
élet maga.