Az emberfiának nincs

„A rókának odúja van, az ég madarainak fészke, de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” (Lukács 9)

Itt nem fizikai kényelmetlenségről van szó, hanem egy teljes egzisztenciális talajvesztésről, az embernek arról az alap-állapotáról, amely nélkülöz minden támpontot és biztonságot, arról a "szomorú" tényről, hogy itt a földön hontalanul vándorlunk az éjszakában, mert minden zavaros és kiismerhetetlen, mert vannak ugyan elméleteink, de azokról üvölt, hogy csak szilánkjai az igazságnak. Ez az a talajvesztés amelyről Radnóti olyan szépen ír a Sem emlék sem varázslat című versében: ...aki egy nap arra ébred, hogy minden összeomlott, és elindul, mint kísértet, kis holmiját elhagyja, jóformán meztelen annak szép, könnyű léptű szívében megterem a kevés szavú alázat, az másról szól ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messze fénylő szabad jövő felé tőr. Mert ez a talajvesztés mégsem úgy dráma, hogy ott mindennek vége, hanem úgy, hogy az tulajdonképpen egy kikerülhetetlen szakasz az emberré válás útján. Attól tartok, ez ránk is vonatkozik. Minden mozog, minden változik, nincs kiismerhető, rögzíthető összefüggés halmaz, nincs olyan eszmerendszer, amelyből ne kéne továbblépni, mert minden eszme, tan csak egy pontja az útnak, és aki bármelyiknél lecövekel, az kivonja magát a kibontakozás folyamatából, abból a vándorlásból, zarándoklatból, amelyben részt vennie élete legfontosabb feladata lenne egyébként. Ezért halott az eszme, mert a hozzá való görcsös ragaszkodás megállít az úton, ezért kell mindig mást keresni, mindig újrakérdezni, újragondolni, mindig más szempontból nézni, illetve hagyni, hogy az életünk maga vigyen minket tovább, mert megteszi, biztos lehetsz benne, megteszi, ha hagyod magad vezetni. Mert a rend és a biztonság, legyen az bármilyen szép tan biztonsága, még nem osztályrésze az embernek. Ezért legyél Te az, aki vagy, az a végtelenül zavarba ejtő gazdagságú személyiség, és ne csak az a pár minta, amit innen-onnan ellestél. Menj, járd végig magad, fedezd fel magadat minden emberben, és akkor nem fogsz félni a haláltól sem annyira. Íme, az előző vers az elejétől a végéig:

Lépcsők

Ahogy a virág hervad, s ahogy hátrál
Az ifjúság az öregségnek, minden
Életfok, bölcsesség adott koránál
Tovább nem tarthat, reménye se futja.
Legyen kész, hogy búcsúzzék s újra kezdjen
Mindig a szív, melyet az élet elhív,
Hogy szilárdan, fájdalom nélkül tudja
Megkötni bármikor egy új kötésünk.
Mert minden indulásban varázs rejlik,
Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk.

Teret tér után szelünk át lobogva,
Ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk;
A világszellem nem bilincset rak ránk:
Feljebb akar emelni fokról fokra.
Alighogy elfogadtunk otthonunkul
Egy életkört, reánk fekszik a restség,
Csak aki kész, hogy felkel s útnak indul,
Bénító nyűgöket csak az törhet szét.

Tán halálos óránk is minden
Ifjítóbb új teret terít elébünk,
Örök hívó szót küld az élet értünk...
Hát rajta, szív, búcsúzz, a gyógyulás vár.

                                                       H. Hesse

Nincsenek tanaim (levélrészlet)

Nincsenek tanaim, ahogy József Attilának se voltak, vagy ha volt is neki valami tanféle, azt meg tudta haladni minden nap, így vált szédítően nagy távlatú, tágas szívű költővé. Felejtsd el a tanokat, hagyd el őket, tegnap még jók voltak, de ma már csak gátolnak, lépj tovább, lépj mindig tovább! Minden életfok, bölcsesség adott koránál tovább nem tarthat, reménye se futja, legyen kész, hogy búcsúzzék s újra kezdjen mindig a szív, melyet az élet elhív, hogy szilárdan, fájdalom nélkül tudja megkötni bármikor egy új kötésünk... Teret tér után szelünk át lobogva ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk, a világszellem nem bilincset rak ránk, feljebb akar emelni fokról-fokra. Alighogy elfogadtunk otthonunkul egy életkört, reánk telepszik a restség, csak aki kész, hogy felkel, s útnak indul, bénító nyűgöket csak az téphet szét. Ez Hesse, egy másik olyan ember, aki mert nagyon nagyot ölelni, bár ezt se sokan vették észre, mert egy kis bátorság ahhoz is kell, hogy az ember az ilyesmit egyáltalán észrevegye. Vagy az evangélium, vagy a Tao, vagy Szent Ágoston, amikor azt mondja, hogy ha érted, akkor az nem Isten. Vagy Dorka lányom, amikor azt mondja, hogy ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem a víz a hülye. Vagy Plutarkhosz, amikor azt mondja, hogy amit elérünk belül, az megváltoztatja a világot kívül. Menj magad felé, menj mindenki felé, mert mindenkiben magadat találod meg, ne kapaszkodj a tanokba, a tanok halottak, semmire nem jók, Te vagy a válasz, a hetedik Te magad légy.

A hetedik (levélrészlet)

Egyszer már elküldtem Neked József Attila A hetedik című versét, és már akkor sem véletlenül. Egy fél éve jóformán csak arról írok a blogomban, hogy az ember mennyire nehezen jut el odáig, hogy számot vessen saját személyisége összetettségével, mennyire nehezen jut el odáig, hogy kivonuljon saját maga által kreált leegyszerűsítései szellemi biztonságérzetet adó fedezékeiből, mennyire nehezen meri kimondani védtelenségét és eszköztelenségét, és mennyire nehezen jut el odáig, hogy ebben a védtelenségben és eszköztelenségben olyan erők felszabadulásának esélyét ismerje fel, amelyekre korábban soha, de soha nem gondolt. Hogy az ember egy kuckóból kivonul és aztán egy másikba be, az nagyon gyakori képlet, de attól nem történik túl sok minden. Sokan felismerik például, hogy örökölt vallásosságuk szűk, és egy tágabb szellemiség irányába mozdulnak el, azonban az a tágabb szellemiség is ugyanolyan szűkké fog válni két hét múlva, és akkor meg onnan kell odébb állni. Mert ha nem lépi meg a következőt, akkor az előző lépése is kárba vész. A valódi misztikusok azok, akik mernek állandóan úton lenni, és nem cövekelnek le semmilyen koncepciónál, ám őket alig lehet észrevenni, mert arra nincs látásunk, hogy az ilyen embereket felismerjük.

Amikor valaki a világra különböző leegyszerűsítések szemüvegén keresztül néz, akkor tulajdonképpen saját maga mélységei, saját belső gazdagsága elől menekül. Amikor az ember szerepek, identitások álarcai mögé rejtőznek, akkor azt csak azért teszik, mert félnek a végtelen megfoghatatlanságától, és főleg félnek az elmúlástól, amely a létező legmegfoghatatlanabb dolog. Mindegy, hogy milyenek azok az álarcok, mert akármilyen szépek is, azért csak álarcok maradnak. A több, sőt sok, akár egymásnak látszólag ellentmondó szempontot is vállaló, hordozó, küzdő ember minőségileg többet tesz hozzá a kibontakozáshoz, mint az, aki csak egy sablon mentén nyomul. Az utóbbi egyébként leggyakrabban nem csak, hogy nem használ, de legtöbbször nagyon sokat árt is. Nézz körül a világban, lásd meg magadat a gyermekben és felnőttben, a fiúban és a lányban, a munkásban és az értelmiségében, a magyarban, a zsidóban, a cigányban, a kínaiban, az arabban, az elnyomóban és az elnyomottban, az áldozatban és a gyilkosban, és aztán hordozd magadban az összeset az életed végéig abban a kibogozhatatlan szövetes rajzolatban, amelyik nem más, mint a Te saját egyszerre anyagi és szellemi léted. Erről szól József Attila nagy erejű verse is, egyébként Hobo nem kevésbé nagy erejű előadását is érdemes meghallgatni, ő ugyanis elénekli ezt a verset, és nem is akárhogyan.

Nagyon veszélyesek (levélrészlet)

Egyik barátom sokadszorra is számon kérte rajtam, hogy mért foglalok állást aktuálpolitikai kérdésekben. Elég durván, elég elkeseredetten írt. Valahol megértem őt, de úgy, ahogy ő szeretné, akkor sem tudok segíteni rajta:

Nem nem nem! Csak azt mondom, hogy ebből a körből gondolkodással nincs kiút, mert nem lehet mindent matematikailag levezetni. Mert ezek a dolgok sokkal összetettebbek annál, hogy az egyértelmű válasz tálcán kínálkozna, és ezért kell sokkal-sokkal nagyobb alázattal közelíteni feléjük. Azok az emberek nagyon veszélyesek, akik durván biztosak abban, hogy náluk van a tuti. Én is nagyon veszélyes vagyok, amikor ezt hiszem magamról. Van igazság, de senki se látja, mert olyan sokrétű, és ha valamit kimondasz, máris ott van egy másik valami, ami árnyalja vagy más megvilágításba helyezi az elsőt. Mindenki próbálja összerakni az egészet, és ebben mindenki eljut valameddig, de senki se messzire, mert emberek vagyunk nem istenek. Ne akarj kimászni ember voltodból, mert arra eddig még mindenki ráfaragott. Küszködd végig az életedet, akkor is ha sok kérdésre nem lesz válasz, vagy ha az a válasz nem lesz számodra kielégítően explicit. Mert nem lesz, mert nem lehet És ha makacsul az explicit válaszokra törekszel, csak még inkább elvesztesz fontos távlatokat. Ne egy síkon, egy közelítéssel gondolkodj, engedd, hogy az élet körbevezessen Téged a világon, és nézőpontok sokaságával halmozzon el. Attól leszel több, gazdagabb, jobb ember és nem attól, hogy Putyint leköpöd.

Feladatunk

Feladatunk az, hogy fogalmi rendszereink hatékonyságát a szükséges mértékig megőrizve engedjük magunkban fejlődni és kibontakozni személyes létünk tartalmi gazdagságát, mert egyedül e kettő jó szintézisében van esély arra, hogy növekedjék az értés, és létrejöjjenek a továbbélés, sőt a gyarapodás anyagi és szellemi feltételei. Ahhoz, hogy ez a polaritás megjelenjen az életünkben, egy nagy váltásra van szükség. Le kell mondanunk egy csomó kényeztető egyirányúságról, bele kell zuhannunk a jelen pillanat sok távlatú, zavaróan tágas összetettségébe, engednünk kell, hogy hasson ránk az a misztikus valóság, amely öröktől fogva létezik és hívja az embert a még feltáratlan belső vidékek bejárására, azok mind teljesebb megismerésére. Minden külső folyamat is e megismerés irányába mutat, értelmét és célját az élet pont abban a kibontakozásban nyeri el, amely egyedül az útján haladó ember küzdelme és odaadása által szökkenhet szárba.

A látók

A látók, akik nem hiszik el, hogy a világ leképezhetetlen gazdagság, azt meg pláne nem, hogy a világ leképezhetetlen gazdagságnak ők maguk is megszemélyesítői, akiknek a hátán a hideg fut végig minden olyan feltáró törekvéstől, amelyet ők a kiszámíthatóság látszatáért és egy csalóka szellemi biztonságérzetért állandóan letagadnak magukban, a látók, akiknek saját látásuk fontosabb, mint az összetartozás vállalásának minden titka és mélysége, akik végesre és fogalmira cserélik a határtalant és a tartalmit, a látók, akik így járnak el, nem egyszerűen hiábavaló erőfeszítéseket tesznek, hanem egyensúlyvesztések felé terelnek, sőt borzasztó zavarokat és temérdek ellenségeskedést programoznak bele a világba.

A főparancs a plakáton (levélrészlet)

A főparancs megmaradt arámi eredetiben, és abban Jézus egyértelműen azt mondja ki, amit én is leírtam. Müller Péter ír erről egyik könyvében. Nem vagyok nyelvész, nem tudom ellenőrizni, de hiszek neki, már csak azért is, mert így passzol bele az evangélium egészébe. A "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" fordításban a "mint" mennyiségi vagy módbeli összehasonlítást sugall, de az eredeti kifejezés nem ezt jelenti. Ott az áll, hogy önmagadként szeresd, vagyis tudva, értve, hogy az a másik is Te vagy, és azért szereted őt, mert magadat látod meg benne. Na, ez a nehéz, mert ez az, amit nem lehet máshogy érteni, mint ahogy például pár hete írtam. Vagyis úgy, hogy Je suis Charlie et je suis également le terrorist qui l'a tué. Ettől a távlattól sokan megrettennek, mert azt hiszik, hogy ezzel gyakorlatilag át is álltam azoknak az oldalára, akik ártatlan amerikai újságírókat fejeznek le, és több ezer éves műkincseket dózerolnak homokba, meg ki tudja, hogy még mennyi szörnyűséget követnek el, vagy ha nem is álltam teljes mellszélességgel melléjük, azért a "határozatlanságommal" őket segítem mégis. Persze könnyű nekem, a légkondicionált Európából szavalnom, bezzeg más mondanék ott a sivatagban, ha az én fiamat készülne valaki kinyírni. Őszinte legyek? Nem tudom, hogy mit mondanék akkor, még elképzelni sem tudom, de egyelőre nem is érdekel, mert ez a helyzet nem állt elő, nem létező helyzetekkel pedig nem akarok foglalkozni addig, amíg vannak létezők is. Én egyelőre csak azt tudom, hogy mindannyiunk belső világa egy összetett, mély és tulajdonképpen leképezhetetlen, kiszámíthatatlan valóság, ahol bármi és bármikor megtörténhet, meg az ellenkezője is ugyanúgy, viszont ha ettől a körülménytől eltekintünk, akkor magunk is afelé visszük el a dolgokat alakulásának esélyeit, hogy csak bizonyos dolgok történjenek meg, mások pedig ne. Azóta kicsit változott a plakát, a végleges változat így hangzik: Lásd meg és szeresd önmagadat minden embertársadban!

A misztikus útja

Az emberek általában félnek szembenézni saját személyiségük összetettségével, legtöbben nagyon nehezen szánjuk rá magunkat arra, hogy beutazzuk belső tájainkat, azt meg végképp nagyon nehezen értjük meg, hogy utána mit kezdjünk az ott látottakkal. Pedig a lét ezt az utazást, és az élményeink adta gazdagság átélését várja tőlünk. Nem azért születtünk, hogy világosnak és ezért biztonságosnak tűnő, de szűk értelmezések követelményrendszerei szerint tevékenykedjünk. Ez csak a talentumait elásó ifjú viselkedése, aki fél attól, hogy megismerje és dolgoztassa adottságait. Jézus nem arra hív minket, hogy egy mesterséges, virtuális közegben egy irányba kifeszüljünk, hanem arra, hogy a teljességben növekedjünk. Ennél nagyobb követelmény, és egyben ennél nagyobb meghívás nem létezik.

Két vers március közepén

Az Egészről látszik egy kép, egy vetület minden részen

De egyiken sem látszik az Egész egészen

-----------------------------------

Próbálj meg tágas, ölelő szívvel élni,
Eszmélni, gondolkodni, lenni, zuhanni bátran, 
De az egyensúlyt azért - ha lehet - tartsd,
Hisz senki sem tud mindent,
És senki sem hibátlan

A mindenséggel mérd magad

Szolgálj, de a szó legtágasabb, legmélyebb értelmében, vagy inkább azt mondanám, a szolgálat szó értelmét állandóan tágítva és mélyítve magadban. Ne maradj meg egy vagy néhány koncepció szempontrendszerének szolgálatánál, mert az nem méltó Hozzád, nem méltó teremtményi mivoltodhoz. Semmilyen lehatárolás nem méltó Hozzád. Azért lettél, hogy állandóan úton légy a Lét teljessége felé. József Attila költészetének ezt a misztikus távlatát kevesen értjük, de erről nem ő tehet. Erről mi tehetünk, mert elfojtjuk magunkban azt a tágasságot, amely az ő számára egészen természetes és világos adottság volt. Izzani, benne lenni, lüktetni a Létben, a Lét minden piciny sejtjében, minden emberi lélekben, minden anyagban és minden szellemben, benne lenni minden történésben a vággyal, hogy mindent lássunk és mindent megtapasztaljunk, szeretni hideget, meleget, örömöt, szenvedést, sírást, nevetést, mindent, ami jön, és mindent, ami elmegy, mindennel megérkezni, és mindennel útnak indulni, szeretni és gyűlölni, sőt tudni, hogy a kettő majdnem ugyanaz, este meghalni, reggel újra megszületni, a világra mindig máshogy nézni, a világban mindig mást látni, bennünk van, ott van mindannyiunkban ez a törekvés, ez a gazdagság, csak nem engedjük kibontakozni, mert kényelmesebb egy szempontra rásűrűsödni, kényelmesebb egy talicskát tolni ezerrel, mint ezret egyszerre, kényelmesebb egy pici elméletbe burkolózni, és ott matatni, de nem jó, nem elég, nem emberséges, rengeteg energia marad letapadva, és borzasztó torzulások fakadnak így. Vigyázz, hogy mire fordítod a véges időt!

Forgószínpad

A valóságról alkotott koncepciók látszólag segítségünkre vannak, mert úgy tűnik, mintha azokon keresztül meg tudnánk ragadni, értelmezni tudnánk létünk alapvető összefüggéseit. Ám e reményünkben jórészt csalatkoznunk kell. Amit koncepcióink megragadnak, az mindig csak egy vetület, nem több, mint az Egész egy nézőpont függő leképezése. Ahogy a vetület bemutat valamit a tárgyból, úgy a képzet is bemutat valamit a valóságból, ám ha elfelejtjük, hogy a vetületben mit látunk, és a képet úgy kezeljük, mintha az maga a valóság lenne, akkor súlyosat vétünk. Pillanatnyi képzeteinkről soha ne állítsuk, hogy az már a valóság, mert nem az, és ezért az abból adódó következtetések és stratégiák sem annyira megalapozottak, mint azt gyakran hisszük, vagy hinni szeretnénk. Ha a valóságot valóban meg szeretnénk ismerni, akkor engednünk kell, hogy megmutatkozzék számtalan különböző vetületében, ehhez viszont szükséges, hogy ne cövekeljünk le egy kedvenc nézőpont hamis egyszerűségénél, és annál a látszat biztonságnál, amelyet az felkínál, hanem mozduljunk együtt életünk korongjának fordulásaival, mely forgószínpad szerűen vezet minket körül a Mindenségen, és mutatja be nekünk azt minden létező irányból.

Anna folytatása 2.

Ez is levélrészlet:

Semmi bajom sincs, csak nem akarok egysíkúan, egyoldalúan, egy sablon, egy szempont rendszer szerint gondolkodni, és értékelni jelenségeket. Nem akarom ezt, és az a levelezés is erről szól, amelyben Anna felhozódott. Ez a törekvésem nagyon régóta bennem van, az életemben sok minden ide megy vissza, az utóbbi évek pedig számomra is sokkal egyértelműbbé és tudatosabbá tették azt, hogy ki is vagyok valójában. Nem akarok keresztény lenni, nem akarok buddhista lenni, nem akarok muzulmán lenni, mert mindegyik akarok lenni. Nem akarok kommunista lenni, nem akarok kapitalista lenni, nem akarok szociáldemokrata lenni, nem akarok konzervatív lenni, és haladó sem akarok lenni. Nem akarok hős lenni, nem akarok áldozat lenni, nem akarok egyetlen kaszt, klub, kiváltság tagja lenni, nem akarok egyik eszmerendszer, egyik szellemi áramlat követője se lenni, egyáltalán nem akarok beletartozni egyik fiókba se, a világot nem néhány tucat ember szemüvegén akarom nézni, hanem mindenkién át és lehetőleg egyszerre. Ha pedig az nem megy, akkor gyorsan váltogatva. Úgy érzem, hogy borzasztó sok baj fakad abból, hogy ezt kevesen csinálják, borzasztó, hogy a legtöbb ember egyszerűen bevackolja magát egy csőbe, és csak arra néz, amerre a cső engedi neki. Ezt nem akarom, soha sem akartam, ez nem én vagyok, nem ezért teremtett a Jóisten, sőt azt gondolom, hogy mást se. A Jóisten mindenkit a még felfedezetlen, bejáratlan, más szóval misztikus távlatok felfedezésére teremtett. Számomra ez az üzenet a xxi. század elején, ez az a régi-új váltás (hiszen az evangélium is pont erről szól), amely tovább tud vinni minket annyi feszítő probléma ellenére is, ez az a távlat, amelyikről Karl Rahner is beszélt, amikor azt mondta, hogy a jövő embere vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni.

Anna folytatása 1.

A tegnapi bejegyzésnek egy levelezés lett a vége. Ezúttal kivételt teszek, és a levelezés mindkét szereplőjének sorait megjelentetem:

Kaptam:

Köszönöm, tetszik a szemléleted. A magam kis módján én is sokszor voltam "ellenálló" és megéltem azt, hogy milyen jól el lehet így kerülni a kínos kérdéseket, amelyek önmagunkra vonatkoznak. De ha ezt a fázist kihagytam volna, szegényebb lenne az életem.

Írtam:

Igen, ez sok mindennel így van. Az út egy adott szakaszán helyénvaló, és ezért nem is lehet nagyon leminősíteni. Hozzá tartozik az élethez, átugorni nem lehet, aki átugorja, annak később hiányozni fog. Ám az ilyen dolgok mégis csak részei, szakaszai az útnak, vagyis egyszer túl kell lépni rajtuk. Egyszer majd Annának is túl kell lennie azon, amit most csinál, és egyszer majd nekünk is túl kell lennünk azon, ahol most tartunk. Pont ez a távlat, pont ez az élet benne. Hogy a meglévő folyamatosan elégtelenné válik, és mindig keresni kell az újat, a következő lépést. Minden életkor, bölcsesség, adott koránál tovább nem tarthat, reménye se futja, legyen kész, hogy búcsúzzék, s újra kezdjen mindig a szív, melyet az élet elhív... írja Hesse, mondja Lao-ce a Tao-Te-Kingben, mondja Jézus az evangéliumban. És ez a borzasztó fontos, amelyet teli szájjal üvölt az összes misztikus, Szent Ágostontól kezdve, Aquinói Szent Tamáson keresztül e blog szerzőjéig és összes olvasójáig  mindenki, hogy ennek az útnak nincs vége, és egyetlen egy pontjára sem lehet rámondani, hogy az már az igazság, és az követi el a legnagyobb hibát, aki a részre mondja rá, hogy az már az egész, és nem lép tovább, nem megy bele az ismeretlenbe, az újba, a többe, hanem csak abból él, azt járatja, amit már tud. Ez a bálványimádás, ez az összes megakadás, ettől erőtlen a vallás, ettől erőtlen minden merevség, minden formai túlhangsúlyozás, minden eszme. Mert az út részének jó, de útnak nem, ha nincs misztikus, még nem ismert, még fel nem fedezett távlata. Ezt a különbségtételt kéne nagyon értenünk, és nagyon gyakorolnunk. Az út legyél és ne az út egy pontja. Merd meghaladni minden nap a tegnapi énedet, merj minden nap más lenni, mást látni, mást tenni. Ne kötődj semmihez, lépj tovább állandóan! Változz mindig! Ami élő, az változik, ami nem változik, az halott. Légy élő!

Kaptam:

Ez nehéz, de valóban egyetlen módja az életnek!

Írtam:

Igen, nehéz! Illetve egyszerre nehéz és könnyű is. Az ember megsemmisül benne, mert nem marad semmi, amire büszke lehetne, meg semmi, ami biztonságérzetet adna a számára. Mert, ami ma elég, az holnap már kevés lesz. De pont ez biztosítja a távlatot, a fejlődést. Hogy nincsenek biztos pontok, nincs igazán földi otthonunk, mert mindig minden állandó változásban van körülöttünk és bennünk is. A rókának odúja van, a madárnak fészke, az emberfiának nincs hová lehajtania a fejét. Gyönyörű! Vagy írhatnám az egyik kedvenc Mello egypercesemet:

- Arra vágyom, hogy legyen valami szilárd talaja, stabil alapja az életemnek.

- Vizsgáld meg ebből a szempontból! - ajánlotta a Mester. - Mi a szilárd talaj annak a madárnak a számára, amely a kontinensek között vándorol? Mi a stabil alap annak a halnak, amelyet a folyó a tengerbe visz?
 

Nincs a dolgokkal semmi baj, amíg az ember nem ruházza fel azokat valami olyasmivel, amely nem vonatkozik rá. Tök aranyos ez az Anna, állati lelkes, jó ötletei vannak, de nem az igazság birtokosa, az igazságból csak egy kis szeletet birtokol, és arra a kis szeletre nem szabad rámondani, hogy az minden. Az, hogy most ez csinálja, lehet teljesen helyénvaló az ő korában, de az a koncepció, amelyre a tettei épülnek csak egy koncepció az ezer lehetséges közül, és az emberi élet értékét pont az adja, hogy koncepciók, formák végtelen sokféleségén vezet keresztül, a súlyok, az arányok állandóan változnak, és tulajdonképpen az egészben egyetlen fix pont sincs sehol. Minden nap valami újra ébredünk, minden nap valamit újra kell gondolni. És nem csak lényegtelen apróságokat, sokszor nagyon drámai és mély szálakon is végig kell menni. A szó, amely kimondható, nem az örök szó... Ezzel kezdődik a Tao-Te-King. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, És Isten volt az Ige... Ezzel kezdődik a János evangélium. De menjünk picit tovább. Mit mond Hesse a Sidhartában?

...minden igazságnak az ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet...
 

Egy nagy humanista gondolkodó, író felhívja a figyelmünket a szavaknak ugyanarra a korlátjára, amire Lao-ce és Jézus annak idején ugyanúgy felhívta a figyelmünket. És mit mond Szent Ágoston? Ha érted, akkor az nem Isten. Ha látsz egy igazságot itt a földön, akkor az nem Az Igazság. És mit mond Khalil Gibran? Soha ne mondd, hogy megtaláltad az igazságot, inkább mondd azt, hogy megtaláltál egy igazságot. Nem szabad megakadni egy részigazságnál, nem szabad kényeztetni magunkat abban a buta illúzióban, hogy amit megértettünk, az a minden. A rettenetes tragédiák, a borzasztó tehetetlenségek gyökerénél mindig ilyen megakadások vannak. Adjuk fel végre azt a rettenetes gőgünket, amellyel az igazság birtokosainak kiáltjuk ki magunkat, vegyük észre, hogy milyen borzalmas dolgok jönnek ki abból, amikor Istent játszunk. Szemlélni kell a világot minden irányból, újabb és újabb nézőpontokat kell keresni, illetve az is elég, ha felvesszük azokat a nézőpontokat, ahova az élet a maga természetes egyszerűségében elvezet minket. Mert az életünk történéseiben a Jóisten látogat el hozzánk, és nagyon sokszor, amikor úgy érzékeljük, hogy valami rossz vagy csapás ér minket, csupán egy új szempontot kapunk, egy új nézőpont lehetőségét, hogy valamit egy másik irányból is megvizsgálhassunk. Ez a nyitottság a szemlélődő élet lényege, a monasztikus hagyomány gyökere, és nem a ráépült formavilág az. Ez a misztikus útja, ez mindannyiunk útja, az emberiség útja, az élet maga.

Anna

Egyik barátom már régóta igyekszik meggyőzni arról, hogy abban a helyzetben, amely most Magyarországon kialakult, politikai szerepvállalásra van szükség. Hogy olvasni kell az ellenzéki sajtót (illetve azt, ami maradt belőle), el kell járni tüntetni, és haragudni kell Orbán Viktorra. Annak ellenére, hogy Orbán Viktor tevékenységének és megnyilatkozásainak millió pontja rendkívül rossz előérzeteket kelt bennem, nem hiszem, hogy ez lenne a dolgom, és azt sem hiszem, hogy csupán félelemből, lustaságból vagy közömbösségből kifolyólag gondolom másként. Azt elismerem, hogy a helyzet élesedik, tapintható a sok növekedő feszültség, és azt is elhiszem, hogy azok a válaszok, amelyek ilyen esetben valakiben megfogalmazódnak, nagyon személyesek, és abszolút értelemben nem is igazán minősíthetők. Mindenki annak alapján rak össze valamit magában, amije van neki, és senki sem vonható felelősségre az építőelemei vagy az eszköztára ilyen vagy olyan voltáért. A fiatalok különösen is hajlamosak arra, hogy higgyenek az egyszerű és radikális megoldásokban. Tegyék is, át kell esni mindenkinek azokon a tapasztalatokon, amelyek majd megtanítják őket arra, hogy a problémák, és ezért a megoldások is sokkal összetettebbek annál, mint amennyire az számukra most tűnik. Ezt tényleg mindenki a maga bőrén tanulja leginkább, elmondani szinte senkinek sem lehet. Meg hát van jó oldala is a radikalizmusnak, hisz felráz, szembesít, kimond, elgondolkodtat, van pozitív szerepe minden elégtelensége ellenére. Amitől azonban mindenkit óva intenék, az az egyensúly fontosságának az alul becslése. Durva helyzetekben ugyanis sokáig nem szokott történni semmi, utána viszont általában egyszerre borul minden. És amikor idáig fajul valami, akkor a józan észnek már kevés köze szokott lenni az események menetéhez, akkor szoktak jönni a nagyhatalmi törekvések, amelyek játszi könnyedséggel tologatják bábuikat a sakktábla 64 mezőjén, miközben ezrek, tízezrek, százezrek halhatnak meg a 64 mező bármelyikén. Ez után a kis bevezető után talán érthető, hogy az egyetlen linket tartalmazó mail-re, amit a barátom küldött nekem, mért válaszoltam úgy, ahogy. A link:

http://index.hu/kulfold/2015/03/09/anna_vollikok_terror_haza_nyemcov_putyin/

A válasz: Nagyon becsületesen végigolvastam az egész cikket, egyébként nem okozott nagy megerőltetést. Az egy teljesen normális dolog, hogy vannak ilyen reakciók. Még nagyon sok másféle reakció is van, illetve nincs, hisz ahány ember, annyi válasz. Természetesen nem állítom, hogy azok az erőfeszítések, amelyeket orosz ellenzéki politikusok tesznek, tökéletesen értelmetlenek, már csak azért sem, mert tökéletesen értelmetlen emberi élet nem létezik, mint ahogy tökéletesen értelmes sincs. Mindannyiunk életében rengeteg a hiábavalóság, sőt gyakran van az az érzésem, hogy az ember élete során tulajdonképpen csak nagyon kis hányadát tudja realizálni annak a potenciálnak, amely benne rejlik. Szóval, aki úgy érzi, hogy ez a dolga, hát tegye! Addig, amíg úgy érzi. Én személy szerint azt gondolom, hogy ennél fontosabb és termőbb távlatok is vannak, olyanok, amelyektől jobban tisztul a kép, és amelyektől többet növekszik az értés az emberek között. Hogy mi a bajom ezzel, azt már sokszor leírtam, és sok formában. Mindenkinek, aki ilyen aktivitásba fog, először nagyon meg kéne gondolnia sok olyan szempontot, amely általában fel sem merül benne. Hogy a gonosz erőknek való ellenszegülés valóban csak növeli a gonosz erejét, pl. Mert azt csinálja, és ez világosan látszik az emberiség sok ezer éves történelmén, de sokan nem hajlandók ezt figyelembe venni, mert olyan izgalmas dolog ellenállónak lenni, meg identitást is ad, és egy csomó lyukat betöm az ember életében. Legalábbis látszólag. Mert, amíg valaki Putyin ellen feszül, addig nem kell magával szembenéznie, meg a maga kis kudarcaival, a maga kis emberi nyomorúságával. Ezek a hősies dolgok erre mind nagyon jók, nézd meg ennek a lánynak a fotóit, csupa harc az arca, és lehet, hogy ez nagyon vonzó, de képes lesz-e valaha is gyönge, finom, nőies teremtéssé változni, és nem a harciasságával, hanem a bájával és a kedvességével "hódítani"? Mert, mint nőnek, az is dolga lenne. (Vagy az lenne a dolga igazán?) A hősiesség mögött nagyon sokszor nagyon komoly devianciák vannak, ettől az érzésemtől, sajnos, nem tudok megszabadulni. Persze, ez olyan értelemben nem baj, hogy más viselkedések jó részét is a devianciák határozzák meg, de olyan értelemben már igen, hogy istenként nézünk a forradalmárokra, miközben semmivel sem különbek bármelyikünknél. Amikor belehergeljük magunkat abba az illúzióba, hogy a problémák megoldásának létezik ilyen egyszerű módja, és felnézünk azokra, akik azt gyakorolják, akkor már bele is estünk egy leszűkítés csapdájába, és pont a bálványimádás bűnét követjük el, vagyis az egyetlen igazi bűnt. Nem létezik ilyen egyszerű megoldás, ez egy hamis illúzió, akik hisznek benne, azok általában nem hisznek másban. Az ellenállás szerepet játszik mindannyiunk életében, de ez a kérdés sokkal, sokkal összetettebb, mint amennyire azt az úgynevezett ellenállók bemutatják. Én is ellenálló vagyok, nagyon komolyan ellenállok bizonyos dolgoknak, és teszek vele annyi jót, mint Anna, és megérdemlek érte ugyanakkora tiszteletet, mint ő. Na, ezt szeretném látni Rajtad. És ha majd látom, akkor könnyű szívvel el foglak engedni a háborúba is. Mert addig nem...

Nem az örök szó...

Az út, mely szóba fogható, nem az öröktől való, a szó, mely rája mondható, nem az örök szó...

Lao-Ce Krisztus előtt 600 évvel azt írta le, amivel azóta is küszködünk állandóan. Hogy mindenre, amit kimondunk, túl nagy hangsúlyt teszünk. Kimondunk egy szót, és utána úgy teszünk, mintha az A SZÓ lenne. Kimondunk egy pici igazságot, és úgy csinálunk, mintha az lenne az összes igazság.  A végtelent, a határtalant, a teljeset, az egyet belezsugorítjuk a végesbe, a töredékesbe, ami önmagában nem baj, csak utána nem kéne megfeledkeznünk arról, hogy mit is tettünk valójában. Viszont általában megfeledkezünk, és abból lesz egy csomó illegitim dolog. Minden vallás, minden eszme, minden tanítás ezen bukik el, ettől válik korrupttá és zsarnokivá. A végtelennek a végesbe vetítésétől, és utána a véges végtelennek való kikiáltásától. Ez a bálványimádás mechanizmusa, amelytől a zsidók úgy féltek, mint a tűztől, és ezért nem is lehetett nevet adni Istennek. Hogy Isten helyébe nehogy véletlenül a róla alkotott kép, az emberi koncepció kerüljön. Ez az, amit oly fontos lenne megértenünk végre az igazságainkkal, a képeinkkel, a vetítéseinkkel kapcsolatban. Nem kukorékolnunk kéne tized, század, ezred igazságaink szemétdombján, hanem mennünk kéne az Egy felé. Mert egyedül az Egy számít.

Lenni

Azzal ami alig van
Messzire nem menni
Abban ami történik
Egészen benne lenni
Végigjárni minden útját
Kikémlelni minden kútját
Emészteni minden búját
Megjátszani minden báját
Elmerengni minden titkán
Félni gyakran szökni ritkán...
Kinn a férfi míg a nő benn
Porig égni lázban hőben
Porig égni szerelemtől
Meghatódni könnyes szemtől
Könnyes szemmel együtt sírni
Könnyes szemmel verset írni
Amíg ember él e térben
S lelke rebben minden szélben
Amíg másnak van Rád gondja
S vérét Érted, Miattad ontja
Addig nincsen másik élet
És nem tudsz semmi mást se tenni

Ha megütik a jobb arcod

Ha megütik a jobb arcod, tartsd oda a balt is... Hetet, havat összehordanak erről a versről, de az igazi és valóban plasztikus magyarázatra csak nem rég találtam rá. A gonosz erőknek való ellenszegüléssel az a baj, hogy azokat a szembeszegülés csak tovább táplálja. Katolikus szóhasználattal élve, a Sátánt az, hogy foglalkoznak vele, csak élteti, és teljesen függetlenül attól, hogy milyen irányú az a foglalkozás. Ez egy létbeli alapigazság, amely - mint látjuk - gyönyörűen ki van mondva az evangéliumban, mégis legtöbbször figyelmen kívül hagyjuk. Zsigeri vágy lüktet bennünk, hogy állandóan nyertes pozícióba kerüljünk, tulajdonképpen képtelenek vagyunk háborúk nélkül élni. Borzasztó! Az élet paradicsom, és mi mindnyájan paradicsomban vagyunk, csak nem akarunk tudni róla, pedig mihelyt tudni akarnánk, mindjárt holnap paradicsom lenne az egész világon. Ez a mondat nem tőlem van, Dosztojevszkij írta a Karamazoz testvérekben.

Putyin bírálói

Ezt is úgy kaptam, és ezt sem hagytam szó nélkül:

http://index.hu/kulfold/2015/02/28/sorra_halnak_meg_putyin_biraloi/

Oroszországban diktatúra épül ki, és annak hogy ezt Putyin megteheti, egy nagyon fontos összetevője a nyugati világ saját belső meghasonlottságából fakadó tehetetlensége. Nem Putyint kell bírálni, hanem el kell jutni igazi értékekig, és azokat transzparens módon felmutatva, megélve kell valódi és súlyos szellemi ellenpólust képezni. Az elkényelmesedett, önző nyugati ember, aki a szellemmel minden kapcsolatát elvesztette, és a legkisebb áldozattól is visszaretten, ilyen ellenpólust nem állít. Ami a szemünk előtt Oroszországban lezajlik, az csak egy evidens következmény. Egyébként volt egy esély arra, hogy Oroszország a demokrácia útjára lépjen, és azt az esélyt egyértelműen a nyugat szúrta el. Mert nem le kellet volna rohanni az olcsó piacot, hanem segíteni kellett volna egy ország felemelkedését. (2003 és 2013 között munkámból kifolyólag több mint 50x voltam Oroszországban, volt alkalmam megfigyelni, hogy mit csinált ott egy multi ebben a 10 évben.) Ne a konfrontációt keressük, hanem vizsgáljuk meg a mi saját felelősségünk kérdését becsületesen, vagyis úgy, hogy közben nem tekintünk semmit igazoltnak pusztán azért, mert bizonyos prekoncepciók állítják. Aki erre a helyzetre a konfrontációtól vár megoldást az keservesen csalódni fog. A kardot rántó kard által vész el.

Et le terrorist également...

Egy újabb hasonló link, ezúttal egy másik barátomtól, de azt hiszem, hogy hasonló célzattal:

http://vigyazo.blog.hu/2015/02/23/rejtett_kameraval_az_europai_isis-sejtekben

Neki ezt írtam vissza:

Értem, nincs is rajta mit nem érteni. Illetve úgy tűnik, hogy mégis van. Mert az valahogy nagyon nehezen akar leesni, hogy ezek nem rajtunk kívül álló problémák. Nem arról van szó, hogy vagyok én a jó, és van az iszlám harcos, a gonosz, hanem arról, hogy vagyunk mi együtt és ugyanazt a sebet hordozzuk és ejtjük egymáson egyszerre. És ezt fogjuk is csinálni addig, amíg nem változtatunk a gondolkodásunkon. Két hete jártam Franciaországban, láttam a JE SUIS CHARLIE feliratokat házról házra, és nagyon elszomorodtam. Nem azért, mert nem igaz, hanem azért, mert végtelenül egyoldalú. Mert az lett volna a kiegyensúlyozott, vagyis a sokkal-sokkal igazabb, ha valaki ki merte volna írni, hogy JE SUIS CHARLIE et JE SUIS EGALEMENT LE TERRORIST QUI L'A TUÉ*. Az teljesen rendben lett volna... De úgy látszik idáig elég nehéz eljutni.

 

*Én vagyok Charlie és a terrorista is, aki megölte őt.