Az út, mely szóba fogható, nem az öröktől való, a szó, mely rája mondható, nem az örök szó...
Lao-Ce Krisztus előtt 600 évvel azt írta le, amivel azóta is küszködünk állandóan. Hogy mindenre, amit kimondunk, túl nagy hangsúlyt teszünk. Kimondunk egy szót, és utána úgy teszünk, mintha az A SZÓ lenne. Kimondunk egy pici igazságot, és úgy csinálunk, mintha az lenne az összes igazság. A végtelent, a határtalant, a teljeset, az egyet belezsugorítjuk a végesbe, a töredékesbe, ami önmagában nem baj, csak utána nem kéne megfeledkeznünk arról, hogy mit is tettünk valójában. Viszont általában megfeledkezünk, és abból lesz egy csomó illegitim dolog. Minden vallás, minden eszme, minden tanítás ezen bukik el, ettől válik korrupttá és zsarnokivá. A végtelennek a végesbe vetítésétől, és utána a véges végtelennek való kikiáltásától. Ez a bálványimádás mechanizmusa, amelytől a zsidók úgy féltek, mint a tűztől, és ezért nem is lehetett nevet adni Istennek. Hogy Isten helyébe nehogy véletlenül a róla alkotott kép, az emberi koncepció kerüljön. Ez az, amit oly fontos lenne megértenünk végre az igazságainkkal, a képeinkkel, a vetítéseinkkel kapcsolatban. Nem kukorékolnunk kéne tized, század, ezred igazságaink szemétdombján, hanem mennünk kéne az Egy felé. Mert egyedül az Egy számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése