„A rókának odúja van, az ég madarainak fészke, de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” (Lukács 9)
Itt nem fizikai kényelmetlenségről van szó, hanem egy teljes egzisztenciális talajvesztésről, az embernek arról az alap-állapotáról, amely nélkülöz minden támpontot és biztonságot, arról a "szomorú" tényről, hogy itt a földön hontalanul vándorlunk az éjszakában, mert minden zavaros és kiismerhetetlen, mert vannak ugyan elméleteink, de azokról üvölt, hogy csak szilánkjai az igazságnak. Ez az a talajvesztés amelyről Radnóti olyan szépen ír a Sem emlék sem varázslat című versében: ...aki egy nap arra ébred, hogy minden összeomlott, és elindul, mint kísértet, kis holmiját elhagyja, jóformán meztelen annak szép, könnyű léptű szívében megterem a kevés szavú alázat, az másról szól ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messze fénylő szabad jövő felé tőr. Mert ez a talajvesztés mégsem úgy dráma, hogy ott mindennek vége, hanem úgy, hogy az tulajdonképpen egy kikerülhetetlen szakasz az emberré válás útján. Attól tartok, ez ránk is vonatkozik. Minden mozog, minden változik, nincs kiismerhető, rögzíthető összefüggés halmaz, nincs olyan eszmerendszer, amelyből ne kéne továbblépni, mert minden eszme, tan csak egy pontja az útnak, és aki bármelyiknél lecövekel, az kivonja magát a kibontakozás folyamatából, abból a vándorlásból, zarándoklatból, amelyben részt vennie élete legfontosabb feladata lenne egyébként. Ezért halott az eszme, mert a hozzá való görcsös ragaszkodás megállít az úton, ezért kell mindig mást keresni, mindig újrakérdezni, újragondolni, mindig más szempontból nézni, illetve hagyni, hogy az életünk maga vigyen minket tovább, mert megteszi, biztos lehetsz benne, megteszi, ha hagyod magad vezetni. Mert a rend és a biztonság, legyen az bármilyen szép tan biztonsága, még nem osztályrésze az embernek. Ezért legyél Te az, aki vagy, az a végtelenül zavarba ejtő gazdagságú személyiség, és ne csak az a pár minta, amit innen-onnan ellestél. Menj, járd végig magad, fedezd fel magadat minden emberben, és akkor nem fogsz félni a haláltól sem annyira. Íme, az előző vers az elejétől a végéig:
Lépcsők
Ahogy a virág hervad, s ahogy hátrál
Az ifjúság az öregségnek, minden
Életfok, bölcsesség adott koránál
Tovább nem tarthat, reménye se futja.
Legyen kész, hogy búcsúzzék s újra kezdjen
Mindig a szív, melyet az élet elhív,
Hogy szilárdan, fájdalom nélkül tudja
Megkötni bármikor egy új kötésünk.
Mert minden indulásban varázs rejlik,
Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk.
Teret tér után szelünk át lobogva,
Ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk;
A világszellem nem bilincset rak ránk:
Feljebb akar emelni fokról fokra.
Alighogy elfogadtunk otthonunkul
Egy életkört, reánk fekszik a restség,
Csak aki kész, hogy felkel s útnak indul,
Bénító nyűgöket csak az törhet szét.
Tán halálos óránk is minden
Ifjítóbb új teret terít elébünk,
Örök hívó szót küld az élet értünk...
Hát rajta, szív, búcsúzz, a gyógyulás vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése