Van egy szoba, ahol állítólag teljesülnek az emberek legtitkosabb vágyai. Nem minden vágyuk, csak azok, amelyek igazán belőlük fakadnak, amelyek valóban az ő saját vágyaik, és nem csak mások vágyainak lerakódásai rajtuk. Nem biztos, hogy azonnal, lehet, hogy csak sok idő múlva, de teljesülnek.
Nem lehet tudni, hogy pontosan hol van ez a szoba, egy zónában, amelyről a kormányok úgy gondolják, hogy veszélyes, és ezért körülkerítették, nehogy sokan odatóduljanak, és aztán odavesszenek. Tényleg veszélyes ez az zóna? Igen, valószínűleg az. Sokan próbáltak már behatolni oda, és tűnhet úgy, hogy a többség kudarcot vallott, sőt tűnhet úgy, hogy az életükkel fizettek. Időről-időre páran mégis nekivágnak ennek az utazásnak. A szoba nincs nagyon messze a zóna határától, ha egyenesen lehetne menni, csak kétszáz métert kéne megtenni, de a zónában az egyenes út a biztos halált jelenti. Minél hosszabb utat választ valaki, annál biztosabb, hogy célhoz ér.
Nem tudni, hogy a zóna miként viselkedik, ha magára van hagyva, de látszik, hogy amikor valaki megjelenik benne, azonnal mozgásba lendül. Akkor a zóna elkezd változni, mindig minden máshová kerül, soha senki nem találta még olyan állapotban, amilyenben valaha már volt.
A zóna előnyben részesít bizonyos irányokat, és ezektől az irányoktól eltérni nem tanácsos. Aki eltér, azt könnyen baj érheti. Ezeket az irányokat nem könnyű kitűzni, de nem is teljesen lehetetlen, alázat, nagy figyelem és érzékenység kell hozzá. A zónában a gyengéknek és a gyámoltalanoknak van nagyobb esélyük, mert a zóna tele van csapdával, de azokat, akik már teljesen összetörtek, akiknek már semmi reményük sincs, úgy tűnik, a zóna könnyebben átengedi.
Igaz, utána jön a húsdaráló. Mert az, hogy valakinek már semmi reménye sincs, még nem jelenti azt, hogy mindent megszenvedett, ami a szobába való belépéshez kell. És ha valaki a húsdarálón átjutott, még mindig nem biztos, hogy beléphet a szobába. Mert előtte választani kell, és csak az léphet be, aki az egészet választja, és az nehéz, mert nem lehet tudni, hogy a kettő közül melyik az egész. Persze, lehet, hogy utána kiderül, hogy mind a kettő az, de erre akkor még senki nem gondol. Be lehet-e lépni ebbe a szobába? Be merünk-e lépni ebbe a szobába? Egyáltalán mi ez a szoba? Mi magunk vagyunk? A lelkünk legmélye? Valami belső dolog? De létezik-e olyan belső hely, ahol csak mi magunk vagyunk? Nem arról van szó inkább, hogy abból, ami a lelkünk legmélye, mindenki egyformán részesedik, hisz magunkat látjuk minden élőben, hisz azokból az élményekből épülünk fel, amelyeket a velük való kölcsönhatásokban szereztünk, és nélkülük nem azok lennénk, akik vagyunk? Az én belső lényegem a másikban nincs ott? Nem vagyok én ő is? Ha akarja? Ha akarom? Egyáltalán, ez szabad választás kérdése? És akkor mi most belépünk oda, vagy csak szeretnénk? És ha belépünk, akkor belépünk-e tényleg? És ha nem lépünk be, akkor tényleg nem lépünk be?
...........................................
Gong.
(Ezt a kis írást a tegnapi színházi előadás ihlette, illetve Tarkovszkij Sztalker című filmje, mert az előadás is nagy részben arra épült. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy egyszemélyes színdarabot írjon és adjon elő egy ilyen nagy súlyú film alapján, de szerencsére egy ember mégis megpróbálkozott ezzel. Köszönöm neki. Egyébként nem ez volt az utolsó ilyen előadás, például április vége felé is színre kerül.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése