Nem tudom, hogy mi lesz

Nem tudom, hogy mi lesz a világgal, nem tudom, hogy mi lesz velünk. Nem tudom, hogy azok a tudati változások, amelyekre minden bizonnyal szükség van ahhoz, hogy ne tegyük egymást teljesen tönkre, milyen hatásokra lesznek képesek lejátszódni bennünk. Az biztos, hogy az ember nagyon-nagyon nehezen változik és lát be dolgokat. Ez alól nincs kivétel, mindnyájan ilyenek vagyunk. Mindnyájan ragaszkodunk saját kis zártságainkhoz, amelyekről azt hisszük, hogy nélkülük képtelenek lennénk élni, és amelyekről ezért azt állítjuk, hogy az igazságot jelentik. Igen, az igazságot jelentik, illetve az igazság vetületeit, de ahogy egy tárgy tűnhet egész másnak, ha az egyik vagy a másik irányból nézzük, úgy igazságvetületeink is lehetnek homlokegyenest különbözőek egymástól. Mikor fogunk eljutni oda, hogy nem nagyítunk bele önkényesen ezekbe a vetületekbe, nem képzelünk egyikbe se többet annál, mint ami az valójában? Mikor vállaljuk el azt a tágasságot, amely az abszolútnak hitt vetületek lefokozása után következik? Bizonyára kicsit szokatlan és riasztó lenne elsőre ez a tágasság, de képes lenne olyan távlatokat, olyan utakat nyitni bennünk, amelyek létezésére eddig még nem is gondoltunk, és amelyekre égető szükségünk lenne a továbbéléshez. Háborúk, szenvedések hosszú sora kell ahhoz, hogy az ember elinduljon saját mélységei felé? Csapások, tragédiák, világégések kellenek ahhoz, hogy tovább menjen azon az úton, amely vezeti őt egyszerre saját lelkének középpontjába és minden embertársával való összetartozásának megtapasztalásához?