Iványi Gábor, a MET Egyház vezetője húsvéti köszöntőjében a szabadságról írt, ebből a levélből én is kaptam, valószínűleg azért, mert pár éve egy apró dologban egy nagyon picit segítettem a MET-nek, és így bekerült a nevem az adatbázisukba:
http://www.metegyhaz.hu/files/Husveti-koeszoentes.2015_1.pdf
Nem tudom, hogy várt-e választ Gábor bárkitől is erre a levélre, de én azért írtam neki vissza:
Kedves Gábor!
Nem tudom, milyen céllal küldted leveledet, nem tudom, benne van a küldésben a reflektálás lehetősége, vagyis nem tudom, hogy ez egy katolikus típusú körlevél, amelyre senkinek se jut eszébe válaszolni, vagy esetleg egy kezdeményezés is párbeszédre, közös útkeresésre. Az elmúlt években nagyon sokat gondolkodtam a szabadságról, de amíg nem vagyok biztos abban, hogy leveled a második kategóriába tartozik, addig csak pár szót írnék arról, hogy milyen nehézségekbe ütköztem, viszont ha azt látom, hogy felvetéseim érdekelnek, akkor szívesen folytatom.
A baj az, hogy a szabadság (is) sokkal összetettebb fogalom, mint azt a legtöbbször hisszük. Mert hát ki szabad? Az, aki egy olyan országban él, ahol mindent szabad, illetve minden olyat, ami mások szabadságát nem korlátozza? Ennyi kell hozzá? Ennyi elég hozzá? Nem, nem elég. Ennyi akkor kéne, ha a szabadságnak egy leszűkített értelmezését tekintenénk, egy olyan külső héját, amely magában nem is létezik. Sokat voltam már Nyugat Európában és sokat dolgoztam Oroszországban is, ahol a rendszer egészen "másféle" külső szabadságot biztosít, de azt nem éreztem egy percig se, hogy a Oroszországban az emberek kevésbé lennének szabadok, mint mondjuk Németországban. A múlt héten találkoztam egy volt orosz munkatársammal Budapesten, együtt vacsoráztunk szabadon és boldogan. Ugyanolyan szabadon és ugyanolyan boldogan, mintha az osztrák barátomat láttam volna vendégül. Mert az ember úgy van összerakva, mint egy rugó. Akit elnyomnak az ellenáll, akit nem nyomnak el, az nem áll ellen, és mind a kettő nagyon fontos ahhoz, hogy jobban értsük magunkat és egymást. Popper Péter írja, hogy a szabadságra az ember még nem érett meg. A diktatúrák pont a külső szabadság fojtásával növelik az emberek belső szabadságtudatát, ellenálló képességüket edzik, a személyiség sokkal könnyebben marad egyben, ha tudja, hogy mivel szemben kell egyben maradni, mintha nem. A jóléti államokban ilyen ellenpont nincs, esik is szét minden. Vagy legalábbis nagyon sok minden, és ezt csak az nem veszi észre, aki nem is akarja (egyébként sokan, nagyon sokan vannak az utóbbiak). Nem azt mondom, hogy szándékosan csináljunk diktatúrát, hanem azt, hogy sokkal óvatosabban közelítsünk az elméleteinkkel, és sokkal jobban gondoljuk meg, hogy miről beszélünk. Sajnos a történelem tele van olyan szabadsághősökkel, akik - valószínűleg tudtukon kívül - a szabadság helyett csupán az elnyomás egy újabb változatáért harcoltak. A szememben ennél nagyobb tragédia alig létezik. Hogy felteszi valaki az életét egy jó ügyre, miközben nem csinál mást, mint megvalósítja pepitában azt, ami ellen lázad. Azért írtam, hogy alig, mert egyet azért én is tudnék mondani máris, illetve egy nagyon rossz előérzetem megteszi helyettem. Könnyen lehet ugyanis, hogy a demokratikus országok mostani valamilyen fokú szabadsága egy olyan zsarnokságnak ágyaz meg, amelyhez hasonlót még nem látott a világ. Elismerem, hogy ez elsőre elég kíméletlennek hangzik, de ha az ember kicsit körülnéz (és egy kicsit még gondolkodik is mellette), akkor látni fogja, hogy nem minden alap nélküli a félelmem.
Én azt gondolom, hogy a szabadság nem egy olyan dolog, amit ki kéne vívni kívül, hanem egy olyan dolog, amiért meg kéne változni belül, és ha belül megváltozunk, akkor majd szépen, lassan az a szabadság, az a belső szabadság kívül is látszani fog. Plutarkhosz közismert idézete nyíl az éjszakában: Amit megküzdesz belül, az megváltoztatja a világot kívül. Mert a szabadság bennünk kezdődik, a mi személyünk szabadságánál, amelynek szinte mindegy, hogy a külső körülmények mennyire kedveznek. Lehet valaki szabadabb betegen egy tolószékben, mint más egészségesen egy sport ferrariban. És ez nagyon fontos, mert ha a szabadságnak legalább ilyen mélységű értelmezésében gondolkodunk, akkor meg fogjuk látni saját belső falainkat, azokat a nem készségeinket, kishitűségeinket, félelmeinket, amelyek minket tartanak fogva, amelyek miatt mi saját magunk rabjai szabadok, és amelyek miatt kint háborúzunk X és Y zsarnoksága ellenében, ahelyett hogy bent figyelnénk arra, hogy az életünk jó oldala hogyan bontakozik ki a mi saját kis zsarnok énünk mesterkedéseivel szemben. Hiszen az előző könnyebb, mint az utóbbi. Nem azért könnyebb, mert kevesebb energiát kell befektetni, hanem azért mert kevesebb megszégyenülés kíséri. Az embernek ugyanis nem a munka és az erőfeszítés jelenti az igazi kihívást, hanem a megszégyenülés, a saját tehetetlenségével, a saját végtelen gyengeségével, végtelen kiszolgáltatottságával való szembesülés. Az sokkal keményebb dió minden fáradozásnál. Kicsit szkeptikus vagyok a leegyszerűsítésekkel szemben, és szavaidban is érzek nem kevés leegyszerűsítést. Illetve az a baj, hogy az olyan nagy erejű szavakat, mint például a szabadság, még kimondani is nehéz. Hát még élni!
Nem akarok egyelőre többet írni, de gondos, igényes munkát is ki tudok adni a kezeim közül, ha szívesen fogadod, illetve rengeteg írásom van már készen. Szóval, ha ez felkeltette az érdeklődésedet, akkor válaszolj, kérlek! Ha pedig nem, akkor hagyd a csudába! Akkor ez megmarad egyszeri levélváltásnak.
Barátsággal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése