Egy körfolyamat bemutatása (400. bejegyzés)

Talán feltűnt, hogy nagyon sokat foglalkoztat a fogalomalkotásban rejlő kettősség, mely átjárja létezésünk legmélyebb rétegeit is. Úgy tűnik, hogy a boldoguláshoz nélkülözhetetlen, hogy a körülöttünk lévő világot fogalmakba, vagy ahogy a most következő írás fogalmaz, koncepciókba vetítsük, ám pont a fogalmaink, a koncepcióink által kapcsolatunk a valósággal látszólagossá, virtuálissá válik, pont azáltal szakadunk el létünk legmélyebb, legvalódibb gyökereitől, hogy megfogalmazzuk, szavakba öntjük tapasztalatainkat. A kibontakozás egy olyan szakaszával van dolgunk, amely minden bizonyára szükségszerű az egyes ember és az egész emberiség életében is, viszont közben azért el kell indulnunk egy másik úton is, hogy újból valóságosabb és konkrétabb kapcsolatba kerüljünk saját létezésünkkel. Egész biztos, hogy ez nem egy hátraarcot jelent, sokkal inkább egy továbbmenést, amelyre végtelenül nagy szükség van, de amely nagy bátorságot kíván mindnyájunktól. Édesapám szavai csengenek vissza, aki a szelíd fejlődést a körfolyamatokban látta. Mert a körfolyamat entrópia változása nulla. Igen, vissza fogunk jutni ugyanoda, ahonnan indultunk, de már nem ugyanazok leszünk. A hely nem lesz más, mi magunk leszünk mások a nagy utat megjárva. A tékozló fiú hazatért, Odüsszeusz hazatért, a mesék számtalan szegénylegénye hazatért, a hosszú vándorlás után odajutott, ahonnan indult, de mégsem volt értelmetlen az utazásuk.

Következzen egy kis írás, mely lényegében nem is az enyém, Anthony De Mello egyik előadását tömörítettem kicsit, írásom második, vastagbetűs része pedig szószerinti idézet tőle. Végül felsorolom jó néhány korábban írt blogbejegyzésemet, amelyben ugyanezt a témát próbáltam körbejárni*. Ezzel szeretném lassan lezárni életemnek azt a szakaszát, amelyben a formai és a tartalmi szerep megkülönböztetésére sok figyelmet fordítottam. Úgy érzem, ez egy fontos rész volt, de nem lehet itt megállni, ennél nagyobb titkok is várnak még ránk.

Egy körfolyamat bemutatása

Mi, xxi. századi emberek, akik a fogalmi megismerésben olyan szédítő magasságokig jutottunk el, hogy az még pár évtizede is elképzelhetetlennek tűnt, nem feltétlenül arra vagyunk híva, hogy a tudásunkat tovább halmozzuk. Egy egész más feladatunk is van, mely nem más, mint a koncepcióikkal, az elméletekkel való helyes létrendi viszony megtalálása. Koncepcióinkat ugyanis azért hoztuk létre, hogy segítségükkel előrébb jussunk a megismerésben, paradox módon azonban nagyon sokszor pont a ezek a fogalmi rendszereink válnak megismerésünk korlátaivá. A koncepció nem azonos a realitással, mint ahogy a szavak sem azonosak a dolgokkal, amelyekre utalnak. Isten megtalálásában például a végső korlát az „Isten” szó, illetve az Istenről alkotott, a szóban foglalt koncepció. Nem véletlen, hogy a zsidók annyira óvakodtak, Isten nevének kimondásától, hogy tulajdonképpen szavuk sincsen rá, illetve az Isten nevét helyettesítő Jahve szó egyenesen úgy van megkonstruálva, hogy az lényegében kiejthetetlen legyen.

A fogalom mindig egy általánosítást jelent, segítségével egy kalap alá vehetünk számos egyént, akik mutathatnak valamilyen jegyben hasonlóságot, viszont mindegyikük mégis egy önálló valóság, és ezt a tény a fogalomalkotás nem csak rejtve hagyja, hanem el is halványítja a tudatunkban. A fogalom a maga absztrakciójával praktikus szolgálatot tesz, viszont az egyediséget, a konkrétságot elvéti, illetve egy olyan dolgot fejez ki csupán, amely úgy tulajdonképpen nem is létezik. Látott már valaki átlagembert? Olyat talán igen, aki az első pillantásra átlagembernek tűnt, de közelebbi megismerése után biztosan szerte foszlott ez a róla alkotott képzet.

Egy keleti bölcs mondta: attól a naptól fogva, hogy a gyereknek megtanítod a veréb nevét, ő azt a madarat soha többé nem fogja látni. A gyerek az első alkalommal egy élénk, pihés, mozgó valamit lát, és Te azt mondod neki, hogy veréb. Másnap megint lát egy pihés, mozgó állatot, de akkor már köti a mondásod mögöttese, és nem az új benyomáson keresztül, hanem a veréb szó által lefedett koncepción keresztül fog közelíteni hozzá, és az egészen más pálya a számára. Azon a pályán már csak azt szűri le, hogy ez is veréb meg az is, meg különben is, van még több ugyanilyen madár, tehát nem is olyan érdekes egyik sem. A koncepció nagy segítség az oktatás és a tudomány szempontjából, ugyanakkor félrevezető és akadályozza a konkrét egyedek szemlélését.

A fogalom másik fontos jellemzője az, hogy statikus, miközben a valóság állandó mozgásban, változásban van. Van olyan szó, hogy folyó, de a folyóban a víztömeg állandóan mozog. A folyó csak a mozgással együtt folyó, hisz ha nem mozogna, akkor tó lenne. Van olyan szó, hogy test, de a testben a sejtek folyamatosan elhalnak, miközben folyamatosan újak sejtek képződnek. Melyik állapotot írja le a test szó? A mostanit vagy az egy, két, három óra múlva következőt? A fogalmi korlátok nem fejezik ki a valóság folyamat voltát, abban a pillanatban, hogy egy koncepciót alkalmazol csak egy képet vetítesz a valóságról, egy pillanatot merevítesz ki, mintha fényképeznél, vagyis a koncepció a valóság állandó változása fejlődését nem tükrözi vissza. Tudatában vagyunk annak, hogy ez mekkora hiányosság? Ahogy a nagy misztikusok mondják, a valóság teljes, de a szavaink és a koncepcióink szilánkosra törik azt. A realitás egy teljes egész, mi pedig felszabdaljuk azt koncepciók gyártásához, a különböző részek jelzésére pedig szavakat használunk.

A szavak nem adnak valóságot, csupán irányt mutatnak, jeleznek. Nem kell különleges gyakorlatokat végeznünk annak megértéséhez, hogy a valóságot nem lehet koncepciókkal és szavakkal megragadni. Költők, festők, misztikusok mind megsejtik ennek igazát. Tételezzük fel, hogy egy napon figyelek egy fát. Mostanáig valahányszor figyeltem egy fát, azt mondtam: „Nos, ez egy fa.” De ma, amikor nézem a fát, nem egy fát látok. Legalábbis nem azt látom, amit látni szoktam. Látok valamit egy gyermek újdonságra tekintő szemével. Nincs szavam rá. Látok valami egyedülit, teljeset, áramlásban lévőt, széttöretlent. És ámulok. Nincs rá szavam, mert nincs szó a valóságra. Mert mihelyt egy szót mondok ki, visszajutok a koncepcióhoz.

A szavak nem útmutatóak, nem leíró jellegűek. Tragikus, hogy az emberek téveszmékbe esnek, mert azt hiszik, hogy ami Istennel kapcsolatos, abban a szó maga a dolog. Ott, ahol az emberi lényekkel vagy fákkal vagy levelekkel vagy állatokkal kapcsolatos, a szó még ott sem a dolog. Mondhatnád tehát, hogy ami Istennel kapcsolatos, abban a szó maga a dolog?

Amire rá akarlak vezetni, az a ráébredés a körülötted lévő valóságra. Tudatára ébredni azt jelenti: figyelemmel kísérni, megfigyelni, mi megy végbe benned, körülötted. Nagyon is pontos az, hogy „végbemegy”. A fák, a fű, a virágok, az állatok, a szikla, a valóság egésze mozgásban van. Ezt figyeljük meg, ez figyelmünk tárgya. Mily alapvető az emberi lény számára, hogy ne csupán önmagát figyelje meg, hanem az egész valóságot is. Fogva tartanak a koncepcióid? Ki akarsz törni börtönödből? Akkor nézz, figyelj meg; tölts órákat a megfigyeléssel! Mit figyelj meg? Bármit. Az emberek arcát, a fák formáját, egy madarat repülés közben, egy halom követ, figyeld, amint nő a fű! Kerülj kapcsolatba a dolgokkal, nézd meg őket! Remélhető, hogy akkor kitörsz majd eme, általunk kifejlesztett merev minták közül, kitörsz majd abból, amit gondolataink és szavaink nyakunkba varrtak. Remélhető, hogy meglátjuk. Mit látunk meg? Azt a dolgot, melyet kiválasztottunk, eldöntve róla, hogy realitásnak nevezzük, bármi legyen is a szavak és a koncepciók mögött. Ez egy spirituális gyakorlat – kapcsolódik a spiritualitáshoz – kapcsolódik ahhoz, hogy kitörsz a ketrecedből, a koncepciók és a szavak börtönéből.

Mily szomorú, hogy leéljük az életünket, és soha nem látjuk azt egy gyermek szemével. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen meg kell válnod a koncepcióidtól; azok nagyon értékesek. Bár nélkülük kezdünk, van egy nagyon pozitív funkciójuk. A fogalmaknak köszönhető, hogy értelmünket kibontakoztathatjuk. A felhívás nem arról szól, hogy gyermekké váljunk, hanem hogy olyanná legyünk, mint a gyerekek. Ki kell kerüljünk az ártatlanság korából, ki kell űzessünk a paradicsomból, az „én” és a „magam” ki kell fejlődjék e koncepciók révén. De ekkor vissza kell térnünk a paradicsomba. Szükségünk van arra, hogy ismét megváltassunk. A régi embert, a régi természetet, a kondicionált self-et le kell vetni; visszatérni – anélkül, hogy gyerekek lennénk – a gyermeki állapotba. Amikor nekikezdünk az életnek, csodálkozással tekintünk a realitásra, de ez nem a misztikus intelligens, hanem a gyermek formátlan csodálkozása. Ezután elhal a csodálkozás; helyébe a nyelv, a szavak és a koncepciók fejlesztése unalmat költöztet. Ezután, remélhetően, ha szerencsénk van, visszatérünk a csodálkozáshoz.

*Technikai okból kifolyólag pár bejegyzésnyit még várni kell a bevezetőben említett link gyűjtemény elkészültéig. Addig türelmeteket kérem.